Mission Impossible Guus Hiddink számára

Három éve február elején váratlanul menesztették a Chelsea kispadjáról a Brazíliával 2002-ben világbajnoki címet nyerő Luiz Felipe Scolarit. A helyét az idény végéig az orosz válogatott szövetségi kapitánya, a még elődjénél is nagyobb trénersztárnak számító Guus Hiddink vette át.

„Különös kegy, ha valakit Roman Abramovics a barátjának tekint, ő hívott fel személyesen, így nem mondhattam nemet. Hatalmas köszönettel tartozom az Orosz Labdarúgó-szövetség vezetőinek is, mert mindenben támogatott, s nem gördített akadályt a kettős szerepvállalásom elé – tett egy tiszteletkört mindenfelé a világjáró holland szakember, majd így folytatta: – Ez különleges helyzet. A jövőm az orosz nemzeti tizenegy, amely március-áprilisban játszik két mérkőzést, majd júniusban egyet, de addigra már véget ér az angol bajnoki idény."

A beugró szakembernek tehát a nyárig egymás mellett kellett ellátnia a két feladatot. Az orosz vezetők pozitív hozzáállását egyébként borítékolni lehetett. A válogatott egyik fő szponzorát ugyanis Roman Abramovicsnak hívták...

A szigetországban mindenesetre máris megindult a lélektani háború, legalábbis az ebből addig kimaradó, az angol gigászok vetélkedésébe frissen belecsöppenő Hiddink számára. A műfaj egyik legnagyobb mágusa, Sir Alex Ferguson szerint „a Chelsea Scolari elküldésével a Manchester United kezére játszott, és azt gondolom, mostantól a Liverpool és csapatom belügye lett a bajnoki címért zajló harc".

Az MU skót mindenhatója csapata Chelsea-vel szemben meglévő tízpontos előnye mellett abból is erőt meríthetett, hogy bár a világ több részén hasra esnek a holland iskolától, az 1992-ben életre hívott Premier League-et nem tudta meghódítani. Korábban mindössze két németalföldi tréner dolgozott ott: Martin Jol (Tottenham) még a dobogóra sem fért fel, Ruud Gullitnak (Chelsea, Newcastle) meg a második hely volt a legjobbja a londoni együttessel.

Csakhogy a futballtörténelemben azért akadtak példák az edzőcsere csodatévő hatására – még ha a PL-ből egyelőre nem is nagyon szolgálhattunk ilyennel. Tényleg csak kiragadott eset, de Franz Beckenbauer 1994-ben Erich Ribbeck helyére beugorva a Bayern Münchent élre kormányozta a Bundesligában.

Azonban hogy ne ragadjunk le a nemzeti bajnokságoknál: két gárda is úgy nyert Bajnokcsapatok Európa-kupáját, hogy menet közben váltott a szakmai stáb élén. Az említett bajorok 1975 januárjában küldték el Udo Latteket, a helyére ülő Dettmar Cramer pedig a szezon végén BEK-győztesnek vallhatta magát, míg az Aston Villának 1982-ben egy Ron Saunders, Tony Barton csere hozta meg a klub történetének legnagyobb sikerét.

Utóbbi példák már sokkal szimpatikusabban hangzottak a Chelsea-hívek és kedvenceik új nagy „reménysége" számára. Elvégre a londoni együttes még állt a legfontosabb frontokon, és a mester is trófeákért ment a Stamford Bridge-re.

„Van néhány sorozat, amelyet megnyerhetünk – mondta a klubedzőként a De Graafschap, a PSV, a Fenerbahce, a Valencia, a Real Madrid és a Betis után a hetedik állomáshelyére megérkező Hiddink. – Az FA-kupa, a Bajnokok Ligája és persze a bajnokság is szimpatikus. Mindhárom úton szeretnék végigmenni. Tíz pont a hátrányunk, ez sok, de ha megnézzük a Premier League és más országok ligáinak történetét, váratlan eseményekre bukkanhatunk. Spanyol bajnokságot nem tudtam nyerni, óriási lenne, ha a talán legmagasabban jegyzett sorozatban feledtethetném a madridi botlást."

