Nagy skalpok, hétmérföldes lépések – Marozsán Fábián 2023-ban berobbant az elitbe

– Az ATP honlapjának statisztikája szerint a challengertornákat, a Davis-kupa-találkozókat és a selejtezőket is beleszámítva cakompakk 75 mérkőzést játszott le ebben az évben. Érzi a súlyát?
– Igen, az idény végére fizikailag és szellemileg is elfáradtam. Aligha véletlen, hogy ősszel jelzett is a szervezetem, illene kicsit visszavenni a terhelésből, míg december elején betegség hátráltatta a felkészülésemet. Egyébként nem a mérkőzésszám, hanem az ellenfelek minőségbeli javulása jelentette az igazi nehézséget.

– A hetvenöt meccsből január másodikán abszolválta az elsőt a thaiföldi Nonthaburiban rendezett challengertornán, a hazai közönség előtt szereplő, a világranglista 723. helyén álló Palaphoom Kovapitukted ellen. Akkor és ott gondolta volna, hogy novemberben aztán...
– ...egy ATP-torna negyeddöntőjében fejezem be az évet, mint a világranglista 64. helyezettje?

– Inkább azt, hogy milyen fantasztikus változáson és fejlődésen megy majd keresztül. Mert nemcsak bekerült a legjobb száz közé, de főtáblára jutott, sőt mérkőzést is nyert Grand Slam-tornán. Rómában salakon győzte le a már többször is a világelsőségig jutó spanyol Carlos Alcarazt, míg a sanghaji ATP 1000-es tornán úgy lépdelt át nagynevű riválisain, mintha csak egy videójátékban venné az akadályokat.
– Nem, egyáltalán nem éreztem előre, hogy ilyen eredményes lehetek idén, és hogy ennyi minden megvalósul majd a kitűzött céljaim közül. Igaz, az ember ezt nem is sejtheti előre, legfeljebb csak reménykedik benne, és persze töretlen hittel dolgozik érte. Végtére is ez a mi fő törekvésünk – mindig jobbnak lenni, mint előző nap.

– Jele sem volt annak, hogy 2023 lesz a nagy áttörés éve?
– Nemhogy az első 2023-as mérkőzésemen, még később sem. Sőt, év elején kifejezetten rosszul ment a tenisz, beleszaladtam néhány bosszantó és önbizalom-romboló vereségbe. Akkoriban nem is éreztem magam komfortosan a pályán. Aztán szerencsére elkezdtek kiegyenesedni bennem a képzeletbeli kérdőjelek, amihez persze nemcsak én kellettem, hanem a körülöttem megváltozó körülmények és lehetőségek is. A selejtezőből feljutva három kört mentem a salakos római 1000-es versenyen, Alcarazt is felülmúlva. Edzőt váltottam, kibővítettem a csapatomat, az új impulzusoknak is hála, mentálisan frissebbnek éreztem magam. Jobban mozogtam, jobban is játszottam, jöttek a kisebb-nagyobb skalpok, a figyelemre méltó eredmények. Antalyában márciusban, Perugiában júniusban nyertem challengertornát, főtáblára kerültem Wimbledonban, majd már alanyi jogon a US Openen, miközben júniusban bekerültem a legjobb száz közé. Ezekre januárban nem gondoltam – mert akkor még egyiknek sem volt realitása.

– Az Alcaraz elleni diadal volt a kandírozott cseresznye a 2023-as esztendő tejszínhabos tortáján?
– Amíg élek, azt a győzelmet nem felejtem el, de nem vagyok benne biztos, hogy ez volt az idényem legemlékezetesebb, pláne szakmai szempontból legfontosabb mérkőzése. Inkább egy folyamat csúcspillanataként él bennem, miközben például a sanghaji négy főtáblás siker a karrierem egészét tekintve többet ér annál az egy skalpnál. A US Openen 32 fokban játszottam több mint három órán át tartó, ötszettes meccset a francia Richard Gasquet ellen, és úgy fogok rá emlékezni, mint pályafutásom egyik legfontosabb összecsapására. Vagy mondhatnám a már emlegetett perugiai tornagyőzelmemet, ott az egész heti jó teljesítményemnek köszönhettem a sikert, nem csak annak, hogy a döntőben én voltam a jobb. És emlékszem, ott az egyik meccs előtt mennyire nem esett jól pályára lépni, mert nem aludtam jól és éppen fájt is valamim. Mégis megnyertem a találkozót, és ez legalább olyan fontos emlékem, mint valamelyik éljátékos elleni győzelmem – erőt lehet belőle meríteni. És ugyanilyen fontos volt az egyik tavaszi, olaszországi tornán elszenvedett vereségem. Ott olyan kilátástalannak ítéltem meg a teljesítményemet, hogy megfogadtam, többet így soha!

