A pokolban is ki kell használni a helyzeteket

A női döntőkkel pünkösdkor befejeződtek a 2001–2002-es nemzetközi kupaküzdelmek, amelyekben három magyar alakulat is eljutott a végső párharcig: a Fotexen (férfi BL) kívül a Ferencváros (női BL) és a Győri ETO (női EHF-kupa).

Annak idején tehát a fővárosiak indultak a Bajnokok Ligájában, és a Rába-partiak egy kisebb sorozatban (viszont nem a KEK-ben, mint idén a népligetiek), de az első felvonást illetően a mostanival megegyezett a helyzet, hiszen egyformán itthon játszották az odavágót, és egyaránt nyertek is: a Herz-FTC 27–25-re a két évvel korábban is finalista Kometal Szkopje, míg a Graboplast még biztosabban, 30–25-re az Ikast ellen. A végeredmény szempontjából azonban már szomorúbb volt a mérlegünk: háromból semmi.

Tíz esztendeje a Fradi került össze a Buducsnoszttal, a dunántúli sztárcsapat ez évi végzetével, de egy kanyarral előbb, és túl tudta verekedni magát rajta. Már a kinti meccs, az első déli túra is erősen felzaklatta a mieinket, és mondhatnánk, hogy jó iskola volt számukra – azonban a folytatásban mégsem sikerült (eléggé) kamatoztatni a „tanultakat", ahogy sajnos 2012-ben meg a Győr bicskája tört bele a Balkán-kalandba.

A 2002. május 19-i visszavágón ugyanis 26–22-re alulmaradt a Herz-FTC, amely aztán nem óvott – de az észrevételeivel, panaszaival az európai szövetséghez fordult, miután a legjobb négy között és a legutolsó körben is a kiírás rangjához méltatlan, beszámolóik szerint versenyzésre alkalmatlan körülmények között mérkőzött Montenegróban, majd Macedóniában.

„A podgoricai elődöntőt követően is írtunk egy levelet az EHF-nek, de még nem kaptunk rá választ – mondta a szakvezető, Németh András. – Ám ott legalább bízhattunk a bírók pártatlanságában, szemben a szkopjei pokollal, ahol ráadásul a játékvezetők is szemlátomást megfélemlítve irányították az összecsapást. A csarnokban uralkodó, kritikán aluli körülmények és a bírók tevékenysége mellett nem mehetünk el szó nélkül, hogy a jövőben ne fordulhasson elő hasonló eset."

Az NS tudósítójának jelentése szerint „a legfeljebb 2500 néző befogadására alkalmas, drámaian lepusztult és levegőtlen Kale-csarnokba 3500, végsőkig felhevült szurkolót préseltek be. Ha azt mondjuk, hogy embertelen körülmények között »szórakoztak« a helyiek, akkor még csak szelíden bíráltuk a BL-döntőt és szervezőit.

Az európai szövetség Bécsből, Pozsonyból és Prágából érkező képviselőinek sem volt könnyű dolguk, hogy a nyilván nekik is idegen és kellemetlen környezetben megteremtsék a szükséges adminisztratív és gyakorlati feltételeket. Igyekezetüket – nem a saját hibájukból – csak szerény siker koronázta, de a testi épségüket ők sem szívesen kockáztatták a győzelemre és »vérre« szomjazó, eksztázisba hajszolt, adott esetben megfékezhetetlen tömeggel szemben.

A megnyitó legkellemetlenebb pillanatai azok voltak, amikor a magyar himnusz helyett valami mást játszottak, és a ferencvárosi lányokat, valamint a kétszáz magyar drukkert mocskolódva, fenyegetőzve kifütyülték, amikor ők elénekelték nemzeti imánkat."

A Ferencváros mestere utóbb a meccsel kapcsolatban (amelyről kollégánk zárásként azt írta: „magyarok által addig még soha, sehol nem tapasztalt botrányos körülmények között nyert a hazai együttes; a csata után keservesen sírtak a lányok, akik alighanem érezték, hogy ha reális körülmények között rendezik a mérkőzést, ők emelhették volna a magasba a méteres, aranyozott serleget") azt mondta, hogy a játékosokkal közös értékelésről előbb lemondott, aztán a videofelvételt látva meggondolta magát.

„Fel kell dolgoznunk az ott szerzett tapasztalatokat, hogy a jövőben a nem európai körülményekhez is tudjunk alkalmazkodni, s lelkileg felkészülhessünk ezekre. Még a pokolban is ki kell tudnunk használni a helyzeteinket!"

Na és mi történt másnap északon, az Ikast–ETO csatát követően? Hazai oldalon felhőtlen boldogság, hektónyi pezsgőben fürdőző sokaság, a másikon a végtelen csalódottság semmihez sem hasonlítható csendje. Az ötgólos itthoni siker alapján a győriek nem ilyennek képzelték a visszavágót, álmukban sem gondoltak arra, hogy 13 találattal, 36–23-ra nyernek a Siti Beával felálló dánok.

