Éjfél után kocsiztatta riválisát, aranyat kapott

Magyarország 26. ötkarikás aranyérme valószínűleg a Czája fivéreknek köszönhető. Ha az ifjú Kárpáti Károly 1923-ban, 17 évesen, Debrecenben nem vetődik el egy előadásukra, és nem tapsolja vörösre a tenyerét a legendás, cirkuszban is fellépő birkózók mutatványain, meglehet, továbbra is más „műfajokban" képzeli el a pályafutását.

Czájáéknak köszönhetően viszont egyre sűrűbben látogat el a Debreceni TE birkózótermébe – s hanyagolja el a műugrást, melyben pedig 1924-ben Békéscsabán még vidékbajnokságot nyer... –, ahol hamarosan kiderül, istenáldotta tehetsége van a sportághoz: 19 esztendős korára már a karfiolfülűek között is vidékbajnok, ráadásul az ifjúsági országos aranyérmet szintén begyűjti. Mindezt kötöttfogásban.

Az egri születésű, Nagykálló mellett felcseperedő, sportolni (eredetileg tornászni) orvosi tanácsra kezdő apró termetű fiatalember tudniillik csak az 1928-as amszterdami olimpián lát először szabadfogású birkózást. Olyannyira megtetszik neki, hogy elhatározza, a jövőben átnyergel az idehaza jóformán ismeretlen fogásnemre. Pedig a klasszikus, görög-római szakágban is a nagyágyúk közé tartozik, s nem csupán a határokon belül.

Bár a magyar bajnokságokon csak második helyekig jut az akkor már az UTE-t erősítő kisember – az újpestiek állást szereztek neki az Egyesült Izzólámpa és Villamossági Rt.-nél –, mégis helyet kap az 1927-es budapesti Eb-csapatban.

Debütálásként a pehelysúly címvédője, Sigfrid Hansson vár rá, ám nem ijed meg a svédtől, s a hazai szakembereknek is kellemes meglepetést szerezve legyőzi nagynevű riválisát. Ám nem sokáig ücsöröghet a babérjain, a második körben az Eb-ezüstérmes német Ernst Steinig néz vele farkasszemet.

„Rögtön hatalmas tempó fejlődik ki – írja a derbiről a Nemzeti Sport. – Steinig a támadó. Tízpercnyi állásmunka után ő kerül először békába, és háromszor menekül ki a szőnyegről. Majd Kárpáti kerül le, de már fél perc múlva fölülkerekedik és egy remek hídbetöréssel nyer. A szépen dolgozó magyar versenyző hatalmas tapsot kap."

Következik Fleischmann, aki szintén fejet hajt a mi fiunk nagyobb tudása előtt. „A kitűnő osztrák, de egyébként budapesti versenyzőt a remek formában lévő Kárpáti a 13. percben karfelszedéssel dobja" – jelenti a sportlap, s a siker azt jelenti, a válogatott újonca a kontinensbajnokság utolsó napján az aranyért lép szőnyegre.

Ellenfele a kategória egyik nagyágyúja, az észt Voldemar Väli, aki egy esztendővel később, az amszterdami olimpián szinte könnyedén menetel majd a dobogó tetejéig. Ekkor azonban igencsak szenved a balti, nem bír a magyarral, aki állásból és földharcban is méltó ellenfél, ráadásul elképesztő tempót diktál. Väli gáncsol, szabálytalankodik, nemritkán menekülőre fogja a dolgot. Mégis...

„Eltelik a húsz perc, a klubtársak a szőnyegre rohannak és Kárpátit a vállaikon viszik ki – olvasható a régesrégi NS-ben, amelyből kései „utóda", az újság 2003. július 20-án készülő száma idézett. – Ez azonban nem izgatja a bírákat. Győztes: Väli, aki Európa-bajnok. A közönség éktelen füttykoncerttel fogadja az ítéletet..."

A végeredmény persze ettől nem változik, Kárpáti ezüstérmes és – elkeseredett. Csakúgy, mint egy évvel rá az olimpián, amelyen „mindössze" a negyedik helyig jut, ekkor már könnyűsúlyban.