Legelőször is 2009. február 21-én, az Aston Villa elleni idegenbeli PL-meccsen ült a londoni kékek menedzseri székébe. Noha a Villa Parkban már 1999 óta nem nyert a csapat, miközben a birminghamiek éppen 13 veretlen bajnokin voltak túl, nem egészen egyheti közös munka után – főképp a sokat mozgó, nagy kedvvel futballozó és gólpasszt jegyző Frank Lampard jó játéka, illetve Nicolas Anelka találata révén – a Chelsea három ponttal köszöntötte az új főnököt, és fellépett a dobogóra, pont aktuális ellenfelét leszorítva onnan.

„Tekintettel arra, hogy mindannyiunk számára új a helyzet, a kezdet nagyszerű – mondta az edző elégedetten a megnyert »hatpontos mérkőzés« után. – Az első félidőben látottak kifejezetten tetszettek, hiszen nemcsak birtokoltuk a labdát, hanem jól és veszélyesen is játszottunk. Megpróbáltunk jó futballt nyújtani, egyedül a helyzetkihasználásunkkal volt gond, egy újabb góllal korábban eldönthettük volna a meccset."

Az új szakvezetőt az öltöző állítólagos klikkesedéséről is faggatták: „Tanulmányozom a helyzetet, de egyelőre nem tapasztaltam ilyesmit. Úgy vélem, a játékosok lefújást követő látványos összeborulása őszinte megnyilvánulás volt, nem a tévékameráknak szólt."

A Chelsea-nél persze már a bemutatkozása előtt messiásként tekintettek rá („A dél-koreai kalandja óta arról álmodoztam, hogy egyszer nálunk lesz edző" – írta a klub honlapján vezetett rovatában Pat Nevin, a londoniak egykori remek szélsője), ugyanakkor az angol szakértők úgy vélték: azzal is elégedett lehet majd, ha a négy közé vezeti a gárdát...

Főképp azért, mert „hozott anyagból" kellett dolgoznia, amelynek viszonylag gyenge volt az erőnléte (az együttes góljainak mindössze 14 százaléka esett az utolsó negyedórában, és ezeknek csak négy pontot köszönhettek), holott Hiddink a legtöbb állomáshelyén éppen erre alapozott. Így most elő kellett vennie másik kedvencét, a motivációs tréninget.

„Nem azért jöttem, hogy szórakozzak vagy szórakoztassam az újságírókat – jegyezte meg még az első, ötezer ember előtt megtartott nyílt edzése után Hiddink. – A csapatot kell felkészítenem arra, hogy önöket szórakoztassa. Fejlődnünk kell minden szinten."

A 17 hónap alatt már az ötödik (!) Chelsea-menedzserként munkába álló hollandot amúgy honfitársa, Piet de Visser „találta ki" a kékeknek. Nem ismeretlent ajánlott, hajdan a De Graafschapnál ő volt az edző, Hiddink a csapatkapitány, később együtt dolgoztak a PSV-nél.

Az előbbi Roman Abramovics tulajdonos (egyik) főtanácsadója, a tréner meg az orosz mágnás barátja. „De ez semmit sem számít – fogalmazott De Visser. – Hiddinket nem lehet befolyásolni, ám azt sem lehet rá mondani, hogy mereven ragaszkodik a saját sablonjaihoz. Megnézi a játékosokat, felméri az erősségeiket és gyengeségeiket, aztán eldönti, milyen rendszer kell a kerethez. Nincs titka, csak az átkozottul kemény munka."

Nyilván ennek, és természetesen a hozzá társuló tehetségének köszönhette, hogy a PSV-vel két különböző periódusban hat bajnokságot, négy kupát, és mindenekfelett BEK-et nyert (pedig az eindhoveniek a mainál kiegyenlítettebb „régi szép időkben" sem számítottak favoritnak), a Reallal pedig Világkupát 1998 decemberében (mivel az idény végén nem társult ehhez másik diadal, az az időszak relatív sikertelenségnek minősült).

