„Szomorú lenne, ha London után eltűnnénk a középszerűségben"

– Tartalmas nyár volt: az Európa-bajnokságokon a férfiválogatott negyedik, a női ötödik lett, a fiú juniorcsapat meg 11–2-re kikapott Görögországtól és 8–7-re Franciaországtól...
– Görögországtól kikapni majdnem tíz góllal...! – jajdult fel az eredmény felidézésétől Gyarmati Dezső az NS 2010. október 13-i számában. – Jó, néha még ilyen is előfordul, de olyan nem, hogy a franciáktól is kikapjunk. Az ő pólójuk az életben nem volt sehol! A junioroké a nagyválogatott alatti kategória, s London után ez az évjárat jön. Bármennyire is optimista az ember, annyira nem tud az lenni, hogy ne visszaesést várjon. Én meghatalmazást kaptam a Magyar Olimpiai Bizottságtól, hogy az utánpótlásban dolgozhassak, tehát ezen az alapon szólalok meg – finoman. Megtisztelő a feladat, ha tudok, segítek. Időnként jelentést kell tennem a MOB-nak arról, hogyan mennek a dolgok. Jelenleg nem jól. Londont követően azoknak a gyerekeknek kellene bekerülniük az ob I-be és a válogatottba, akik most ifjúsági és juniorkorúak. Azonban nagy űr támad majd, ha a szövetség nem tud kirukkolni új szakmai koncepcióval és munkával. A vízilabda hungarikum, ahogy a vívás is. Csak amíg a vívás évtizedek óta nem képes hozni magát, addig a pólócsapat háromszor egymás után ötkarikás bajnok lett. Ez csoda. Ám ez az ernyő ugyanakkor el is fed mindent. Szembe kellene nézni azzal, hogy baj van az utánpótlással.

– Mekkora?
– Nagy. Ad hoc mennek a dolgok. Nincs tervezettség és lépcsőzetesség. Vannak alapfogalmak, amelyeket már serdülőszinten meg kell tanítani: hogyan veszem fel a labdát, hogyan úszom vele, hogyan kell lőni, aztán finomítani ezeket. Ám a szisztematikus felépítés hiányzik. Egyszer ez az edző, aztán ha nincs eredmény, már más az edző. Nincs tematikus elképzelés, nincs végigvitt lépcsőzetes felkészülés, és nincs vezetés. Rossz serdülőből viszont nem lesz jó ifi, és rossz ifiből nem lesz jó junior... Ahhoz, hogy valaki stabil ob I-es játékos legyen, kell nyolc év, még akkor is, ha mára felhígult a bajnokság.

– Ezek a rossz folyamatok a klubokra vagy a válogatottakra jellemzőek inkább?
– A klubokból eltűntek a nagy figurák, a nagy utánpótlásedzők. Szittya Károly, Babarczi Roland, König Gyuri, Gallov Rezső, Lemhényi Dezső és Dömötör Zoli nem is tudom hány olimpiai bajnokot nevelt. Ők meghatározóak voltak az utánpótlásban, csakhogy a hasonló trénerek mind eltűntek, ami nyilván társadalmi kérdés is. A nagy tudásúak elmennek a civil életbe, elfoglalják magukat ott, vállalkoznak, cégnél dolgoznak, és másodállásban jönnek el délután edzést tartani az utánpótlásnak. Ha eljönnek. Ez viszont nem elég. Lehet, hogy maradi vagyok, de egy edző ugyanúgy elfárad, mint egy játékos. Nem úgy van, hogy fiam, ússz négyszer százat, és én közben dumálok meg cigarettázom. Az edző ott van a parton, pörög és belemegy a részletekbe, adott játékhelyzetekbe, emberfórokba, támadási és védekezési szisztémákba. Elfárad, ha nem is fizikailag, mentálisan viszont biztosan. Az edzés nem olyan beszélgetés, mint ez: az uszoda visszhangzik, ha meg nyitott, akkor elmegy a hang, kiabálni kell, hogy meghallják, odafigyeljenek. Nem merem határozottan állítani, ezért feltételes módban mondom, hogy nincsenek rendesen megfizetve. De lehet, hogy tévedek, és csak nem funkcionálnak jól. Ez az interjú talán arra jó, hogy tényleg komolyan vegyék: nagy baj van. 1928-ban másodikak voltunk Amszterdamban, attól kezdve a sportág hozza a világversenyek nagy részét. Annál többet, mint amit a vízilabda tett, nem lehet. Szomorú lenne, ha London után eltűnnénk a középszerűségben.

– Már késő változtatni?
– Soha nincs késő, illetve jobb későn, mint soha. Magyarországon jó olimpiai bajnoknak lenni. Én így tapasztaltam egész életemben. A közönség, a közvélemény, a nép szereti a sportot, és kimagaslóan szereti az olimpiai bajnokokat. Ám érdekes módon a siker ártott. A három aranyérem miatt olyan sok gyerek jelentkezett pólózni, hogy nem bírtak velük. Könnyebb lenne a kiválasztás, ha megfelelő emberek állnának ott. Ma felvesznek mindenkit, ezért nem megy a finom munka, nem lehet egy emberrel foglalkozni, csak ömlesztve. Így nem kerülnek a megfelelő szintre a korosztályok. Kemény Dénes, amióta belépett a nagyválogatotthoz, győzelmet győzelemre halmoz – persze néha becsúszik egy-egy rosszabb eredmény, de nem lehet mindig nyerni –, és jó a csapat, Londonban is jó lesz. Ott még nincs gond, ám utánpótlásszinten akad jócskán. Az utánpótlásnak legalább olyan szakember kell, mint a nagyválogatottnak, hiszen a fiataloktól függ minden. Mert egyszer a világklasszisok is eltűnnek, ahogy én is eltűntem, Faragóék is eltűntek, és a maiak is el fognak tűnni, sőt, tűnőfélben vannak, mert az együttes nagyjából kiöregedett. Még bennük van egy olimpia, és a fiatalítás jól sikerült – mondjuk nem az Eb-re, hanem Pekingre gondolok –, mert akik bekerültek, ügyesek. Londonban éremesélyes a csapat, akár nyerhet is. Két-három játékost Dénes visszavár, ami helyes is, Steinmetz Ádám centerben, Kiss Gergő a jobb oldalon gólkirály, Kásás – a kedvencem –, ha rosszul játszik, akkor is levesz három-négy olyan labdát, ami másnál lehetetlen. És a következő években kijöhet még egy-két olyan fiatal, mint a kis Varga, Hosnyánszky vagy Kis Gábor. Szivós Marci is ott van, harmadszor próbál olimpiára kijutni, szóval van még érték a válogatottban. De fogyóban.