Walcott: a menetrendszerű angol üstökös

Az a nap jelentősnek ígérkezett Theo Walcott életében, de ő maga sem sejtette, mennyire. Egy 17 esztendős fiatalember számára a KRESZ-vizsga fontos esemény, Theo erre koncentrált, és ahogy illik, ki is kapcsolta a mobilját. Álmában sem gondolta, hogy az angol Labdarúgó-szövetség illetékesei bőszen hívogatják, és amikor a vizsga után édesapja közölte vele, hogy tagja a világbajnokságra készülő válogatott keretnek, azt hitte, az öreg csak ugratja.

Józan ésszel nem is lehetett azonnal elhinni, hogy a „háromoroszlános" válogatott svéd kapitánya, Sven-Göran Eriksson olyan neves és harcedzett csatárok helyett, mint Darren Bent (az idény legeredményesebb hazai csatára a Premier League-ben), Andy Johnson (az előző szezon legjobb angol PL-góllövője), Jermain Defoe vagy a feltörekvő Dean Ashton, egy zöldfülűnek szavaz bizalmat, aki a felnőttek között nemzeti mezben még egyetlen másodpercig sem bizonyíthatta a képességeit.

Pedig ez a bizalom éppen a képességeinek szólt. Bár Londonban született jamaicai származású apa és angol anya gyermekeként, Comptonban cseperedett fel. Általános iskolája előcsarnokában csodájára jártak, s talán járnak még ma is egy képnek. Már persze azok, akik eljutottak ide, a fővárostól nem túl távol eső, de ahhoz képest mégis csak pöttöm, eldugott településre.

A festmény a kis falu középkori templomát ábrázolja. Az iskola rajztanára szerint zseniális, főleg ha tudjuk, hogy egy tizenegy éves kölyök alkotása. A művészpalánta ellenben korán félretette az ecsetet, mert kiderült, hogy tényleg csodagyerek – a labdarúgásban.

A tanulást időközben a közeli, otthonánál jelentősebb Newbury városban folytató srác ottani első edzője úgy emlékszik Theóra, mint akinek egyetlen dolgot kellett csak elmagyarázni: a lesszabályt. A fiú minden mást tudott, s elképesztő tehetségnek tűnt számára, jobbnak, mint annak idején Michael Owen, akit szintén látott tizenévesen játszani.

Így aztán első csapatában, az AFC Newburyben mindössze egyetlen szezont tölthetett el: több mint száz gólt szerzett ez idő alatt a kerületi bajnokságban, és azonnal lecsapott rá a Swindon Town. Alig melegedett ott meg, máris vitte volna a Chelsea – ám a „kékek" ajánlatát a papa visszautasította –, illetve a Southampton, melynek egyik szakembere már korábban kiszúrta őt, és nem akart hinni a szemének a kis Walcott mozgása, technikája, lövései és gyorsasága láttán.

Így került a tehetség a kikötővárosba, ahol szintén mindenkit lenyűgözött az ügyességével, míg a Nike tizennégy évesen reklámszerződést kötött vele, a sportszergyár már akkor óriási lehetőséget látott benne.

Hamarosan érkeztek az első nagyobb sikerek is. Mindössze 15 éves és 175 napos volt, amikor a 2004–2005-ös idény elején korrekorderként pályára léphetett a Soton tartalékcsapatában, majd a szezon végén játszhatott az ifjúsági FA-kupa döntőjében is.

Azon a nyáron pedig – pont mikor a klub kiesett az élvonalból... – már az első együttesben is bemutatkozhatott: 16 évesen és 143 naposan a Wolverhampton elleni Ligakupa-mérkőzésen ő lett a klub történetének legfiatalabb labdarúgója, aki a felnőttek között is szóhoz jutott, megjavítva Danny Wallace negyedszázados rekordját. Októberben a bajnokságban debütált, majd amint első ízben kezdőként játszhatott, rögtön be is talált a hálóba (a Leeds ellen).

Dave Bassett, aki akkoriban átmenetileg a Szentek menedzsere volt, így summázta Walcott erényeit: „Az embert első látásra megragadja kivételes lövőereje és pontossága, robbanékonysága. Higanyszerű, légies mozgása látványos, a védők számára követhetetlen. Korát meghazudtolóan érett, megfontolt és szerény, ami azért fontos, mert képes kezelni a hamar jött, szinte kábító sikereket."

A csatárt felkapta a média. Már az ifjúsági FA-kupa küzdelmei sorén is széles nyilvánosságot kapott bravúros teljesítménye révén, s most egyre többször jutott szóhoz a nagycsapatban is. A tél közepéig, amikor döntő változás következett be a pályáján, öt gólt lőtt, s azok közöl három mestermunka volt.

