Soha többé zárt kaput!

Kezdhetjük azzal, hogy kevés értelmetlenebb dolog van annál, mint ha a hivatásos sport bármely eseményét a nézők kizárásával rendezzük meg, de amióta a magyar–román mérkőzést érintő döntés először napvilágot látott, ezt már minden érintett elmondta, lényegében minden megszólaló egyet is értett vele.Kezdhetjük azzal, hogy kevés értelmetlenebb dolog van annál, mint ha a hivatásos sport bármely eseményét a nézők kizárásával rendezzük meg, de amióta a magyar–román mérkőzést érintő döntés először napvilágot látott, ezt már minden érintett elmondta, lényegében minden megszólaló egyet is értett vele.

Nyilvánvalóan az MLSZ is, amely – nagyon helyesen – a legvégső fórumokig is elment, hogy a döntést valahogy megváltoztassa, vagy legalább elhalassza; sikertelenül.

Ugyanakkor a testület éppen most szórt ki egy zárt kapus büntetést országon belül (igaz, felfüggesztve), és nincs arra mutató jel, hogy a szövetség szakítani akarna ezzel a szokással. Ha ezt a rasszista és egyéb elítélendő megnyilvánulások elleni erőteljesebb fellépés motiválja, akkor a cél mindenképpen üdvözlendő, hiszen a pénteki üres nézőtérnél nem kell és nem is lehet durvább figyelmeztetés a magyar futball számára a cselekvés szükségességéről.

A cél üdvözlendő – az eszközzel, vagyis a zárt kapukkal viszont nem tudok egyetérteni.

Gyorsan tegyük hozzá, hogy ez nem elsősorban az MLSZ kritikája, hiszen a magyar szövetség számára nyilván az a legegyszerűbb megoldás, ha igazodik a FIFA-UEFA módszerekhez, akár egyetért velük, akár nem. Én szívesen látnék ezen a téren egy unortodox huliganizmuspolitikát, amely példát mutat a nagyvilágnak, hogyan lehet ezt jobban, a nézők kitiltása nélkül csinálni – de elismerem, hogy egy zárt kapus válogatott meccsel a nyakunkban nem feltétlenül lenne diplomatikus most kioktatni a nemzetközi szövetségeket.

De nézhetjük mindezt a másik oldalról is: most, amikor klubszimpátiától függetlenül minden magyar szurkoló a lehető legfájdalmasabban tapasztalhatja meg a zárt kapus mérkőzések kínját, a magyar szövetség talán átgondolhatná ennek a büntetési formának a törlését a fegyelmi szabályzatokból.

(Arról már nem is beszélve, amikor nem fegyelmezési, hanem gyakorlatilag időjárási okokból határoznak a nézők kizárása mellett, lásd a Magyar Kupa-negyeddöntőket – nem tudok elfogadni olyan indokot, amely megmagyaráz egy ilyen döntést, amikor a versenynaptárban rengeteg szabad szerda van még e mérkőzések későbbi lejátszására.)

Mi tehát a zárt kapus büntetés alternatívája?

Nem kell nekem feltalálnom a csőben a lyukat, az MLSZ már megkezdte a hazai stadionokban a szükséges megfigyelő és azonosító rendszerek kiépítését. Ahogy arról korábban hírt adtak, az idei bajnokságban már Újpesten, Kispesten és Diósgyőrben is állítottak elő szabálysértőket ennek segítségével. Angliában persze már a harmadosztályban is lehetséges a videofeltételek alapján letartóztatni dobálózó nézők, ám ez a magyar NB I számára valójában pozitív kritika, hiszen az angol harmadik vonal még sok tekintetben a mi első osztályunk előtt jár.

Természetesen komoly költségeket jelent a hazai létesítmények (legalább minden élvonalbeli stadion) felszerelése, de – anélkül, hogy bagatellizálnám ezt a tételt – a társaságiadó-kedvezményből befolyó, infrastruktúrafejlesztésre fordítható támogatások felhasználásának kevés jobb területe van.

A rendszer másik feltétele az anyagiak mellett a jogi háttér, amely biztosítja, hogy a kényszerintézkedéseket a meccsek alatt foganatosítani lehessen (a balhézókat például ott helyben előállítani), azt követően pedig nevesített bűncselekmény vagy szabálysértés vádjával eljárás indulhasson ellenük. Furcsa módon ez tűnik keményebb diónak – bizonyítva egyben, hogy nem mindig minden a pénzen múlik. A szurkolói kártya és a beléptető rendszerek bevezetése alapfeltétel mindehhez (hiszen ezek nélkül nincs azonosítás), de már ezen a ponton is komoly ellenállás tapasztalható a magyar futballszurkolók részéről. Hiába tudjuk, hogy mindez éppen azért szükséges, hogy néhány ember rendbontása miatt ne kelljen megfelelő azonosítás hiányában a teljes tömeget büntetni (ezt jelenti ugye a zárt kapus mérkőzés); a személyiségi jogait mindenki jobban félti, még akkor is, ha félnivalója csak annak van, aki rendbontásra készül.

