Álomnak indult, négy olimpia lett belőle – kis magyar bobtörténelem

A Jég veled! című 1993-as filmnek köszönhetően az egész világ megismerte a jamaicai bobcsapat történetét. Azt talán kevesebben tudják, hogy nem sokkal később Magyarországon is a semmiből és önerőből épült fel ez a sportág, versenyzőink 1994 és 2006 között négy téli olimpián képviselték hazánkat.

A történet úgy kezdődött, hogy a népszerű televíziós sportriporter, az akkor már a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkáraként is dolgozó Gyulai István éppen az 1992-es albertville-i téli olimpiáról közvetített a Telesportnak. A helyszínen mellette ült régi jó barátja és kollégája, a brit-magyar Andrew Frankl, aki az 1956-os forradalom után menekült el Magyarországról. Nemcsak ők ketten, de a családjuk is jó kapcsolatban volt. „Emlékszem, éppen Budapesten ültem a panellakásunkban, amikor csengett a telefonunk, és Andrew bácsi szólt bele, hogy nézem-e a bobközvetítést. Ha nem, akkor jól tenném, ha nézném, ugyanis mi is ezt fogjuk csinálni az elkövetkező években és a következő olimpián, Lillehammerben! Addig nem sokat tudtam a bobozásról, de Andrew bácsiról azt igen, hogy amit a fejébe vesz, véghez is viszi” – mesélte Gyulai Miklós, Gyulai István idősebb fia.

A szándék összhangban volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottságéval, amely bővíteni kívánta a sportág mezőnyét, „új” országokat keresett. A magyar projekt teljesen saját finanszírozásból jött létre, a Magyar Olimpiai Bizottság akkoriban nem nagyon kívánt beszállni az anyagi és szakmai háttér biztosításába, szakszövetség pedig még nem volt. Pedig elkelt volna a segítség, mert a bobozás sohasem volt olcsó sportág, azt mondják, olyan, mint a Formula–1, csak jégen.

Az apák a két fiút, Nicholas Franklt és a sprinterként egyre magasabb szinten atletizáló Gyulai Miklóst szemelték ki a nemes feladatra, s ők egyszer csak azt vették észre, hogy már Innsbruckban száguldanak le a hegyről egy kettes bobbal. Menet közben jöttek rá, hogy az olimpiai kvalifikációhoz szükséges pontokat csak úgy tudják megszerezni, ha minél több versenyen elindulnak, így végül ki is jutottak az 1994-es lillehammeri téli játékokra, amelyen a 28. helyen végeztek a 43 tagú mezőnyben.

„Miután kiünnepeltük magunkat, Nicholas felvetette, hogy szeretné kipróbálni a négyest is, ezért elkezdtünk csapattagokat toborozni. Így csatlakoztak hozzánk olyan korábbi sporttársak, mint Pallai Péter, Pintér Bertalan és Zsombor Zsolt” – folytatta Gyulai Miklós, aki később az atlétikát választotta, Salt Lake Cityben és Torinóban már szövetségi kapitányként volt kint a bobcsapattal. Közben bekapcsolódott öccse, a tengerentúlról hazatérő Márton is, aki időt, energiát és pénzt nem kímélve megtanulta vezetni a bobot.

„Az első pillanattól, a magyar együttes megalakulásától piszkálta a fantáziámat, és én is a részese akartam lenni – fogalmazott Gyulai Márton, aki 1995-ben, 15 évesen már szurkolt testvérének a monacói bobtoló-világbajnokságon, de csak azután tudott ténylegesen bekapcsolódni a munkába, hogy 2001-ben befejezte az egyetemet az Egyesült Államokban. – Mivel kiskorom óta atletizáltam, jó fizikai állapotban voltam, nem volt nehéz felszednem néhány kilót úgy, hogy közben robbanékony maradjak. Kettőezeregy őszén a németországi Winterbergben ültem először bobban, a mai napig emlékszem rá, mert úgy féltem, hogy az első csúszás után remegtem, hányingerem volt és szédültem. Alapból nem szeretem a hullámvasutazást, ez pedig éppen olyan volt, csak közben még fáztam is.”

Emellett összeszedett még kék-zöld foltokat, zúzódásokat is, de hamar belerázódott és hasznára vált a csapatnak, így 2002-ben Salt Lake Cityben tolóként már Nicholas Frankl mögött ült a bobban, aki azonban három olimpia után már nem akarta folytatni, így adva volt a helyzet, hogy valaki átvegye tőle a vezető helyét. „Örültem a lehetőségnek, mert mindig is kíváncsi voltam, milyen elölről nézni a műsort, nemcsak leszegett fejjel magam elé bámulni – folytatta Gyulai Márton, aki a 2002-es téli olimpia után jelentkezett a nemzetközi szövetség tanfolyamára, és végigjárta azt az utat, amit tíz évvel korábban a bátyja és Nicholas. – Velem tartott csapattársam és barátom, az akkor már kétszeres olimpikon Pintér Bertalan, aki vállalta, hogy beül mögém – úgy is bízott bennem, hogy egy percet sem vezettem még...”

Újra felépítettek a nulláról egy kettes és egy négyes bobcsapatot, csatlakozott hozzájuk három korábbi nemzetközi szintű atléta, a tízpróbázó Kürtösi Zsolt, a távolugró Margl Tamás és a gerelyhajító Horváth Gergely, de fontos megemlíteni Szabó Dávid, Papp Bertalan és a diszkoszvető Varga Roland nevét is, akik ugyan nem voltak ott Torinóban, de rengeteget segítettek a felkészülésben, mert ha kellett, az utolsó pillanatban is beugrottak, csak hogy az új vezető gyakorolni tudjon. A 2006-os olimpia álomszerű volt, először és utoljára egyszerre magyar kettes és négyes bobcsapattal, de mint kiderült, egy szép korszak lezárása is.

„Apu már nem tudott eljönni velünk Torinóba, pedig megvolt az akkreditációja is, ezt a mai napig őrzöm. Mikit felhívta a verseny előtt néhány nappal, hogy nagyon drukkol nekünk és tévén nézni fogja, de nem tud kijönni. Én akkor még nem fogtam fel, mi történik vele  – mesélte Gyulai Márton. – Mikor hazarepültünk, másnap reggel hívtak Monacóból, hogy baj van. Huszonnégy órán belül kint voltunk, de soha többet nem tudtunk vele beszélni. Apu megvárta az olimpiát, mielőtt elment.”

Gyulai István 2006. március 11-én hunyt el – távozása lezárta a magyar bobsport eddigi legszebb időszakát. Édesapja halála miatt Gyulai Márton is elveszítette a motivációját, úgy érezte, már nem akarja tovább csinálni. Néhány évvel később ugyan még egyszer beültek a bobba barátaival, hátha menni fog, de már nem volt meg benne a versenyzéshez kellő tűz. Négy olimpiai szereplés után a történet ott fejeződött be, ahol elkezdődött.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. február 12-i lapszámában jelent meg.)