Törött bokával felvételizett, a futballról, a sportról nem volt hajlandó lemondani, sőt… Szabadi Vilmosnak szenvedélye a mozgás, tőle teljes az élete, pedig sikeres, világszerte ismert és elismert hegedűművészként enyhén szólva sem üresen, tartalmatlanul múlatja a napjait. Nincs szörnyűbb egy unalmas koncertnél – vallja, s meg is tesz mindent azért, hogy ne érje utol ez a borzalom.

A Gergely Gábor, Jónyer István és Klampár Tibor alkotta csapat harminc esztendeje úgy nyerte meg a phenjani asztaliteniszvilágbajnokságot, hogy kétszer is fölényesen legyőzte Kínát. A bennfentesek magyar titokról beszéltek, pedig a recept egyszerű volt, s ma is hasznosítható. A diadalhoz tehetséges emberek és rengeteg munka kellett.

Játékosként tagja volt az első világbajnokságon aranyérmet nyert pólóválogatottnak, edzői közreműködésével a Becsej és az Olympiakosz Európa legjobbja lett, Kemény Dénes társaként rengeteget tett azért, hogy a magyar csapat (és fia, Tamás) háromszoros olimpiai bajnok legyen, tíz napja pedig a Szegedet a LEN-kupa döntőjébe vezette Kásás Zoltán, aki a szívére hallgat, de nem tűri a mellébeszélést.

Apai parancsra, sírva ment le első vívóedzésére Stefanek Gertrúd, ám már enyhén szólva sem bánja a szülői szigort. Mint ahogy arra sem gondol vissza keseregve, hogy a Színművészeti Főiskola felvételije helyett egy NDK-beli juniorversenyre szavazott. Miért is tenné, hiszen a vívás ma is főszereplő az életében.

Meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt – a sportot, a teniszt és a margitszigeti Sportuszodát egyaránt. Sinkó László ma, a hetvenhez közeledve is remekül helytáll a pályán, s persze a pályája előtt is kalapot emel az igényes néző. Ami pedig a trófeákat illeti: magáénak mondhatja a magyar színházművészet Grand Slamjét, valamennyi állami elismerést kiérdemelte a színpadon.