– Ilyen nehéz rangsorolni?
– Persze, hiszen mindegyik mérkőzésnek megvan a saját története, amit a külvilág nem, vagy egészen másként értékel és él meg, mint én, aki végigcsinálta. Sokszor a közvélemény vagy a szurkolók által könnyűnek ítélt mérkőzések a legnehezebbek, noha ők csak annyit látnak, sima két szettben nyertem. De azt nem tudják, hogy adott esetben éppen azt érzem, hogy nincs semmi kedvem ott lenni, mert késett a gép, háromszor kellett átszállni, nem aludtam jól, elveszett a bőröndöm, ételmérgezést kaptam, vagy három napja fáj a fejem. És mégis, menni kell és csinálni, ugyanúgy, mint akkor, amikor kilépsz a repülőgépből, beleszippantasz a levegőbe és érzed, hogy ez a te versenyed lesz, annyira jó az atmoszféra, olyan otthonosan érzed magad az adott helyszínen. Megtanultam: aki profi teniszező akar lenni, annak alkalmazkodnia kell.

– Az utazások számában nincs változás a korábbi évekhez képest, de több lett a nehezebb mérkőzés, és a háló túloldalán is erősebb ellenfelek állnak. Miben kellett a legtöbbet változnia Marozsán Fábiánnak ahhoz, hogy a jóval magasabb fordulatszámon pörögve is megállja a helyét?
– Egy bizonyos szint elérése után már nincs jelentős tudásbeli különbség a játékosok között, az apró kis részletek döntenek, amelyeket csiszolgatva lehet a 150. helyről a 130.-ra előrelépni, és így tovább a százig, az ötvenig, a tízig, majd az első helyezésig. Idén azt éreztem, folyamatosan kell újítani, kísérletezni és kilépni a komfortzónámból. Nagyon sokat számít, hogy bővíteni tudtam a körülöttem dolgozó segítők létszámát, ami a csapatmenedzserem, Somogyi Zsolt érdeme. Mint ahogy neki köszönhetően találtam rá Balázs György vezetőedzőre is, akivel a közös munka hozta meg többek között a top százba kerülést is.

– Január elején már a hongkongi ATP-tornán játszik, előtte viszont még itt a karácsony. Adódott lehetősége a meghitt ünneplésre, vagy fél szemmel már a következő versenyévadra figyel?
– Igyekszem csak az ünnepre és a szeretteimre koncentrálni, főleg, mert év közben elvétve vagyunk együtt. Kifejezetten szeretem a karácsonyt, gyerekkoromból nagyon szép emlékeket őrzök, különösen azokból az évekből, amikor sokan jöttünk össze. Ma már szűk körben ünneplünk, de ennek a meghittség adja meg a báját. Ha tudok, segítek a készülődésben és a díszítésben, de a főzésben nem: abban nem vagyok gyakorlott, inkább az evésből veszem ki a részem. Halételeket nem, az nem az én asztalom, a többi ünnepi fogással viszont kifejezetten „jó a kapcsolatom”. Nem ész nélkül fogyasztok, de azért megvan a mozgásterem.

– Felülmúlhatók 2024-ben a nagyszerű 2023-as eredmények?
– Ez a fő célom. Szeretném megtartani a helyem a legjobbak között, majd előrelépni, legalább a legjobb ötven közé. Öröm, hogy az olimpiai ranglistán benne vagyok a legjobb negyvenben – ha ebben a rangsorban jövő júniusig az 56-ban tudnék maradni, biztosan indulhatok a párizsi olimpián, ami nagy lehetőség és jókora megtiszteltetés lenne. A US Openen már nyertem mérkőzést, azon dolgozom, hogy a másik három majortornán is elmondhassam ezt – mindjárt januárban az Australian Openen, amelyen először leszek főtáblás. Újításként már nemcsak valamelyik trénerem, Balázs György vagy az utazóedző Tatár Zsolt, hanem a fizioterapeuta Schlick-Szabó Luca is ott lesz velem Melbourne-ben. És bizonyára annak is hasznát veszem majd, hogy decemberben Belgiumban jártam ütőtesztelésen, s ennek eredményeként egy kifejezetten az én kezemre és adottságaimra tervezett ütőt készítenek nekem. Nagy változások persze ettől nem várhatók a játékomban, de mivel mindent meg lehet változtatni az ütőn, a finomhangolásnak is jelentősége lehet.

– Ha már tesztelés: ilyen esetben a játékosé a döntő szó vagy egy szakértő stáb mondja meg, melyik ütő illik a teniszező kezébe?
– Én, vagyis a játékos hozza meg a végső döntést. Az ütő a teniszező legfontosabb eszköze, szóval a Harry Potter-könyvekkel ellentétben itt nem a pálca választja a varázslót.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. december 23-i lapszámában jelent meg.)