Rendezzünk olimpiát az erdő közepén! – emlékezetes történetek

Elég nehezen kezdődött. Nem sokkal az első világháború előtt, 1911-ben egy olasz nemesember, gróf Eugenio Brunetta d’Usseaux a következő ötlettel fordult a Nemzetközi Olimpiai Bizottsághoz: „Uraim! Van egy javaslatom. Rendezzünk téli sportversenyeket is!” – mondta.

„Inkább ne!” – hangzott a válasz, de nem a Pierre de Coubertin vezette testület, hanem az 1912-es stockholmi nyári olimpia szervezőbizottsága reagált így a felvetésre.

Volt rá oka. Akkoriban már javában zajlottak az úgynevezett Északi Játékok, s az esemény szuverenitását a svédek mindenképp meg akarták őrizni. Ráadásul az infrastruktúra sem állt készen, így a bővítésről szó sem lehetett. Bár 1908-ban, Londonban a műkorcsolya már szerepet kapott, Brunetta ennél jóval gazdagabb programot képzelt el. A történet azért is érdekes, mert az Északi Játékok ötletgazdája, a svéd Viktor Balck sokat dolgozott azért, hogy a téli sportok az olimpia szerves részévé váljanak.

Az első világháború után Antwerpenben (1920) a műkorcsolyát és a jégkorongot is műsorra tűzték, de az igazi változás négy évvel később jött.

A Chamonix-ban rendezett téli olimpia résztvevőinek tulajdonképpen fogalmuk sem volt, hogy miben is lettek elsők. Ugyanis a versenyeket eredetileg nemzetközi téli sporthétként rendezték meg, és csak utólag, 1925-ben nyilvánították olimpiának.

A svédek továbbra sem ujjongtak, és a norvégok is inkább a legendás Holmenkollen-sorozatukat favorizálták. Végül mű- és gyorskorcsolyában, jégkorongban, bobban, síelésben, curlingben, sílövészetben, síugrásban, sífutásban és északi összetettben mérték össze tudásukat a versenyzők. Ellenzők ide vagy oda, a játékokat megrendezték, és innentől kezdve már nem volt megállás.

A legszomorúbb

Az 1936-os téli olimpiát a németországi Garmisch-Partenkirchenben rendezték. A náci párt vezetője, Adolf Hitler felismerte a játékokban rejlő óriási lehetőséget, és főpróbaként tekintett az eseményre a nagy, berlini nyári olimpia előtt.

A küldöttségeknek pedig minden bizonnyal szemet szúrt, hogy a Münchentől a helyszínig épített vadonatúj autósztráda tele volt antiszemita jelszavakkal, de végül ezeket a játékok idejére visszavették.

Néhány tudósítás szerint a megnyitón, a bevonulásnál nemcsak a hazai sportolók, hanem az osztrákok, a franciák és a britek is hitleri köszöntés jegyében emelték fel karjukat, és néztek a díszpáholy felé. Ám sokkal valószínűbb, hogy az olimpiai tisztelgés kézmozdulatát látták, mivel a kettő nagyon hasonlít egymáshoz. Éppen emiatt lehet, hogy mára már teljesen eltűnt ez a szokás.

Ezt követően a második világháború kitörése miatt 1948-ig szünet következett a játékok életében.

A legmeglepőbb

1960-ra Squaw Valley (magyarul Indiánasszony-völgy) szerezte meg a jogot a rendezésre. A NOB döntéshozói valószínűleg nem voltak teljesen tisztában vele, mire voksoltak. Amikor az amerikai település hivatalosan is megkapta a lehetőséget, a helyszínt sűrű erdő borította. A falunak még polgármestere sem volt, és annak ellenére vallotta magát síközpontnak, hogy mindössze egy ülőlift és egy ötvenszobás hotel állt rendelkezésre infrastruktúra gyanánt.

Ráadásul a kiválasztás során Squaw Valley olyan nagyágyúk elől szerezte meg a rendezési jogot, mint Innsbruck, St. Moritz és Garmisch-Partenkirchen. Ám az egyik főszervező, Alexander Cushing akkora vehemenciával vetette bele magát a munkába, hogy a pályázat sikeres lett. Az innsbruckiak teljesen megdöbbenve és hitetlenkedve fogadták a vereség hírét.

Annak ellenére, hogy csak négy év állt a szervezők rendelkezésére, az előkészületek sikeresek voltak (még az amerikai elnök, Dwight Eisenhower is támogatta a tervet), így Squaw Valley meg tudta rendezni az olimpiát, amelynek megnyitóját és záróünnepségét maga Walt Disney koreografálta.

A legamatőrebb

Szapporo, 1972: az első ázsiai helyszín. A már említett Avery Brundage nem hazudtolta meg magát, makacsul ragaszkodott az akkor még érvényben lévő szabályhoz, mely szerint kizárólag amatőr sportolók vehetnek részt. Mindenképp példát akart statuálni, és kizárt egy alpesi síelőt. A baj csak az volt, hogy a választás a háromszoros világbajnok Karl Schranzra, az egyik legnépszerűbb osztrákra esett. A vita néhány, versenyzéssel kapcsolatos költségtérítésen folyt, de nem volt mese, az alpesi sízőnek haza kellett utaznia. Eleinte az osztrákok azzal fenyegettek, hogy a teljes csapatot hazarendelik, ám mégis a maradás mellett döntöttek.