Viszont beleszeret a szabadfogásba, s bár kötöttben végre magyar bajnoki arannyal gazdagodik, 1929-ben mégis Párizs felé veszi az irányt, ahol a másik fogásnemben találkoznak a kontinens legjobbjai. Eredményeivel, ha lehet, még jobban meglepi a honi szakembereket, mint két esztendővel korábban, csak a döntőben marad alul Erik Malmberggel szemben.

A svéd – aki a két Eb-aranya mellé egy-egy ötkarikás bajnoki címet és ezüstöt gyűjt össze – a továbbiakban is sok keserűséget okoz neki, hiszen a következő év márciusában Stockholmban ugyancsak megadásra készteti, igaz, ekkor kötöttfogásban, így Kárpáti hiába győzi le többek között Välit is, megint lemarad az aranyról, s csak a bronz jut neki.

Májusban viszont kevés boldogabb ember akad nála a földkerekségen: bár a brüsszeli szabad Eb nyitómeccsén kikap, a továbbiakban senki sem bír megállni előtte, s az utolsó meccsén tussal nyomatékosítja, nincs nála érdemesebb a bajnoki címre. Teljesítménye a brabanti hercegnek is megtetszik, a belga trónörökös fényképet kér tőle – ám az ajándékozás némileg csúszik, ugyanis Kárpátinak nincs fotója, sebtiben kell lekapatnia magát a hazautazás előtt, így a személyes találkozás elmarad, csak a hercegi titkárságig jut...

A Los Angeles-i olimpiára már favoritként utazik, s ennek megfelelően veti magát a küzdelembe. „Az újpesti fiú Szuzuki Eitarót kapta ellenfélül s nem respektálva annak színes voltát, hatalmas iramot diktálva rohamozta erőben vele teljesen egyenlő ellenfelét – írja a Nemzeti Sport kiküldött tudósítója. – A japán defenzív modora nem érvényesült sokáig Kárpáti nagyszerű támadókedvével szemben, aki a hetedik percben a jelenlévő magyarok tapsviharától kísérten tusgyőzelmet arat."

A következő körben a címvédő észt Osvald Käppnek sincs semmi esélye ellene, ám ekkor megtorpan, előbb az amerikai Melvin Clodfelter, majd a négy évvel azelőtt ezüstérmes francia Charles Pacome is legyűri, így be kell érnie a második hellyel.

Az újabb csalódást nehezen heveri ki, a szőnyegen elért „kudarcaira" a magánéletben keres gyógyírt: 1933-ban érettségizik, s még ugyanebben az esztendőben felvételt nyer a Testnevelési Főiskolára. A „kettős élet" meglátszik a birkózásán is, kissé elszalad a súlya, így az 1934-es stockholmi Eb-n – ekkor már csupán szigorúan szabadfogásban versenyez –, akárcsak négy esztendővel azelőtt, bronzérmet nyer, csak ezúttal kisközépsúlyban.

A következő évi brüsszeli Európa-bajnokságra viszont ismét összeszedi magát – a hely szelleme kötelez! –, s ismét a földrész legjobbjává avanzsál. Méghozzá micsoda birkózással!

Nyitásként a címvédő német Wolfgang Ehrllel törli fel a szőnyeget, majd pillanatok alatt tusolja az olasz Fernando Cavallinit. Ekkor majdnem pórul jár, hiszen váratlanul kikap a nevesincs belga Jean Lalemand-tól. Az aranyhoz az olimpiai és kontinensbajnok Hermanni Pihlajamäkin át vezet az út, ráadásul tussal kellene vernie az északit. Mi sem természetesebb, a finn hamarosan két vállra kerül...

Ezek után persze a berlini olimpián ismét csak az arany lehet számára az egyedüli elfogadható eredmény. Ehhez mérten hatalmas elszántsággal készül, hiszen egy esetleges kisiklás a nagy álom végső szertefoszlását jelentheti. De ettől nem kell tartani...

„Este fél nyolckor a Kárpáti Károly–Charles Delporte pár lép a Deutschlandhalle birkózószőnyegére – jelenti a szabadfogású küzdelmek első napjáról a Nemzeti Sport. – Kárpáti egy pillanat alatt elkapja a francia kezét-lábát, aki máris a szőnyegen hever. Kétségbeesetten mászik ki a széle felé, de a magyar nem engedi. A francia ül és vergődve dobálja magát ide-oda. A tus a levegőben lóg..."

