Műkorcsolya: saját „trónkövetelőiket” nevelik ki a magyar jégkirálynők

Ült az irodában, édesapja vállalkozásában dolgozott, és tényleg meg akart felelni. Akkor már nem korcsolyázott jó ideje, oroszországi edzősködésének is vége szakadt, s nem is tervezte, hogy visszatér a jégre.

Igyekezett beletanulni az új munkakörébe, ám egyszer csak rádöbbent: a szíve egészen máshol van.

„Igen, ez el nem múló szerelem. Olyan fanatizmus, olyan szerelem, amely teljesen kikapcsol. Amely elfeledteti velem az élet minden baját – mondja a korábbi junior-világbajnoki ezüstérmes jégtáncos, majd a kérdésre, lát-e kis Hoffmann Nórákat a jégen, határozottan felel: –  Igen, látok.”

Csillog a szeme. Figyel a kérdésekre, de fél szemmel már a jégpályát pásztázza, ahol gyülekeznek a tanítványai.

„ÚGY ÉREZTEM, ÉN VAGYOK A FŐNÖK”
Fordult a kocka, hiszen amíg éveken keresztül ő hallgatta az edzői instrukciót, már ő adja.

„Azt próbálom elmagyarázni a gyerekeknek, hogy amikor én voltam a versenyző, az nekem ajándék volt. Szabadságot adott, hiszen úgy éreztem, én vagyok a főnök. Mintha királynő lettem volna: az adott pillanatban én döntöttem arról, mit csinálok meg. S ha megcsináltam, az »meg is volt csinálva«      – magyarázza. – Edzőként minden más. Hiába végzem el az összes feladatomat jól, nem rajtam múlik, hogyan korcsolyázik a tanítványom a jégen. Mert a mentális állapotnak óriási szerepe van a versenyeken, s ebben én nem tudok segíteni, bármennyire is szeretnék.”

De akik ismerik, tudják, nem Hoffmann Nórának hívnák, ha a „nem tudok” neki akadályt jelentene.
Nem is jelent.

Folyamatosan tanul, képezi magát, és emellett sportpszichológussal is konzultál, hogy tudja, melyik tanítványa milyen lelkileg, mire van szüksége a versenyek előtt egy órával vagy éppen öt perccel.
„A sportpszichológus elemzéseket írt a tanítványaimról, hogy tudjam, mit kell tennem, hogy a jégen a lehető legtöbbet hozza ki magából  – mondja. – Nekem szerencsém volt, mert jó versenyzőtípus voltam, és velem megtalálta a hangot az edző: figyeltem arra, amit mond, a jégen pedig hoztam a maximumot. Van olyan tanítványom, aki nagyon izgul verseny előtt, ennek következtében lelassul, de olyan is, akit nem szabad figyelmeztetnem a jégre lépés előtt semmiféle technikai részletre, mert megijesztem vele. Őt például hagyni kell koncentrálni a bemelegítés előtt, utána pedig a futásáig bármiről lehet beszélni vele, csak arról nem – ki kell őt zökkentenem, mert akkor lesz felszabadult a jégen. Tanulok én is. Folyamatosan.”

„NÉHA AZÉRT BELEREMEG A LÁBAM”
És beszél és beszél, meg mutogat, magyaráz a jégen.
Meg persze bemutat: igen-igen, ha úgy hozza a helyzet, Hoffmann Nóra szó nélkül karon ragadja egy-egy tanítványát, és már fut is vele a jégen.

Szó szerint értendő mindkét kifejezés, hiszen hiába ő a nő, edzőként ő irányít, no és persze hibátlanul és tökéletesen csúszik. Lépéssorok, forgások, jöhet minden, Hoffmann Nóra megállja a helyét.
„A mélyizomzatom ugyan gyengült, de mindent be tudok mutatni és meg tudok csinálni. Néha azért beleremeg a lábam, hiszen nem vagyok edzésben, ezért nagyobb lendülettel már ritkán korcsolyázom, de ha kell, megyek a fiúkkal és a lányokkal is”  – árulja el.

És eltűnik.
Már a palánk mellől.
Tényleg nemcsak mondja, mutatja is: csodaszép elemeket fut alkalmi párjával, az egyik tanítványával, s bár közben nem beszél, a feladat végén értékel.

Minden hibát kiszúr.
„Látod? Abban a lépéssorban a fiú karja megáll, amikor felemeli, nem folyamatos a mozgás, emiatt nem kaphat maximum pontszámot, most azt kell elérnünk, hogy ne akadjon meg a kézemelés a levegőben” – mutatja a hibát.

Nekünk magyarul mondja, de a tanítványnak angolul magyaráz (Csiszér Emese és a francia Axel Lamasse csak három hónapja alkot egy párt), s mivel orosz anyanyelvű is van a csoportjában (Kedves Katica társa Sharonov Fedor), ő pedig éveken keresztül dolgozott Oroszországban, ez a nyelv sem okoz neki problémát.