Ez a probléma alapvetően a magyar demokrácia fiatal korából és ebből adódó fejletlenségéből fakad – a jogainkat már tudjuk értékelni és ahhoz ragaszkodni, de az intézményekben és a közösségben még nem bízunk annyira, hogy ezekből a jogokból bármennyit is feladjunk annak érdekében, hogy ezen intézmények jobban, hatékonyabban tudjanak megoldani egy feladatot a közösség javára.

Így persze eddig a törvénykezés sem sietett túlságosan ebben az ügyben, hiszen az állampolgárokhoz hasonlóan a jogalkotók is ódzkodnak a személyiségi jogokat jobban megnyirbáló megoldásoktól a demokrácia „magabiztosságának” hiánya miatt. Angliában, ahol a modern polgári demokrácia talán legnagyobb hagyományai vannak, ez már nem jelent gondot. (Mint ahogy sok minden más sem, lásd a fenti „harmadosztályú” példát.)

Miért olyan fontos mindez?

Mint minden szankcionálási kérdésben, itt is igaz, hogy a megelőzés sokkal hatékonyabb az utólagos büntetésnél – éppen ezért azt gondolom, hogy ha rendelkezésre áll egy ilyen rendszer, akkor el lehet, sőt el kell felejteni a fegyelmezési eszközök közül a zárt kaput.

Természetesen ez a rendszer sem nyújt arra százszázalékos garanciát, hogy nem lesz több oda nem illő jelenet a futball-lelátókon. De ha megvan a technikai-jogi lehetőség a vétkesek mielőbbi, lehetőleg azonnali kiszűrésére és szankcionálására, akkor a rendező szövetségnek már nincsen jogszükséglete (és jogalapja) kollektív büntetést alkalmazni. Ha tudjuk, ki bűnös és ki ártatlan, akkor nyilvánvalóan nem bűnhődhetnek az ártatlanok – szemben a mostani elvvel, ahol nem tudunk különbséget tenni, így mindenkit sújtanak a büntetések.

Ha pedig egy ilyen rendszert a rendező klub nem tud úgy felhasználni, hogy az biztosítsa a rendbontás nélküli mérkőzéseket, akkor az már csakis a rendezők felelőssége, vagyis akkor ellenük kell fellépni – pénzbüntetéssel, szigorúbb ellenőrzéssel, legvégső esetben akár a szintén meglebegtetett pontlevonással. A lényeg: mindig csak a klubot büntessék, de soha ne a szurkolókat!

Ez már elégtételt jelenthetne a szigorúbb jogi feltételek miatt aggódó drukkereknek is, hiszen talán jobb megadni a lakcímünket, mintsem hogy a kedvenc csapatunk zárt kapus meccseket játsszon.

Innentől már kész is az iránymutatás a FIFA és az UEFA részére: a nemzetközi mérkőzéseket olyan stadionokban kell rendezni, amelyek megfelelő képesítéssel bírnak mind technikai, mind jogszabályi szempontból a fenti megelőző intézkedések foganatosítására. Ha már amúgy is van egy rakás előírás ezekre a meccsekre, akkor ezeket is hozzá lehet csapni.

Ez azért nyilván szűkítené a szóban jöhető létesítmények körét, de megint csak jobbnak látom e célból infrastruktúrára költeni, mint zárt kapus mérkőzéseket játszani. (Nem mellesleg pedig a FIFA és az UEFA a bevételeiből bőven tudna visszafordítani erre a célra, a rászoruló országok pályázati támogatására; a két szervezetnek csak a saját maguk által futtatott rasszizmusellenes reklámkampányait kell komolyan vennie, amelyek szintén nem két fillérbe kerültek.)

Ha pedig egy ország semmiképpen nem tudja ezt megoldani, akkor játsszanak a csapatai külföldön nemzetközi meccseket – ez sem ideális megoldás, de ezeken még mindig biztosan több szurkolójuk lehet jelen, mint a zárt kapus találkozókon.

Nem vagyok naiv, de hinni akarom, hogy egyszer hazai és nemzetközi szinten egyaránt eljutunk ide.

Addig pedig egyetlen üzenet a pénteki meccsre: HAJRÁ, MAGYAROK!