– Tényleg annyira egyértelmű volt, hogy egyéves eltiltása után rögtön visszaverekszi magát a csapatba, és indulhat az Európa-bajnokságon?
– Számomra az volt. December elejétől dolgozom újra együtt az olimpiai kerettel, az edzések alapján egyértelmű volt, hogy odaérhetek a negyedik helyre.
– Előrébb nem?
– Ott azért nagyobb a szakadék. Krueger John-Henry előttem jár, és persze egyre jobb és jobb akarok lenni, de nem az foglalkoztat minden egyes nap, hogy vajon mikor előzöm meg őt. Közelebb akarok kerülni, s ha majd ott tartok, ki is mondom a célomat, hogy meg akarom előzni.
– Miért nem most mondja ki?
– Nem akarok elérhetetlen célokat magam elé tűzni. Liu Shaolin, Liu Shaoang és Krueger John-Henry kiváló koris, nagyjából ugyanazon a szinten vannak – ott, ahonnan már nem nagyon van feljebb. Nyilvánvaló, hogy én is oda akarok eljutni.
– Képes rá?
– Természetesen vannak területek, amelyeken javultam. Látva és tapasztalva, hogy az elmúlt egy évben mennyit fejlődtem, nem fogom azt mondani, hogy sohasem jutok el arra a szintre, ahol ők tartanak. Mindig csak kicsit kell előrelépni, és így haladni előre.
– Például úgy, hogy ráfeküdt arra, hogy egyre lazább legyen?
– Ezzel mindig gondjaim voltak, így a nyáron beleástam magam a témába, emellett sokat beszélgettem az erőnléti edzőkkel. Elkezdtem olyan gyakorlatokat végezni, amelyek segítettek abban, hogy lazább legyek.
– Ezt konkrétan érzi is?
– Persze! Az ember érzi például egy kanyarban, mi az, amit képes megcsinálni, érzi, hogy oda teheti a lábát, amoda meg a csípőjét, és azt is, mit nem enged meg a teste. De a jégpálya egyenes szakaszáról is hozhatok példát: még mindig nem tudom úgy lökni magam, mint szeretném, mert képtelen vagyok rá, viszont egyre több és több mindenre képes vagyok az új gyakorlatoknak köszönhetően.
– Az Európa-bajnokságot buborékrendszerben rendezték meg, ám nem csak ezért volt más.
– Már nagyon vártuk, hogy mehessünk, hogy az edzések monotonitását megszakítsa valami, de sajnos nem hozott túl nagy változást az életünkbe, hogy egy hétig Lengyelországban voltunk. Minden olyan volt, mint itthon: egyedül voltál a szobában, reggel felkeltél, edzésre mentél, a szállodában sorozatokat néztél, aztán edzettél még egyet, majd jött az éjszaka... Azért persze jó volt kicsit kimozdulni.
– Az, hogy csak a váltóban jutott szerephez, nehezebbé vagy könnyebbé tette a felkészülést, a versenyt?
– Egyfelől nehezebb volt, hiszen alapszabály, hogy minél többet vagy jégen, annál magabiztosabb leszel, annál inkább érzed, milyen íveket vagy képes korizni a pályán, hol vannak a határaid. Másfelől viszont könnyebb volt beosztani az erőt, jobban és egyszerűbben összeállt, mikor kell bemelegíteni, és biztos volt az is, hogy nem fáradok el a végére.
– Eddig kerülgettük a forró kását, de csak eljutottunk az Eb-döntőig, ahol a 34. körig minden egészen békés volt, csakhogy akkor bekövetkezett az a bizonyos esés.
– Még most sem tudom pontosan, mi történt, pedig már jó néhányszor visszanéztem az esetet. Megtört alattam a jég, és már nem tudtam korrigálni. Az esés hozzátartozik a sportágunkhoz, a legnagyobbakkal is előfordul, elég csak arra gondolni, hogy a pjongcsangi döntőben az akkor már egyéni olimpiai bajnok dél-koreai fiú hibázott. Szóval van olyan, hogy megmozdul a jég a pengéd alatt, a nagyobb gond, hogy én sokkal többet esem, mint az átlag. Hiába változtam és fejlődtem, hiába lett jobb a technikám, hiába lettem jobb koris, stabilabbá nem váltam. Vagy legalábbis úgy látszik. Azt kell kiderítenünk, ez utóbbi az igaz, vagy tényleg csak szerencsétlenül tört meg a jég alattam.
– Az edzői mit mondanak?
– Együtt is megnéztük az esetet, beszélgettünk is róla, megpróbálunk úgy készülni, hogy a jövőben hasonló ne nagyon forduljon elő.
– Megviselte az eset?
– Jó néhány napra összetört. Ahhoz képest, hogy mennyit fejlődtem, hogy sokkal magabiztosabbnak és jobbnak éreztem magam, jött ez a hiba. Nagyon csalódott voltam.
– Ám legalább senki sem bántotta a csapattársak közül.
– Épp elég volt, hogy én emésztettem magam a történteken napokig. Egyébként sem szoktuk egymást bántani egy-egy esés miatt, nem szoktunk a másiknak ugrani, ha hibázik. Legfeljebb akkor szólunk, ha sorozatban fordul elő. Ez most egy eset volt, reméljük, nem számolunk tovább...
– Egy hónap múlva világbajnokságot rendeznek Dordrechtben – mit kell tennie azért, hogy a gdanski eset még csak eszébe se jusson?
– Estem már annyit, hogy ne úgy menjek fel legközelebb a jégre, hogy „jaj, mi lesz...”. A technikám és a korcsolyázásom olyan, hogy számolni kell azzal, elesem, de ezen lehet dolgozni. És ezt is tesszük: ezt az „érzékenységemet” úgy próbáljuk korrigálni, hogy ne sérüljön se a technikám, se a sebességem.
Március 5–7. között Dordrecht ad otthont a rövid pályás gyorskorcsolyázók világbajnokságának – természetesen ugyanúgy buborékban rendezik a versenyt, mint a gdanski Eb-t, és ott talán végre kiderül, mire képes a Liu Shaolin, Liu Shaoang, Krueger John-Henry, Burján Csaba összetételű bivalyerős váltónk. „Az esés miatt csalódottan zártam az Európa-bajnokságot, de a formám miatt bizakodhatok, hiszen fejlődtem, ez egyértelmű – mondta az olimpiai bajnok Burján. – Van még egy hónapunk, hogy összekapjuk magunkat, egyértelműen úgy megyünk a vébére, hogy nyerni akarunk, merthogy a világ egyik legjobb váltója a miénk, az nem kérdés.” |