Több meccset az NB I-be!

Sok vita folyt és folyik még arról, hogy mi lenne a legjobb bajnoki rendszer a magyar labdarúgás számára – az érdekek azonban olyan erősen bebetonozzák a jelenlegi 16 csapatos, 30 fordulós rendszert, hogy szinte esélytelen a változtatás.

Pedig érdemes lenne megfontolni, ha már az idei szezonnak úgyis vége. A mostani szisztéma nem elég kielégítő voltát jelzi az is, ahogy az illetékesek évről évre variálnak a Ligakupával: érzik, hogy kellene valami új, valami versenyképesebb modell, de az újonnan kreált sorozat nem tudja, és soha nem is fogja betölteni azt az űrt, amely az NB I tökéletlensége miatt keletkezik a hazai versenyrendszerben.

A Ligakupa elvben kiváló alkalom lehet a rotálásra, fiatalok és kevesebb lehetőséget kapó játékosok bevetésére, de mit ér mindez, ha a meccseknek nincs tétje, senki sem veszi komolyan őket? Nem érnek többet szakmailag a téli és nyári edzőmeccseknél. Az MLSZ és a klubvezetők rengeteget rágódnak azon, hogy lehetne érdekesebbé és – nemcsak a nézők, hanem a csapatok, és főleg a játékosok számára is – vonzóbbá tenni a sorozatot, hogy a találkozóknak igazi tétje legyen.

A válasz: sehogy.

A Ligakupa helyett tehát olyan plusz meccsek kellenek a jelenlegi bajnokikhoz képest, amelyek valódi téttel bírnak, játékos–edző–szurkoló is komolyan veszi őket, így kellő felkészítést jelent az itt bevetett fiataloknak.

A megoldás: még több bajnoki!

Ha ugyanis nemcsak 30 találkozót kellene megvívniuk a csapatoknak egy NB I-es szezonban, hanem lényegesen többet (legalább annyival többet, mint amennyit most a Ligakupa révén), vagyis ha rendszeresen lennének hétközi bajnoki fordulók, akkor az edzők kénytelenek lennének a bajnokságban is rotálni a játékosokat, mert a hazai futballisták többsége bizonyosan nem bírná a szerda–szombat ritmust, azaz muszáj lenne rendszeresen frissíteni a csapaton. Tehát a bajnokságban, valódi tétmeccseken kapnának terhelést azok, akiknek eddig csak a langymeleg Ligakupában jutott szerep.

És ez a megoldás a Ligakupa eredeti célkitűzését is megvalósítaná, vagyis hogy több tétmeccset játszanak a jelenleginél a magyar csapatok, mert lemaradásunk oka részben éppen az előttünk lévő országokhoz képest alacsonyabb meccsterhelésben keresendő.

Nézzük az ellenérveket! Ha több bajnoki meccs lenne, akkor egy-egy meccs értéke kisebb lenne, minden szempontból – ez igaz, de sokkal nem csökkenne, és a Ligakupa-találkozóknál még így is fényévekkel magasabb lenne. A hétközi bajnokik nem szerencsések a szurkolók számára – ez is igaz, de egyrészt a Ligakupánál megint csak jobb így a helyzet, és amíg nem tudja Magyarországon minden élvonalbeli klub megoldani a pályája fűtését, addig kénytelenek vagyunk a szerdai fordulókra szorítkozni, hiszen az időjárás behatárolja a hétvégék lehetőségeit. (Én örülnék a legjobban, ha a pályafűtésrendszerek kiépítése mielőbb megtörténne, de addig sem kellene ölbe tett kézzel ülni.)

Az a veszély jelenleg nem fenyegeti a magyar együtteseket, hogy nemzetközi kupakötelezettségeik miatt ne tudnának hétközi bajnokikat játszani, hiszen immár nem a tavasz, hanem az ősz megérése a kihívás a kupacsapatainknak – szeptembertől vígan mehetnének a szerdai fordulók, tavasszal meg pláne.