A helyszín ugyan vészjósló volt – a herningi csarnokban 1994-ben a DVSC, 1999-ben pedig maga a Graboplast bukott el a Viborg ellen ugyancsak EHF-kupa-finálét –, mégis a diadal reményében kelt útra az a száz magyar szurkoló is, aki a meccs után ott állt a busz mellett, s egyszer csak valaki megszólalt: „Gyertek, lányok, igyuk meg együtt a pezsgőt, amit hoztunk!"

Az invitálás hamarosan már kórusban szólt, s a könnyes szemű hölgyek a drukkerekkel együtt sírták ki magukból a szavakba nem önthető bánatot. Megindító volt a szeretet, amely ezúttal a vesztesnek szólt. Mert tudták, hogy a kupadöntőt csak az a csapat vesztheti el, amelyik eljut odáig.

Hogy mikor dőlt el a trófea sorsa? Valószínűleg a meccs nyitó szakaszában, amikor az Ikast 8–0-ra elhúzott Vura József tanítványaitól. Az ETO a második félidő elején még produkált egy fantasztikus szériát, felzárkózott mínusz ötre, ám ez fel is emésztette a fiatal társulat tartalékait. Megérdemelten lett a rutinosabb skandinávoké az elsőség.

„Egy álommal szegényebbek lettünk, de hiszem, hogy semmi okunk a kesergésre – értékelt Vanyus Attila, az egyesület elnöke. – A találkozó után bementem az öltözőbe, és megköszöntem a lányoknak ezt a tíz mérkőzésből álló gyönyörű sorozatot, amellyel oly sok örömet szereztek.

Remélem, így együtt jövőre egy még fényesebb érmet tudunk elnyerni, mert ez egy tehetséges, sokat akaró és a kézilabdáért sokat áldozó társaság. Felemelő volt az is, hogy otthonról sokan elkísérték bennünket Dániába, s végig mellettünk állt Győr városa."

A másnap reggeli hazaindulásra oldódott valamelyest a görcs, már mosolyogni is tudtak a lányok. „Nehéz ezt feldolgozni, hiszen nagyon akartuk a kupagyőzelmet – mondta a csapatkapitány, Kindl Gabriella. – Fiatal az együttes, bízom benne, hogy lesz még ilyen lehetősége, s akkor majd élni is tud vele."

Nos... a második herningi csalódás után még két EHF-kupa-fináléban maradt alul az ETO (két év múlva, az elsőn megint a Viborggal szemben, irgalmatlan nagy, 16 gólos különbséggel, pedig akkor már máshol, Aarhusban játszottak), aztán KEK-re váltott, de ott a szintén mumusnak kinevezhető Buducsnoszt tette ki a stoptáblát (noha Podgoricán nem kaptak ki a magyarok!), végül – immár Audi néven – a BL-ben újra a Viborgot kapták a döntőben (Aalborgot is kipróbálták helyszínként, s nem is ott kapitulált a Győr, hanem majd itthon), idén pedig ismét a Buducsnosztot...

Ezúttal csak az idegenben lőtt kevesebb gól babrált ki a lányokkal – akik közül már csupán Görbicz Anita és Vérten Orsolya játszik a csapatban a 2002-es „herningi pezsgőzők" közül –, de ez akkor is hétből a hetedik elvesztett kupadöntős párharc volt...

A Fradi a 2006-os EHF-kupát leszámítva nem került újra fináléba tavalyig, ám ahogy akkor a horvát Podravkát, úgy a múlt évben a KEK-ben a spanyol Alicantét is felülmúlta. Idén pedig ugyanott – a tíz évvel ezelőtti összeállításhoz képest közben teljesen kicserélődve – a Viborgot is, oda-vissza győzelemmel!

Tény, hogy az FTC-re jóval kevesebb reflektorfény jutott az elmúlt években, a legrangosabb mezőnyű BL végküzdelmeitől is messze került, ahol pedig a legvégéig menetelt, ott a balkáni poklot mindig szerencsésen elkerülte – de legalább a Viborggal megtanult (el)bánni, miközben a jelek szerint az ETO sem a dánokkal, sem a félelmetes délszlávokkal nem bír, amikor a legnagyobb a tét.

A hatékonyságuk közti differencia mindenesetre szembeötlő, mert a Ferencváros a szkopjei tortúra óta háromszor került döntőbe, és egyszer sem remegett meg a lányok lába! Az lenne az igazi, ha ez a példa átragadna a még náluk is erősebb Győrre, és akkor egy következő összegzésben talán megemlékezhetnénk majd a harmadik variációról is a párhuzamos európai kupafináléik kapcsán, mert a veszít-veszít (2002) és a veszít-nyer (2006, 2012) verzió már megvolt...