Ausztriában óriási szimpátiatüntetést rendeztek Schranz mellett. Kanada eleve el sem küldte esélyes jégkorongcsapatát, mivel sérelmezte, hogy miközben saját nemzete profi sportolói nem, a keleti blokk országainak fizetett versenyzői elutazhattak a japán városba.

Csoda a jégen

Bár a 2002-es, Steven Bradbury-féle rövid pályás gyorskorcsolya-győzelem szintén beleillik ebbe a kategóriába, annak szerencsefaktora jóval nagyobb volt az Egyesült Államok 1980-as diadaláénál a Lake Placid-i hokitornán 1980-ban. A Miracle on Ice (Csoda a jégen) néven elhíresült sikertörténetben az amerikaiak amatőrökből és főiskolásokból álló csapattal szerezték meg az elsőséget a szuperklasszisokkal teletűzdelt szovjetek előtt. A történetből film is készült, ugyanúgy Csoda a jégen címmel.

A különválás

A NOB nem akarta, hogy az időközben egyre jelentősebbé váló téli olimpia és a nyári játékok gyengítsék egymást, ezért úgy döntött, hogy az 1992-es, albertville-i olimpia után már nem egy naptári évben tartják meg a két rendezvényt. A következő téli viadalnak így már 1994-ben otthont adott a norvégiai Lillehammer, és azóta a két változat kétévente váltja egymást.

A legbotrányosabb

Salt Lake Citybe látogatott a világ 2002-ben. Az amerikaiak felkészülten, remek feltételek mellett adtak otthont a játékoknak, igaz, különös körülmények között előzték meg a többi kandidálót: még az olimpia kezdete előtt fény derült arra, hogy néhány NOB-tagot egész egyszerűen lefizettek a szavazatukért. A belga elnök, Jacques Rogge szembeszállt a tiltakozókkal (mást nem nagyon tehetett), és Salt Lake City megrendezhette az olimpiát.

A játékokon újra bebizonyosodott, hogy a műkorcsolya sebezhető sportág, túl nagy szerepet kap benne a szubjektivitás. Az orosz Jelena Berezsnaja, Anton Sziharulidze páros annak ellenére nyert, hogy a kanadai Jamie Salé, David Pelletier kettős sokkal szebb programot mutatott be. A ludas az egyik francia pontozóbíró, Marie-Reine Le Gougne volt, aki később bevallotta, hogy Didier Gailhaguet nyomást gyakorolt rá. A francia szövetség első embere megkérte, hogy a többiek teljesítményétől függetlenül az oroszokat segítse (a jégtáncosoknál várt „viszonzáspontokért” cserébe). Utólag a NOB a kanadaiaknak is megítélte az aranyat.

Tragédia Whistlerben

A 2010-es vancouveri olimpia meglehetősen tragikusan kezdődött. Két nappal a megnyitó előtt, a whistleri pályán edzés közben baleset érte Nodar Kumaritasvilit. A grúz szánkós nem sokkal utána életét veszítette. A pályát már korábban is veszélyesnek nyilvánították, különösen az utolsó kanyar miatt, ezzel együtt a szakvélemények szerint Kumaritasvili hibája is kellett a tragédia bekövetkezéséhez. A történtek rányomták bélyegüket a megnyitóra is.

A vancouveri játékok a harmadik kanadai olimpia volt az 1976-os montreali nyári és az 1988-as calgaryi téli játékok után.

„Engem is nagyon megrázott a fiatal grúz Nadar Kumaritasvili halálos balesete, hiszen az idény során egy csapatban készültünk, a felkészülés során velem együtt tagja volt a felzárkóztató keretnek” – nyilatkozta az olimpiai bajnok korábbi kenus, de akkor már szánkós Pulai Imre akkor a MOB-nak.

„Vancouverben talán a nézőközönségnek akartak kedvezni, és rendkívül gyors, a világ leggyorsabb pályáját építették. A szűk betonteknőben hallatlanul felgyorsultak a szánkók. Én több mint húsz alkalommal siklottam a pályán, kétszer borultam is, megúsztam kisebb sérülésekkel. Valamennyien rendkívül veszélyesnek ítéltük a pályát, még a többszörös olimpiai bajnok Zöggeller is méltatlankodott.”

Pulai szerint elkerülhető lett volna a haláleset, ha korábban figyelembe vették volna a sportolók észrevételeit a pályával kapcsolatban.

„Sajnos nem vették figyelembe a többség észrevételeit. A baleset után a pálya építői és a házigazdák is belátták tévedésüket azzal, hogy megemelték a teknő szélét, és a férfiak mezőnyét is a női rajthelytől indították. Ez annyit jelent, hogy a férfi rajthelytől induló szánkók a női rajthelynél már nyolcvan-kilencven kilométeres sebességre gyorsultak, hiszen a fenti szakaszban a pálya csaknem egyenes vonalú volt. Olyan veszélyes volt ez a pálya, hogy egyik társunk, aki a Virgin-szigetek képviseletében korábban már két olimpián vett részt, a világkupafutamok során azt mondta, ezen a pályán rendkívüli félelem lesz úrrá rajta, nem vállalja, és abba is hagyta a versenyzést.”