A kérdés „csak” az, hány pluszmeccs legyen, és milyen rendszerben. A Ligakupa eddigi kiírásaiban össze-vissza változott a fordulók száma; a legfrissebb kiírásban egy csapat legalább 6 meccset fog játszani a csoportkörben, a döntősök pedig 11 találkozóig jutnak. Ezt kellene tehát elérni, de inkább alaposan túllépni.

A lebonyolítás változása együtt járhat a bajnokság létszámának változásával is, de nem szükségszerűen. Én magam már többször kifejtettem (például itt, itt és itt), hogy legfeljebb 12 csapatos NB I-et tartok megfelelőnek, akár két oda-vissza körrel, tehát összesen 44 fordulóval, de látni kell, hogy a magyar labdarúgás sok fontos szereplőjének érdekei nem ezt kívánják, mert így túl sok olyan jelenlegi vezető maradhatna élvonalbeli csapat nélkül, akik ezt nem tudnák elviselni. A mostani MLSZ-vezetésnek az eddigiektől eltérően meglenne az ereje ahhoz, hogy egy ilyen változtatást véghezvigyen, de vélhetően nem akar szembeszállni a profi futball hangadóival is, ha már korábban az amatőröket teljes meghunyászkodásra, korábbi hatalmuk feladására kényszerítette.

Tehát ha továbbra is a 16 csapatos NB I-ben gondolkodunk, akkor is vannak megoldások. Nyilván valamilyen rájátszásos rendszerben lehet az üdvözítő, innentől lényegében csak egy kis játék kell a számokkal. A legegyszerűbb, ha az alapszakasz után első 8 és a második 8 meccsel még egy-egy oda-vissza kört, így minden csapat plusz 14 mérkőzéshez jutna (vagyis összesen 44-hez, ugyanúgy, mint a 12 csapatos, 4 körös rendszerben).

Kissé bonyolultabb a belga szisztéma, ahol a 16 csapatot az alapszakasz után négy csoportra osztják: az első 6, az utánuk következő 4, aztán megint a következő 4, és végül az utolsó 2 csapat. Ezek mind játszanak még egy-egy oda-vissza kört, így a legjobbak 40, a középmezőnyben lévők pedig 36 meccset vívnak. (A két utolsó kétszer játszik oda-vissza, a győztes még osztályozón kiharcolhatja a bennmaradást.) Ezen lehet egyszerűsíteni, például három csoporttal, 6-6-4 együttessel; ekkor a középmezőny ugyanúgy 40 meccset játszik a szezonban, mint a legjobbak, és a kiesés elkerüléséért is nagyobb lehet hátul a csata.

Ezek a megoldások a többség számára több mérkőzést adnak hozzá a versenynaptárhoz, mint a jövő évi Ligakupa – de a hatékonyságuk összehasonlíthatatlanul jobb. Itt is lehetnek persze ellenérvek, nyilván sokan felvetnék, hogy a középmezőny rájátszásának nem lenne valódi tétje, de ezáltal már az alapszakaszban sokkal nagyobb harc lenne azért, hogy a csapatok elcsípjék a dobogós helyekért folyó rájátszást jelentő utolsó (pl. hatodik) helyet is, illetve elkerüljék a kiesés elleni rájátszást jelentő legjobb (pl. tizenharmadik) helyet is. A most véget ért bajnokság jó példa volt arra, hogy a dobogótól és a kieséstől is távol lévő középcsapatok milyen – mondjuk így – hullámzó teljesítményre képesek valós tét nélkül a szezon vége felé. A plusz meccsek tehát mindenképpen élesítenék a versenyt az alapszakaszban. Azt pedig talán nem kell magyarázni, milyen szoros találkozókat hozna a rájátszás a felsőházban és a kiesési zónában – gyakorlatilag bárhogy is tologatjuk jobbra-balra a számokat.

Variáció van bőven, csak akarni kell a változást.


SZABADOS GÁBOR