Rp. gyorskorcsolya: Kezdett kicsit sok lenni a csalódás – Burján Csaba

– A kvalifikációs világkupa-sorozat harmadik állomásán ugyan lehetőséget kapott, ám a jégre lépése után rögvest megállapította, nem érezte jónak a futását, aztán meg többször is úgy nyilvánult meg, hogy nem érzi magában az erőt.
– És ez mit sem változott azóta – válaszolta az olimpiai bajnok Burján Csaba (PSN), aki nem került be a pekingi ötkarikás csapatba.

– Annak ellenére, hogy edzett rendesen?
– A világkupa-sorozat után valójában már minden mindegy volt. Addig a cipőmmel bajlódtam, rendeltünk újat, nem vált be, utána toldoztuk-foldoztuk a régit, de nem lettem jobb. Az edzésekre persze lejártam – partnerként.

– Vagyis végig tudta az elmúlt hetekben, hogy nem lesz ott Pekingben?
– Igen. Az ember azt azért érzi, amikor nem megy neki, és azt is, hogy mennyire képes uralni a testét azon a vékony pengén. Arra a dordrechti világkupa-viadalra összeszedtem magam, amennyire csak tudtam, de tényleg nem mentem jól, nem hiába futottam csak egyszer a váltóban. Lehet persze, hogy képes lettem volna a jelenleginél sokkal közelebb kerülni a többiekhez a vk-sorozat után, viszont nagyon rég versenyeztem, így pedig nem is szívesen vágtam volna bele.

– Elengedte az olimpiai szereplést?
– A világkupa-sorozat után már igen.

– Hová tűnt, és leginkább mikor tűnt el a régi Burján Csaba...?
– Erre nem nagyon tudok válaszolni, hiszen amikor az eltiltásom idején a juniorokkal készültem, szerettem korizni, jól mentek az edzések is, vagyis egyáltalán nem mondtam le a folytatásról, egy pillanatig sem éreztem, hogy eltűnt a motivációm. A visszatérésem után is jól ment, bár már nem voltam olyan stabil, ennek ellenére jónak ítéltem és éreztem a korcsolyázásomat – aztán elestem az Európa-bajnokságon. Utána meg a vb-döntőben is. Mindezek ellenére még a nyári edzőtáborozások során sem volt probléma, csak aztán a korcsolyacipőmmel való bajlódás nagyjából meg is határozta a futásaimat.

– Az sem adott erőt, hogy Pjongcsang után újra olimpián futhasson, immár ötkarikás bajnokként?
– Egy sportoló mindig azért dolgozik, arra vágyik, hogy ott legyen az olimpián, de ez a short trackben különösen nehéz. Korábban, amikor jól mentem, akkor is voltak rossz és nehéz heteim, ám én ilyenkor is vakon hittem abban, hogy lesz majd jobb – ezúttal is ez volt bennem, csak éppen nem lett jobb... Az, hogy az Eb után elesek a vébén is, szokatlan volt. Egyfelől régen azért nem estem ennyit, másfelől az igazán fontos versenyeken sokkal kevesebbet hibáztam. Ráadásul tizenöt éve csinálom, hazudnék, ha nem vallanám be, hogy belefáradtam.

– Ez okozta a bukásokat is?
– Szerintem kétféleképpen lehet ennek kapcsán gondolkozni: vagy azért esel el, mert szét vagy esve, vagy azért vagy szétesve, mert elestél. Valójában azonban mindegy is, melyik az igaz, kőkemény visszajelzés arra vonatkozóan, hogy hiába teszed bele a száz százalékot a felkészülés során, ha téthelyzetben mégsem megy. Ne higgye azért senki, hogy könnyen feladtam, hiszen tényleg dolgoztam a nyáron, és a szeptemberi válogatóversenyre jó formába is lendültem, csak hát ott is elestem kétszer... Vagyis hiába akartam én jól futni, megint csak nem ment. Kezdett kicsit sok lenni a csalódás.

– A csalódás mellett szomorúság is van önben?
– Volt négy-öt jó évem, előtte sem voltam túlságosan elégedett magammal, és most sem, de amit akartam, azt elértem, sőt, szerintem még többet is. De most nincs túl sok kedvem a korcsolyázáshoz. Bár lehet, hogy ez megváltozik, ha meglátok az ablakon egy korcsolyát formázó jégvirágot.

– Vagyis…?
– Egyelőre azt érzem, felesleges és nincs is miért szenvedni. A márciusi világbajnokságban nem gondolkozom, de ez nem jelenti azt, hogy befejezem.

– Ne is tegye!
– Amikor még Magyarország nem volt short track nagyhatalom, még nem tartottunk ott, hogy rosszul éreztem magam attól, hogy az olimpiai és világbajnok kanadai Charles Hamelintől lemaradok, akkor is nyertünk már érmeket. Amikor még nem feltétlenül hittünk abban, hogy ilyen messzire juthatunk, akkor is volt rengeteg jó élményünk a jégen, vagyis nagyon is megérte az elmúlt tizenöt év. Csak éppen a vége kicsit rossz lett – magamhoz képest.

– Az olimpia közeledtével még inkább nosztalgiázik?
– Persze, valamivel gyakrabban törnek elő az emlékek, sokszor eszembe jut az is, hogy négy éve, amikor megnyertük az aranyat, arról beszélgettünk, milyen jó lesz Pekingben címvédőként jégre lépni. Hát, én nem fogok, de nem is jöhet mindig minden össze az ember életében. Egyáltalán nem vagyok csalódott, hiszen tényleg beletettem az eddigi pályafutásomba mindent, amit csak tudtam, nincs bennem hiányérzet.

– Ha ön nem is lesz ott Pekingben, a társai igen, és bár más összetételben, ám mégiscsak címvédőként rajtolhat a férfiváltónk is. Mire számít, hogy látja az esélyeinket?
– Szerintem több éremre van esélyünk, mint volt négy éve, aztán hogy ezeket az esélyeket hogy sikerül valóra váltani, milyen lesz az érmek színe, meglátjuk. A papírforma alapján ennek jobb olimpiának kellene lennie eredményesség szempontjából, mint a pjongcsanginak. De egy olimpia mindig más, hiszen erre a versenyre készül mindenki, erre a versenyre mindenki felszívja magát, itt tényleg mindenki száz százalékot nyújt, vagyis jóval nehezebb odaérni a mezőny elejére, mint egy világbajnokságon.