„UGYANOLYAN ELSZÁNT VAGYOK, MINT VOLTAM”

„Ne úgy tartsd magad! Mintha plankelnél – csak függőlegesen! Na, próbáljatok meg újra!”      – a fiatalok ki tudja hányadszor veselkednek neki a feladatnak, Hoffmann Nóra száját pedig csak akkor hagyja el a „Na, ez jó volt!” megjegyzés, amikor tényleg azt látja a jégen, amit szeretne.

De ne higgye senki, hogy az edzés komor hangulatban folyik, sőt!

Amellett, hogy a fiatalok egymást froclizzák, a viccelődésbe beszáll Nóra is.

„Nemrég a kezembe akadtak régi fotók, és elhoztam nekik, megmutattam, hogy nekem sem volt mindig nyújtva a lábam a gyakorlások során, de megtanultam – mondja mosolyogva. – Azért is fogadnak el ennyire a gyerekek, mert tudják, valóban megcsináltam a jégen mindent. Hiteles vagyok nekik. Azt viszont nem tagadom, hogy edzőként nehezebb. Versenyzőként nemigen fordult meg a fejemben, van-e ennek értelme, ám edzőként nehezebb fenntartani a motivációt. Versenyzőként az ember elhatároz valamit, megy előre, edzőként viszont hiába teszel meg mindent – és felelős sem csak a saját tetteidért vagy. Küzdök én persze, ugyanolyan elszánt vagyok, mint versenyzőkoromban, ám sokkal nagyobb kihívás nem csak saját magadért dolgozni.”

SEBESTYÉN JÚLIA

„Jégen vagyok, gyertek le a pályához!”

Lemegyünk.
Emlékeznek még a 2004-es budapesti műkorcsolya Európa-bajnokságra? És arra a pillanatra, amikor a hazai közönség előtt fantasztikus kűrt futó Sebestyén Júlia még a jég közepén állva a levegőbe csapott, és boldogan integetett a nézőknek?

Emlékeznek az arcára?

Ugyanaz a mosoly fogad minket a Vasas Jégcentrumban – egy szürke hétköznap délután.
Tizenhat év telt el, de a 2004-es Európa-bajnok semmit sem változott: ugyanolyan kedves, bájos és csinos, mint akkortájt.

És ugyanúgy a jégen áll, mint akkor.

Már nem a pálya közepén, ott a tanítványai villognak, de ha arra van szükség, bekorcsolyázik ő is, és bemutat, magyaráz, kijavít, segít. Sőt, ha kell, ugrik is, mert bizony a duplákat még mindig képes megugrani!

ÉLE MÁR NEMIGEN VAN, DE A PENGE MÉG A RÉGI

– Tényleg szokott még ugrani is egy-egy edzésen?
– A duplákkal még nincs gondom.

– És ha nem sikerül?
– Megijednek a tanítványaim. Ez egyébként még a versenypengém. Ugyan élfelülete már nincsen, de még az – a korcsolyacipőm már másik, és más típusú is, mint amit a versenyeken használtam, így más érzés benne ugrani, nem is sokszor vállalkozom rá.

– Az idő előrehaladtával mennyire kopik a tudása – kopik egyáltalán?
– Az alap korcsolyázótudásom még javult is. Annyiszor mutatom a fiataloknak, hogyan kell élben korcsolyázni, hogy tényleg javult. Azért „nagyban” korizást már ritkán vállalok, mert a kondícióm nem olyan jó, elfárad a combom. Alapforgásokat viszont szoktam mutatni a tanítványoknak, főleg a kicsiknek, hiszen nekik látniuk is kell, mit kell csinálniuk.

– Többet van a jégen, mint versenyzőkorában?
– Jóval többet: napi nyolc órát a jégen állok.

– Hogyan lehet megszokni az állandó hideget?
– A kisebbekkel kevésbé érzem a hideget, hiszen velük folyamatosan mozgok, a nagyobbak már inkább magukban dolgoznak, de megszoktam a környezetet, ritkán fázom.

– Az ember azt gondolná, hogy egy évtizedeken átívelő pályafutás után, amely ugyan tele volt remek eredményekkel, négy olimpiai szerepléssel, de lemondással és állandó hidegben fagyoskodással is, nem akar valaki a jég közelében maradni.
– Amikor az utolsó olimpiámra, vagyis Vancouverre készültem, tudtam, hogy szeretnék elvégezni egy specialista-tanfolyamot, s azt is, hogy bár van több diplomám, a jég közelében szeretnék maradni. A nemzetközi technikai specialista képesítést szereztem meg, a Testnevelési Egyetemen a műkorcsolya oktatásáért vagyok felelős, de a visszavonulásom után nem sokkal edzősködni kezdtem, és két évvel később megalakítottuk a Sebestyén Korcsolya SE-t. Évről évre több gyerek jelentkezik az egyesületbe.