A legnagyobb elismerést válogatottakkal vívta ki: Hollandiával vb-elődöntőt játszhatott 1998-ban, majd Dél-Koreával csodát tett és a következő tornán őket is a negyedik helyre vezette (a gárda az addigi öt részvétele során még csak meccset sem nyert, ázsiai együttes pedig soha e szint közelébe sem jutott – nem véletlen, hogy a távol-keleti országban szabályos kultusza alakult ki).

2006-ban Ausztráliát segítette történelme legjobb szerepléséhez (a világbajnoki nyolcaddöntőben csak vitatható büntetővel kaptak ki a későbbi aranyérmes olaszoktól), végül a 2008-as Eb-n egészen a bronzig repítette a látványosan és gólra törően futballozó szbornaját – amelynek ez a legjobb eredménye a Szovjetunió szétesése óta.

Ott is maradt az oroszoknál a londoni kaland alatt és után is – „válogatott szerencséje" azonban elhagyta azóta. 2009-ben akkori alakulatával (a szlovénok ellen), múlt ősszel pedig a törököket vezetve (Horvátországgal szemben) bukta el az aktuális pótselejtezőt. Ezzel szemben a Chelsea-nél...

Ott egyetlen hellyel sem tudta feljebb juttatni a tabellán Drogbáékat, mint ahol az Aston Villa felülmúlása után álltak. Másrészről azonban ez eleve lehetetlen küldetés volt: ha az összes hátralévő bajnokijukon győznek, akkor sem érhették volna utol a fölényesen vezető Manchester Unitedot.

Három pontot hoztak az MU-n, de ezzel még a Liverpoolt sem sikerült lehagyni. Sőt amennyiben ott tartózkodásának egyetlen veresége (a Tottenhamtől) fordítva sült volna el, még akkor sem előzik meg. (Igaz, ha a másik hibapont, az Everton elleni iksz nem csúszik be, akkor az ezüst megvan.) A csapat mérlege azonban összességében igen remek volt, és például a BL-ben a tavaszi hat találkozójukból egyetlenegyet sem vesztettek el.

Hogy akkor miért nem ők szerezték meg a trófeát? Mert a Juventus (1–0, 2–2) és a Pool (3–1, 4–4) kiejtése után a négy között hiába értek el Barcelonában döntetlent (0–0), az elmaradó tizenegyesek és egyebek miatt puskaporos hangulatban záruló visszavágón nem volt elég 1–0-ra megnyerni a rendes játékidőt – a 93. percben ugyanis jött Andrés Iniesta, aki Leo Messi átadását értékesítve a fináléba lőtte az utolsó félórában tíz emberre fogyatkozó katalánokat, akik aztán Ferguson büszke „vörös ördögeinek" sem kegyelmeztek.

Míg a PL-elsőséget a korábban begyűjtött hátrány miatt képtelenség lett volna kiharcolni, a nemzetközi búcsúban a balszerencse is fontos szerepet játszott. A végső kárpótlást az FA-kupa nyújtotta, ahol ugyancsak veretlenül meneteltek, ám ott egészen a döntőig, ahol az Evertont 2–1-re legyőzték.

Guus Hiddink láthatóan és utóbb bevallottan is pályája egyik nagy eredményének tartotta, s tartja a patinás sorozatban kivívott diadalt, de arra is szívesen gondolhat, hogy mind a játékosai, mind a szurkolók elszántan kérlelték: gondolja meg magát, és maradjon velük.

Nem tette, továbbállt, hogy válogatottakkal dolgozzon, mígnem néhány napja aláírt az Anzsihoz. Ha a 65 éves sztártrénernek sikerül az Isten háta mögötti, de tulajdonosának pénze révén a csillogó nemzetközi színtérre vágyó klubot a tavasszal kivezetnie a BL-be, ott még akár korábbi, rá jó szívvel visszagondoló angol csapatával is szembekerülhet. Már persze ha a jelenleg mindössze ötödik helyezett Chelsea ugyanúgy kiharcolja a részvételi jogot...