Egri János visszatért a jégkorongelithez

– Úgy látom, errefelé is népszerű.
– Nem tagadom, jólesik, ha megismernek, és idejönnek hozzám – mondta a Nemzeti Sport 2009. május 3-i számában megjelenő interjúban Egri János. – Tudja, nem nagyon talál itt a csarnokban – de akár szélesebb körben is kutathat – olyat, aki harmincnyolc esztendő után visszatér egy világbajnokság színhelyére, s nemcsak hogy él, hanem ugyanúgy dolgozik, közvetít, mint 1971-ben tette.

– Arról nem is szólva, hogy közben még mindig jégkorongozik...
– Ön mondta, nem én... Valóban, már elmúltam hetvenkét éves, de a heti két edzést az öregfiúkcsapattal – amelynek én vagyok a kapitánya – semmi pénzért sem hagynám ki.

– Hogy bírja?
– Remekül. Talán már lassúbb vagyok, mint húsz esztendővel ezelőtt, a lelkesedésem azonban semmit sem kopott.

– Jól hangzik, de azt azért ismerje el, nem megszokott dolog, hogy hetvenkét évesen valaki heti rendszerességgel jégkorongozik. Árulja el, mi tartja a pályán?
– Egyszerű a válasz: az a baráti társaság, amely ilyenkor összejön, és elfelejtve a napi gondokat, kétszer egy héten jól érzi magát. Persze amikor belépek az öltözőbe, megkapom, hogy ilyen nadrágot már húsz éve nem hord senki, aztán nevetünk egy jót. Tudja, az emberek, a barátok csak azzal viccelődnek, akit szeretnek. Jó érzés, hogy én is közéjük tartozhatom.

– Köztudomású, hogy a Magyar Televízióban vetélkedőműsorokat vezetett, azt viszont talán kevesebben tudják, hogy valójában a sporttal kezdte.
– A Műszaki Egyetemen végeztem, s eredetileg a szakmámban helyezkedtem el, de már akkor is a sport volt a nagy szerelem. A müncheni olimpia előtt jött a felkérés a tévétől, azonban még úgy gondoltam, hogy párhuzamosan csinálhatom a kettőt: reggel nyolctól négyig főmérnök vagyok, utána pedig irány a televízió. Igen ám, csakhogy azokban az időkben – ne feledje, még „vastagon" szocializmus volt nálunk – nem nézték jó szemmel, ha komoly, doktorált főmérnök a tévében „bohóckodik", a főnökeim szerint ugyanis azt csináltam. Döntenem kellett, de ezután egy pillanatig sem okozott gondot a választás, ugyanis eszem ágában sem volt olyan helyen maradni, ahol ultimátumot kapok. Tudja, miért imádom a jégkorongot?

– Nem, de éppen kérdezni akartam. Miért?
– Nagyon gyors a játék, ezért szinte állandó döntéshelyzetben van az ember: egy-egy átadásnak, ütközésnek, lövésnek azonnal megvan a következménye, legyen az pozitív vagy negatív. Ha jobban belegondol, az élet is ilyen.

– Ezek szerint az, hogy a televízió kedvéért otthagyta a főmérnöki állását, jó „passz" volt?
– Mindenképpen. Nem akartam beállni a sorba, hogy ugyanolyan legyek, mint bárki más. Képzelje csak el, milyen unalmas lenne, ha mondjuk csak impresszionista festészet létezne.

– Érdekes, amit mond, hiszen manapság éppen az uniformizálódás felé halad a világ.
– Így van. Ez egyfelől természetes, ám mindig szükség lesz egyéniségekre, olyanokra, mint amilyenek például a magyar jégkorong-válogatottban is vannak. Fantasztikus, amit ezek a srácok itt, Svájcban tesznek, igazán elismerésre méltó, függetlenül attól, milyen eredménnyel térnek haza.

– Ismeri őket személyesen is?
– Hogyne. Talán mondhatom, jó kapcsolatban vagyok velük, azt hiszem, tisztelik bennem az elődöt.

– Merthogy – ezt ne felejtsük el – magyar bajnok, sőt válogatott is volt. Ha ki kellene emelni, mi a legszebb emlék, amelyet ettől a sportágtól kapott?
– Egyet? Tényleg csak egyet mondhatok? Lehetetlen.

– Na jó, lehet több is.
– Játszottam a Kisstadion megnyitóján, az valóban felejthetetlen volt, de például ugyancsak pályára léphettem a grenoble-i téli olimpia hokistadionjának átadóján, akkoriban ugyanis éppen ott légióskodtam.

– Árulja el, hogyan lehetett valaki légiós a hatvanas évek második felének Magyarországán?
– Ösztöndíjjal mehettem ki Franciaországba, s nagy nehezen sikerült engedélyt szereznem, hogy ha már ott vagyok, játszhassak. A második sorba kerültem, egy kanadai és egy cseh sráccal voltam együtt.

– Miben más ez a hoki, mint volt akkoriban?
– Ó... Soroljam? Először is sokkal gyorsabb a játék, de hát az egész világ felgyorsult. Puskás ma már nem tudná az ötösön megcsinálni azt a visszahúzós cselét, amelyet azóta is csodál a világ, a jégkorongban is más idők járnak. Aztán ott van a sportágat, a világbajnokságot körülvevő felhajtás, a média által gerjesztett cirkusz. Ez is új, miként a nekem nagyon nem tetsző videobíró, amely képes érzelmeket átírni, hiszen adott helyzetben csodálatos gólörömöt tehet semmissé.

– Nyugtasson meg, mindettől függetlenül megmaradt a szerelem...
– Hogyne. Különben nem lennék itt. Tényleg fantasztikus, amit a magyar válogatott véghezvitt, még mindig hihetetlen számomra, hogy a csapat itt van a legjobbak között. Az pedig külön öröm, hogy ezek a játékosok ilyen szerények, ilyen emberiek tudtak maradni. Holéczy Roger például kétszer is lejött hozzánk edzésre, s éreztem rajta, megtisztelőnek érzi, hogy ott lehetett. Hálás volt minden egyes jó passzért és megoldásért, s persze ő is igyekezett kiszolgálni bennünket. Ez a fiú most itt van Zürichben, és felejthetetlen gólt lőtt a szlovákoknak. Úgy gondolom, éppen ezért és az ehhez hasonló élményekért szerethető ez a társaság.

– Hogy a magyarokért szorít, az nem kérdés, de rajtuk kívül hová húz a szíve?
– Kanada a nagy kedvenc, amit ők ebből a sportágból tudnak, az számomra maga a tökéletesség. Ha már nem mi leszünk világbajnokok, akkor én nekik szurkolok.