– Vajon azért is, mert ön az, aki?
– Az elején talán így volt, mára viszont a miénk a legeredményesebb műkorcsolyázó-egyesület. A gyerekek egyre szebben és jobban teljesítenek: idén a korosztályos országos bajnokságokon hét aranyérmet szereztek. Azt hiszem, ma már azért jelentkeznek hozzánk sokan, mert a szülők látják, hogy professzionális hátteret igyekszünk teremteni. Van egy kis csapatunk, amelybe beletartozik Gellén Anna balett-tanár, Simon-Balla Andrea gyorsasági, Elek Attila jégtáncedző és Maros Barbara. A gyerekek több csoportban dolgoznak, tényleg sokrétű képzést nyújtunk nekik.

BÁRMI TÖRTÉNIK, ELŐRE KELL NÉZNI

– Vagyis nem is téma, ki az, aki a jégen az edzést vezényli nekik?
– De, szoktak jönni úgy edzésre a gyerekek, hogy elmesélik, a YouTube-on megnézték valamelyik kűrömet.

– A versenyzői pályafutás segíti az edzői gondolkodást?
– Igen. Sokszor érzem, tudom, mi játszódik le bennük, gyakran előfordul, hogy mondom is nekik, tudom, mit éreznek. Az, hogy tudok miből meríteni, tudok mire emlékezni, hogy van hová nyúlnom a múltban, segít megtalálni a kulcsot, amellyel kizökkenthetem őket abból a lelkiállapotból, amelybe kerültek. De azt is el kell fogadni, hogy van olyan nap, amikor nem megy...

– Igen, csakhogy közben meg ön az edző, akinek az is a feladata, hogy minél jobb teljesítményre sarkallja a tanítványait.
– Ez is igaz. És olyankor nem is könnyű, hiszen tudom, mi minden lehet egy-egy rosszabb nap mögött, nehéz megértetni velük, hogy nem szabad csüggedniük, gyakorolniuk kell tovább, mert néhány nap, néhány hét múlva összeáll kerek egésszé minden.

– A kis Juli ezt megértette...?
– Nem, de ezzel nincs is baj, a fontos az, hogy mindig a maximumra kell törekedni. Nem szabad belenyugodni abba, ha valami nem sikerül, tovább kell küzdeni érte.

– Az egyik fiatal tanítványa, Ekker Léna például ilyen maximalista, ahogyan az edzésen is megmutatkozott. Ilyen a habitusa vagy ez már a Sebestyén-iskola eredménye?
– Talán hozzátettem már én is ehhez, de Léna nagyon akar, nagyon szorgalmas, mindig a tökéletességre törekszik – ez szerintem nagyon jó tulajdonság.

– Sokszor mondta, nehezebb a palánk külső oldalán állni, mint a jég közepén futni.
– Jaj, sokkal! Olyankor kiváltképpen, amikor a programban a rizikósabb elem következik... Meg a jégre lépés előtt: előfordult már, hogy az egyik tanítványom a bemelegítés során semmit sem csinált meg, olyankor villan be, hogy „Úristen, hogyan szedjük őt össze?” És amikor sikerül, amikor a jégen mégiscsak kihozza magából, ami benne van, az edzőként hatalmas siker, hiszen pontosan tudom, mi történt percekkel a futása előtt – ebből mások nem látnak semmit. Egyébként azt szoktam mondogatni a tanítványaimnak, hogy egy-egy futásból, sikerüljön bárhogy is, nem szabad messzemenő következtetéseket levonni, mert csak egy pillanatnyi állapot. Bármi történik, előre kell nézni.

A ROSSZAT MINDIG FELVÁLTJA A JÓ

– És ha ön előre néz, mer nagyot álmodni? Ott állt Európa tetején, sok szép eredményt könyvelhetett el, eljátszik a gondolattal, hogy egyszer majd az egyik tanítványának lesz része hasonlóban?
– Nincs lehetetlen! Én is vidéki jégpályáról, Tiszaújvárosból lettem Európa legjobbja, nyertem világkupaversenyt és indultam négy olimpián. Tény, nagyon nehéz az előrejutás, de ha nem bíznánk abban, hogy a sok munkának előbb-utóbb meglesz az eredménye, nem csinálnánk.

– Bár már tizenegy éve visszavonult, ha a magyar műkorcsolyázásról beszélünk, még mindig Sebestyén Júlia neve a hívószó. És Sebestyén Júlia azért dolgozik, hogy ez megváltozzon?
– Igen. Versenyzőként megtanultam, hogy bár van, amikor az ember úgy érzi, semmi sem sikerül, a rosszat mindig felváltja a jó, de ezért tenni kell és menni előre – fáradhatatlanul. Vidrai Szabolccsal dolgozom együtt, ő az olimpián tizenharmadik volt, vagyis adja magát a kérdés: ha nekünk sikerült, miért ne sikerülhetne másnak is? Töretlenül hinni kell ebben és dolgozni.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. február 20-i lapszámában jelent meg.)