Ördögi körben

A svédek elleni meccs után nagyon sok véleményt elolvastam, számos megnyilvánulással egyet is értek. A magam mondanivalójáról annyit: a svédektől elszenvedett vereség után, de a továbbjutásra esélyesen nem tartottam etikusnak a két selejtező között „cikizni” a csapatot.

Nehéz a portugálok elleni 90 perc után nem csupán 90 percre érvényes „okosságot” mondani. Lehet hibáztatni Erwin Koemant, hogy a svédek ellen nem a legszerencsésebb összeállításban játszatta az együttest, lehet dicsérni, hogy a portugálok ellen az adott keretek között, mert változtatni. Persze biztos olvasták az NS szerdai számában, hogy Nyilasi Tibor, Várhidi Péter és Csank János karakteresebb változtatások mellett állt ki, de én még emlékszem, amikor az egykori kapitányok, Csank és Várhidi csapatain akart a közvélemény hasonló módon változtatni. Szóval, 10 millió szövetségi kapitány országa vagyunk, de ki lesz az az egy, akinek vezetésével 1986 után végre kijutunk világversenyre?

Önök is tudják, ez nem kapitánykérdés. Lehet Koemant szidni, de legalább nem a magyar közegből jött szakember, itthoni kollégáival ellentétben, a hazai miliőben „szerzett” hétköznapi frusztrációit nem viszi a kispadra. Nyilván ezért is hosszabbított vele a szövetség, bár Kistelekinél sohasem lehet tudni, mikor forszírozza a holland vonalat, s mikor lesz elege a maga által megálmodott koncepcióból… Egy biztos, Koeman marad, vele vágunk neki a következő ciklusnak.

Nyilván a kudarc a kapitány felelőssége is, de azért ott vannak a játékosok, akiknek nem a mentalitásával van baj, ebben nem különböznek ellenfeleiktől. Hanem a klubjukban betöltött szerepkörben már igen. Míg a portugálhoz képest szürkének mondott svéd válogatottban is meghatározó futballisták játszanak, addig a magyar válogatottak zöme klubjában – egy-egy kivételtől eltekintve – nem vezérürü, pusztán fogaskerék egy jól működő gépezetben. Vannak persze bravúros teljesítmények – Dzsudzsák Balázs őszi teljesítménye a PSV-ben –, de a magyarok elsősorban integrálódnak csapattársaik játékához, nem pedig kulcsszerepet töltenek be.

Nehéz a portugálok elleni 90 perc után nem csupán 90 percre érvényes „okosságot” mondani. Lehet hibáztatni Erwin Koemant, hogy a svédek ellen nem a legszerencsésebb összeállításban játszatta az együttest, lehet dicsérni, hogy a portugálok ellen az adott keretek között, mert változtatni. Persze biztos olvasták az NS szerdai számában, hogy Nyilasi Tibor, Várhidi Péter és Csank János karakteresebb változtatások mellett állt ki, de én még emlékszem, amikor az egykori kapitányok, Csank és Várhidi csapatain akart a közvélemény hasonló módon változtatni. Szóval, 10 millió szövetségi kapitány országa vagyunk, de ki lesz az az egy, akinek vezetésével 1986 után végre kijutunk világversenyre?

Önök is tudják, ez nem kapitánykérdés. Lehet Koemant szidni, de legalább nem a magyar közegből jött szakember, itthoni kollégáival ellentétben, a hazai miliőben „szerzett” hétköznapi frusztrációit nem viszi a kispadra. Nyilván ezért is hosszabbított vele a szövetség, bár Kistelekinél sohasem lehet tudni, mikor forszírozza a holland vonalat, s mikor lesz elege a maga által megálmodott koncepcióból… Egy biztos, Koeman marad, vele vágunk neki a következő ciklusnak.

Nyilván a kudarc a kapitány felelőssége is, de azért ott vannak a játékosok, akiknek nem a mentalitásával van baj, ebben nem különböznek ellenfeleiktől. Hanem a klubjukban betöltött szerepkörben már igen. Míg a portugálhoz képest szürkének mondott svéd válogatottban is meghatározó futballisták játszanak, addig a magyar válogatottak zöme klubjában – egy-egy kivételtől eltekintve – nem vezérürü, pusztán fogaskerék egy jól működő gépezetben. Vannak persze bravúros teljesítmények – Dzsudzsák Balázs őszi teljesítménye a PSV-ben –, de a magyarok elsősorban integrálódnak csapattársaik játékához, nem pedig kulcsszerepet töltenek be.

Focistáink részként funkcionálnak, míg a válogatottban éppen a kreativitásukra lenne szükség. Mi magunk is egyéni sportolóként kezeljük őket, nem azért nézünk meg egy holland bajnokit, mert a csapatok érdekelnek, hanem honfitársainkra vagyunk kíváncsiak. Ők pedig amolyan „egyéni sportolóként” a csapatba kerülésért harcolnak. A magyar futball jelenlegi helyzetében mégis azért kell szurkolnunk, minél több légiósunk legyen, kérdés, hogy futballunk ezt kitermeli-e? Mert az akadémiák tevékenysége felnőtt szinten még nem érződik. Ahhoz pedig legalább egy évtized kell, hogy az itthoni futballból markáns nemzeti csapat nőjön ki. Ördögi kör ez, apró örömök jutnak csupán, mondjuk annyi, hogy négy fordulóval a selejtező vége előtt van esélyünk a továbbjutásra.

Amíg nálunk jobb csapatok ellen, igazán éles helyzetben pályára nem lépünk…