Détári: Nem kapaszkodom a kispadba

– Edzésre tart?
– Négykor kezdünk – felelte az NS érdeklődésére 2008. október 2-án a 16. helyen álló együttes klubmenedzsere. – Semmi különleges, a mérkőzés előtti utolsó tréning következik.

– Kivételesebbé teszi a holnap estét, hogy a Honvéd lesz az ellenfél? Ebből a klubból épült be a labdarúgó-köztudatba Détári Lajos neve.
– Nem ez a lényeg. Nekünk minden meccs fontos, azonos a jelentőségük. Abban a tekintetben is, hogy bárkit győzünk le, azért három pont jár.

– Sorozatban kilencedszer ez a cél, mármint a fenti pontmennyiség megszerzése.
– Most is ugyanúgy bízom benne, hogy sikerrel járunk, mint az ezt megelőző fordulókban. Ismétlem korábbi önmagam: a győzelem hatalmas lökést jelentene a csapatnak, amelyre a jövő héten Magyar Kupa-mérkőzés vár. Tovább kell jutnunk. Ez a két összecsapás meghatározza a jövőt.

– Kérdés, hogy hosszú vagy rövid távon. Az sem mellékes, hogy Détári Lajosét siófoki klubmenedzserként vagy a csapatáét.
– Az én utam, az én sorsom nem köthető egyetlen találkozóhoz – de kettőhöz sem. Végzem a munkámat. Az eredmények viszont minősítenek. Az edzői önéletrajzban ez a legfontosabb adat: hol nyertél bajnokságot, milyen volt a győzelmi mutatód.

– Akkor most milyen edző Détári Lajos?
– Olyan, aki a jelenlegi csapatával eddig egy mérkőzést tudott megnyerni a bajnokságban. Ez tény. Mindamellett ami az együttest illeti: várjunk még, nem holnap rendezik az utolsó kört. A százméteres síkfutásban sem feltétlenül az lesz a sorrend a célfotón, ami harminc méternél volt.

– Ezek szerint az iménti, jövőre utaló megjegyzést mégiscsak önmagára értette?
– Nézze, a vezetők tisztában vannak vele, hogy ki vagyok és mit akarok. Azt is tudják, hogy nem kapaszkodom tíz körömmel a kispadba. Ezt mondtam is nekik.

– Kvázi felajánlotta a lemondását, és ha úgy érzik, hogy Détári Lajos nélkül több babér terem a Balaton partján, lelép?
– Valahogy úgy. A reakciójuk ugyanakkor megerősített engem – és úgy tűnik, a csapatot is.

– Ez a támadószekcióra más vonatkozásban is ráférne. A győzelmeket összesítő rubrika mellett az elért gólok statisztikája is kritikán aluli. Ezt mivel magyarázza?
– A kilenc fordulóban rúgott két gól óriási kritika, és nem is csupán a mennyiség tekintetében. Mert kik és hogyan is szerezték a gólokat? Az elsőt egy védő, Sütő László, a másikat Takács Marcell – szabadrúgásból. Ezalatt olykor három, de minimum két támadó is a pályán volt. Nem spanyolviasz, hogy az eredményesség nem csupán a csatárokon múlik, hiszen nem mindegy, mennyi támogatást kapnak a középpályáról, a védőktől, de akkor is: azt hiszem, összehoztunk egy új világcsúcsot. Nekem legalábbis nem nagyon rémlik, hogy létezik a Soproni Ligán kívül olyan élvonalbeli bajnokság, amelyiknek egyik szereplője kilencszer kilencven perc után két rúgott gólnál tart...

– A humorérzéke nem csorbult.
– Az segítene? Igyekszem pozitívan gondolkozni, így is élem a hétköznapokat, ami humor nélkül nehezen menne. Én mindenesetre nem nevethetek az iménti megjegyzésen, mert az nem más, mint a kendőzetlen valóság.

– A meccs előtti utolsó gyakorlást nem hegyezi ki a befejezésekre? Helyzetük éppenséggel minden találkozón akad...
– Mondhatnám, és mondom is, hogy persze minden tréningen gyakoroljuk a döntő helyzetekben követendő pozíciós játékot, de ismételhetsz rogyásig, az edzés- és a meccsszituáció köszönő viszonyban sincs egymással. A gólszerzés ösztön, képesség, amellyel születni kell: vagy benne van egy futballistában, vagy nincs. Középút nem létezik. Olyanról még nem hallottam, hogy ezt vagy azt a gólkirályt ez vagy az az edző tanította volna meg a gólszerzés tudományára. Mert ez nonszensz. Akad olyan csatár, akinek ültében a hátáról is a kapuba pattan a labda, a másik ellenben lehet, hogy átszlalomozik három védő között, de a végén hibázik.

– Siófokon egyelőre mindkét típus hiánycikk. Marad az elnöki támogatás. Ez megújító erejű?
– Egy edzőnek folyamatosan meg kell újulnia – a helyzetétől függetlenül. Ha úgy érezném, hogy a soros edzésre nem örömmel, tettre készen mennék, leállnék. De ez mentalitás kérdése is. Vannak, akik könnyedén feladják a partit. Én konok vagyok.

Másnap sorsdöntő meccset játszott a Siófok, legalábbis Nemes Ferenc klubtulajdonos úgy fogalmazott: mindenképpen nyerniük kellett (volna), mert vereség esetén nagyon leszakadhattak a mezőnytől. Nos, leszakadtak.

A korábbi hatszoros világválogatott szakember, aki Kispesten nevelkedett és ezer szállal kötődik a piros-feketékhez, azon bosszankodhatott újra és újra, hogy együttese a lagymatag első félidőben többet támadott és veszélyesebben futballozott ugyan, mégis az ellenfél szerzett gólt (Abraham a 38. percben).

Megdöbbentő volt, hogy szinte a teljes második játékrészben mennyire Détári Lajos ellen fordultak a hazai drukkerek. Megállás nélkül szidták, mocskolták, emlegették a felmenőit, ahelyett, hogy a gödörben lévő csapatot biztatták volna. Pedig a Siófok becsületére legyen mondva, megnyerhette volna a mérkőzést. A szünet után mezőnyfölényben játszott, s több ziccert is kidolgozott, ám azok rendre kimaradtak.

A sajtótájékoztatóra egy láthatóan megtört szakvezető érkezett, hogy aztán rendkívül visszafogottan nyilatkozzon, és kijelentse, ő bizony dolgozik tovább, esze ágában sincs lemondani, hiába sereghajtók. Mert ahogy fogalmazott: alakulatának igenis van tartása.

Eközben a klubházban Nemes Ferenc határozottan kijelentette: „Szó sincs edzőkérdésről. Mindenki láthatta, hogy a csapat küzdött, akart, hajtott, és győzelmet érdemelt volna. Látom a játékosokon a pozitív változásokat, Döme továbbra is élvezi a bizalmat..."

A konok és kitartó Détárit csak az őszi idény után váltották le (akkor utolsó előtti volt a gárda, melynek Aczél Zoltán ült a kispadjára), a Siófok azonban a tavasz végén így is kiesett. Az a csapat persze nem azonos a jelenlegi Fradival, amelyet csupán a 7. forduló után, eleve bajban vett át Döme, és különben is: a Ferencváros a mai meccse előtt eggyel több ponttal és eggyel jobb pozícióban áll, mint annak idején a balvégzetű Balaton-partiak szintén tíz kör után…