Rupert Lowe, a Southampton elnöke, illetve az új vezetőedző, George Burley az „üstökös" megjelenése után érthetően szép álmokat szövögetett. De amint ez a profi futballban közhelyszerű, a nagyobbak még vérmesebb vágyakat dédelgettek, s azok megvalósításához jóval több (volt) a pénzük.

A Szentek első embere korábban azt mondta, nem tudja garantálni, hogy a tehetséges ifjonc náluk marad. „Szurkolóinknak meg kell érteniük, hogy ők is változtatnak néha munkahelyet, ha úgy gondolják, ez áll érdekükben, és Theóval is ugyanez a helyzet. Ha úgy érzi, nálunk tudna a legjobban fejlődni, biztos vagyok benne, hogy nálunk marad, de ha menni akar, csak rajta múlik majd, hogy megteszi-e."

Már az ősszel megindult a verseny Walcott megszerzéséért. Olyan kérők csábítgatták az egyszer már kikosarazott Chelsea-n túl, mint a Liverpool, a Manchester United, a Tottenham, külföldről pedig a Real Madrid, a Juventus, a Milan és Barcelona. Roman Abramovics klubja állítólag egyenesen azt jelezte, kész ráígérni bármilyen ajánlatra – a csatár azonban végül az Arsenalnak mondta ki az igent.

A hírek szerint azért ment szívesebben az „ágyúsokhoz", mert nagy hatást tett rá a fiatalokat előszeretettel „patronáló" Arsene Wenger. Döntésében persze nyilván közrejátszott az ötmillió font is, amelyet a január 20-i megegyezés értelmében a francia mester leszurkolt érte (nem neki!) – ez az összeg Theo klub- és válogatottbeli szerepléseinek számától függően akár 12 millióra is felszökhetett volna (ám két évvel később a felek kiegyeztek a kompromisszumos 9.1 millióban) –, s így ő lett Anglia történetének legdrágább 16 esztendős labdarúgója.

Rooney ára ugyan jócskán több volt (20 millió font), amikor 2004-ben az Evertontól a Manchester Unitedhez szerződött – s ezzel felülmúlta azt a 19 millió fontnak megfelelő összeget, amelyet a Roma a tinédzser Antonio Cassanóért a Barinak fizetett 2001-ben –, de a tömzsi csatár addigra már elmúlt 18.

Mindeközben a korosztálya legnagyobb tehetségeként számon tartott Walcottnak a még az új évad előtt számára megszavazott heti 90 fontos ösztöndíj járt a Sotonnál, mivel profi szerződést a nemzetközi szövetség (FIFA) szabályai szerint csak a 17. születésnapja után, 2006 márciusában köthetett – akkor viszont kötött is, mégpedig immár nem zsebpénzért (lásd keretes írásunkat)...

Szakmai oldalról Wenger bizakodóan beszélt róla, noha azt is elismerte, hogy bevállalósság nélkül nincs vásár. „Mindenekelőtt gazdasági szinten nagy a rizikó. Kétségkívül ez menedzseri pályafutásom legkockázatosabb döntése. Az enyém a felelősség, amivel elbírok, és még az is könnyen lehet, hogy Theo akár jobb is lesz, mint Rooney."

A mérceként említett manchesteritől az Arsenal új (ekkor még csak leendő, a következő idényre várt) szerzeménye hamarosan elcsenhette a minden idők legfiatalabb angol válogatott futballistája címet. Miután általános szenzációt keltve bekerült a vb-keretbe, 17 éves és 75 napos volt, amikor Eriksson május 30-án pályára küldte a magyarok elleni felkészülési meccsen az Old Traffordon.

Végül a sokak által megkérdőjelezett behívása után a világbajnokságon nem jutott szóhoz – noha Peter Crouch mellett csak ő volt támadóként teljesen egészséges a keretből –, és azt követően sem, ám az utánpótlás-válogatottnak úgy is oszlopos és eredményes tagja lehetett, hogy az ellenfelek és a társak még mindig évekkel idősebbek voltak nála.

Első Premier League-mérkőzését az „ágyúsok" első csapatában 2006. augusztus 19-én játszhatta: csereként állt be a 73. percben az Aston Villa ellen, és ha már ott volt, gólpasszt adott Gilberto Silvának. Nemsokára az észak-londoniak történetének addigi legfiatalabb pályára lépője lett a nemzetközi porondon – Cesc Fabregast taszította le a képzeletbeli trónról, igaz, azóta őt meg Jack Wilshere –, az év végén pedig a BBC az esztendő angol ifjúsági sportszemélyiségének választotta meg.