A kétvállas siker ekkor még elmarad, ám nem sokáig kell várni az első klasszikus diadalra sem: Dick Garrardban hamar tudatosul, esélye sincs a magyarral szemben. „Kárpáti eleinte igyekezett elkapni ellenfele lábát, ez azonban nem sikerült. Az ausztrál is veszélyes volt, Kárpáti azonban hamarosan felülkerekedett és két perc negyven másodpercben tussolta ellenfelét."

Hiába próbálkozik, a cél elérésében nem jelent akadályt az olasz Paride Romagnoli sem, és újból fejet kényszerül hajtani Pihljamäki is. Már csak egyetlen, ám aprónak semmi esetre sem nevezhető lépés hiányzik a dobogó tetejéhez: az aranyért a hazai közönség kedvencével, az egy évvel korábban Brüsszelben legyőzött Ehrllel kell meccselni.

„Éjfél után jár már az idő, amikor a szabadfogású olimpiai birkózóbajnokság könnyűsúlyú csoportdöntőjére kerül sor – jelenti másnap reggeli számában a Sporthírlap. – A nézőtéren a kis magyar és a nagy német tábor egyaránt feszült izgalommal figyeli a két világbajnokjelölt összecsapását. (...) Ehrl térdre kényszeríti Kárpátit, de a magyar ismét állásba jön. (...) Kárpáti elkapja a német lábát. (...) Kárpáti kocsiztatja Ehrlt, aki hasra kerül. (...) Hat perc! A lámpák döntetlent jeleznek. Igazságtalan ítélet!"

Jön tehát a sorsolás, melynek során a szerencse a németnek kedvez. A Deutschlandhalle közönsége tombol, miközben Kárpáti kényszeredetten térdelőállásba ereszkedik. „A német lábkiemeléssel kísérletezik, majdnem átfordítja a magyart – folytatódik a tudósítás. – Kárpáti most ravasz és remek trükkel villámgyorsan átfordul, hidal s ellenfele kerül alulra."

A hátralévő időben is az újpesti megy előre, többször is kiveszi Ehrl lábát, fél-nelsonnal próbálkozik, ám aranyat érő akciót már nem sikerül végrehajtania. „Vége. Szörnyű csend szállja meg a csarnokot – így a tudósító. – Minden szem a lámpák felé fordul. Két zöld lámpa gyullad ki, s a zöld – Kárpáti színe! Kettő egy arányban győzött Kárpáti!"

Ő a számunkra rendkívül szép emlékű berlini olimpia legelső magyar bajnoka, az idő azonban nem teszi igazán lehetővé, hogy élvezze a sikert. A diadalnak köszönhetően – bár még csupán harmadéves – tanári állást kap ugyan, de származása miatt csak a debreceni izraelita gimnáziumban. Itt tanít az 1944-es német megszállásig, ekkor azonban menekülnie kell: a bánki erdőben és Budapesten bujkál. A háború befejeztével a fővárosban marad, a Madách gimnáziumban lesz testnevelő.

Természetesen nem szakad el imádott sportágától sem. Még a háború előtt a birkózók közül elsőként végzi el a Testnevelési Főiskolát, s edzői tevékenységét már versenyző korában megkezdi. 1950-ben megalapítja a Bp. Honvéd szakosztályát, majd a válogatott vezetőedzőjeként részt vesz a helsinki olimpián. A keret tagjai közül Hódos Imre és Szilvásy Miklós is bajnoki címet, míg Polyák Imre ezüst-, Gurics György bronzérmet nyer, de a sikerek ellenére rögtön utána lemondatják a nemzeti csapat éléről.

Pályafutását 1967-ig Honvéd vezetőedzőjeként folytatja – mindkét fogásnemben kiváló versenyzőkkel dolgozik, mint például a szintén ötkarikás bajnok Varga János és a világbajnok Gurics György –, miközben (1945-től élete végéig) tagja a MOB-nak.

A sportot tudományos alapon műveli, évekig előadó a TF-en és több könyvet is ír. Sokat tesz az utánpótlás-nevelésért, és egészen idős koráig aktív marad. Számos más kitüntetés mellett a magyar sportolók közül elsőként kapja meg a NOB Olimpiai Érdemrendjét, végül kilencvenesztendősen éri a halál.

Minden idők legeredményesebb magyar szabadfogásúja kereken hatvan évvel a legnagyobb sikere után távozik...