Barcelonától Ferencvárosig

A magyar és a nemzetközi futball összevetésének egyik legnagyobb közhelye, hogy amíg máshol a labdarúgás „jó üzlet”, amely profitot termel, addig nálunk ez nincs így. El ne higgyük, ha ilyet hallunk: a futballklubok általában külföldön sem nyereségesek, mint ahogy nemrég a Barcelona is újra megcáfolta ezt a téveszmét, bejelentve, hogy ismét veszteséges idényt zárt.ismét veszteséges idényt zárt.

Pedig ha valaki, akkor a világ legjobbjának tartott, az elmúlt három évben három bajnokságot és két Bajnokok Ligáját (tehát szinte mindent) nyerő, és ennek következtében a Deloitte nemzetközi kimutatásaiban immár rendszeresen a második legnagyobb bevétellel rendelkező klub igazán nyereséges lehetne – de nem az. Tehát nemcsak az a hazai tévhit dől meg (újra), hogy a nyugati profiklubok sem mind nyereségesek, hanem az is, hogy a pályán elért sikerek automatikusan profitra válthatóak.

Hadd szögezzem le: egyetlen egy olyan labdarúgóklub van a világon, amelyik minden egyes évben komoly mennyiségű nyereséget termel, ráadásul emellett még a futballpályán is sikeres – a katalánok által a BL-döntőben (újra) legyőzött Manchester United. Nincsen senki más, aki erre képes lenne; vannak, akik sokszor képesek kisebb-nagyobb profit előállítására, sokak pénzügyi eredménye évről évre hullámzik a pozitív és a negatív tartományok között, de a legtöbb futballklub folyamatosan veszteséges. Nemcsak Magyarországon – mindenhol.

Hogy miért éppen az MU lett a kiválasztott, az tulajdonképpen jó adag szerencsének is köszönhető. A legjövedelmezőbb futballpiaccal rendelkező Anglia legnépszerűbb csapata nyilván remek adottságokkal indult ezen a versenyen, de a kulcsmomentum mégis az volt, hogy az 1990-es évek elején, a labdarúgás gazdasági forradalma idején indult be Alex Ferguson trófeagyára, a saját nevelésű fiatalokkal teletűzdelt csapat a szigetország, majd a kontinens legjobbja lett – ez teremtette meg azt a marketing- és pénzügyi alapot, amelyre a klub a mai napig épít. Ha a ’70-es, ’80-as éveket uraló Liverpool tíz-tizenöt évvel későbbre időzítette volna fénykorát, akkor valószínűleg ma a Mersey-partiak lennének a futballgazdaság legjobbjai – de a „ha” ezen a meccsen sem játszott.

(Az senkit se zavarjon meg, amikor a Manchester tartozásairól hall – ez nem a klub gazdálkodásából származik, hanem a Glazer család hatalomátvételéből. Az amerikaiak hitelből vették meg a társaságot, amely hitel az MU-t hivatalosan birtokló cég, a Glazerek tulajdonában lévő Red Football Ltd. vállát nyomja, és ezt persze a klub bevételeiből törlesztik, de az adósságot nem a United hozta össze.)

Jogos a kérdés, hogy ha a futballklubok többsége veszteséges, akkor a tulajdonosoknak miért éri meg fenntartani őket? Nyilván sűrűn előfordul, hogy valaki érzelmi okokból finanszírozza a csapatát, egyfajta hobbiként vagy presztízsfogyasztásként, de gazdaságilag az a szintén gyakori eset nevezhető racionálisnak, amikor a tulajdonos más vállalkozásain keresztül próbálja meg visszahozni a pénzét, a klub imázsát használva egyéb cégei népszerűsítésére. Ilyenkor persze általában nem egyetlen ember áll az egyesület mögött, hanem általában egy vállalat, mint például a PSV Eindhovennél a Philips, vagy a Zenit Szentpétervár esetében a Gazprom, de előfordul, hogy a klub nemcsak az anyavállalat gazdasági érdekeit, hanem a vezető személyes ambícióit is szolgálja – így válhatott például Silvio Berlusconi a Fininvest és az AC Milan elnökéből olasz miniszterelnökké. Ez a szinergiastratégia a futballklubok gazdaságos üzemeltetésének talán legjobb módja, hiszen a szolid veszteség lényegesen kevesebb lehet, mint amennyit a klub által nyújtott marketingértékre kellett volna költeni a klub nélkül – de ne keverjük össze mindezt az egyszerű szponzorációval, ahol a szponzor csupán marketingszerződést köt a klubbal, de nem birtokolja azt (még ha akár a nevét is adja neki).

Visszatérve Barcelonába, tudjuk, hogy a klub egész Katalóniát képviseli, ám esetükben a pénzügyileg veszteséges működés azért is különösen érdekes, mert a klubnak nincsenek tulajdonosai, csak tagjai, akik nyilván nem fogják kicsengetni a tavalyelőtt 83 millió, tavaly pedig 21 millió eurónyi, vagyis a maximális, 180 ezer socióval számolva is fejenként mintegy 120 ezer, illetve 30 ezer forintnyi deficitet. Vagyis a vezetőség számára marad a hitelfelvétel, a klubadósság növelése. És itt kanyarodhatunk vissza újra hazai vizekre: a Ferencváros labdarúgócsapatát működtető zrt. jelenleg kísértetiesen hasonló helyzetben van, mint a Barcelona, legalábbis abban a tekintetben, hogy szintén nincs valós tulajdonosa (a gazda az FTC, egy ugyanolyan civil egyesület, mint maga az FC Barcelona), és szintén nem nyereséges.

A különbség csak az, hogy amíg a Barcelona minden gond nélkül megoldja a hitelből történő finanszírozást, és görgeti maga előtt a tartozásait, addig ezt a Ferencváros valószínűleg nem tudja – hosszú távon – megtenni. (Tudom, van még azért néhány különbség a két klub között, de ezek részletezésébe itt és most nem mennék bele.)

Így hát az az állítás továbbra is igaz, hogy tőlünk nyugatra (és sok esetben már keletre is) összehasonlíthatatlanul jobb körülmények között dolgozhatnak a futballisták és edzőik, de a klubok maguk ettől még ugyanúgy veszteségesek. De amíg nálunk szinte mindenki nadrágszíj-összehúzással termeli a deficitet, ott spórolva, ahol csak lehet, addig külföldön a bevételek lehetővé teszik az ideális feltételeket – még ha nyereségre már nem is futja belőle. Akkor talán futná, ha a játékosállományuk megtartásával, de a magyar csapatok infrastrukturális hátterével működnének; de ez persze csak elméleti eszmefuttatásként jöhetne szóba.

És ahogy a sportban a vereséget, úgy a gazdasági életben a veszteséget is tudni kell kezelni – tudni kell életben maradni. Ebben kétségkívül több tapasztalatunk van, mint a topbajnokságok csapatainak.