Az első góljait nem akármikor, a 2007. februári Ligakupa-döntőben érte el a Chelsea ellen, más kérdés, hogy Didier Drogba duplája miatt kikaptak, majd a meccs tömegbunyóba torkollott.

„A lendületes kezdet után megtorpanni látszik. Theónak akadtak ugyan nagy pillanatai, például amikor a Slavia Praha elleni találkozón először szerepelt a kezdő tizenegyben BL-meccsen és két góllal hálálta meg a bizalmat (az Arsenal mellesleg 7–0-ra győzött), de nem tudott magának állandó helyet kiharcolni a csapatban" – írta róla 2008. február 15-én a Nemzeti Sport.

Előzőleg januárban felreppent a hír, hogy Wenger kölcsönadja, állítólag arról volt szó, hogy a Championshipben szereplő egykori klubjába, a Southamptonba megy vissza ideiglenesen. Ez ellen tiltakozott, és az egészből nem is lett semmi. Az Arsenal viszont menetelt a bajnoki cím felé, a csapat összeállt, így Theo Walcott nem volt egyszerű helyzetben.

Aztán nyolc nappal az NS kissé lesújtó véleménye után a szélvészgyors szélső meglőtte az első két PL-gólját, csapata ezzel ért el 2–2-t a Birmingham otthonában, végül minden sorozatot egybevéve hét találattal zárta az idényt. Wenger tavasszal azt mondta róla, hogy fiúból végre férfi lett, és rövid időn belül „szörnyeteggé" is válhat. (Együttesének viszont kevésbé sikerült a hajrá, mert ha nem is nagy hátránnyal, de harmadik lett az MU, Chelsea duó mögött.)

A következő, a 2008–2009-es idény nagyon bejött neki: rögtön szeptemberben tétmeccsen is kezdő lehetett a válogatottban, és a horvátok ellen mindjárt egy triplával nyitotta a nemzeti mezben elért góljai sorát a 4–1-re megnyert rangadón a vb-selejtezőcsoportban. Az évad végén hosszú távra meghosszabbította a szerződését a klubja, majd a nyáron az angol U21-es válogatottal lett Eb-ezüstérmes (mondjuk ennek Wenger nem annyira örült a távolléte és s sérülésveszély miatt).

A 2009–2010-es kiírással viszont biztosan nem kezdi majd az élménybeszámolóit: sokat volt sérült, aztán pedig kimaradt a 2010-es vb-keretből (és ezzel a dél-afrikai leégésből is...). Ő, aki a világ döbbenetére már felnőtt élvonalbeli bajnokik nélkül, sihederként is ott lehetett az előző tornán, így értelemszerűen mindenki tavalyelőttre jósolta volna a nagy áttörést...

Persze ha úgy vesszük, voltak a kihagyásának előjelei, hiszen még márciusban az Egyiptom elleni felkészülési meccsen, amikor hosszabb szünet után visszatért a nemzeti együttesbe, az egykori kiválóság, Chris Waddle nagyon leszedte róla a keresztvizet, többek közt a „futballistaagyat" hiányolva belőle, mondván, nem látni rajta a fejlődést, mert „nem érti a játékot, fogalma sincs, mikor hova kellene futnia, és őszintén szólva a jobb védők bármikor simán lesre tudják állítani...".

Fabio Capello utóbb, egy éve januárban beismerte, hogy hibázott Walcott mellőzésével, a játékos azonban ettől nemigen enyhült meg, és múlt nyáron kiadott önéletrajzában (Theo: gyorsan felnőni) nem túl jó véleménnyel szólt a trénerről.

Nos, az időközben 21-szeres válogatott, s még most is – további egyetlen hónapig – U23-as korú csatárnak az olasz edzővel már nem lesz gondja, vele ellenben másoknak szokott lenni: az előző évadban érte el a személyes csúcsát (9 gól a PL-ben, 13 mindent belevéve), míg másfél hete azt olvashattuk róla és láthattuk tőle, hogy három gólpasszal járult hozzá a Blackburn 7–1-es kiütéséhez.

Karrierje összegzésének még egyáltalán nincs itt az ideje, az is lehet, hogy messze nem ér el majd annyit, amennyit mások beleképzeltek 2006 táján, de ugyancsak megeshet, hogy a legnagyobb sztárok közé fog emelkedni, hiszen az életkorába ez bőven belefér.

Az azonban bizonyos, hogy ha netán ügyesebb is lett volna a vásznak előtt, mint a zöld gyepen, akkora hírnévre és vagyonra garantáltan nem tett volna szert ecsettel a kezében, amennyi máris összejött neki a lábával.