Soha gyengébben nem szerepelt a Fradi

Meglehetősen izgatottan készülődött mindkét együttes 1984. szeptember 1-jén a mérkőzés előtt. A SZEOL AK játékosai a népes, 28 ezer fős szurkolótábor látványára, no meg a korábbi Üllői úti vendégszereplésekre gondolva kapkodták kissé szaporábban a levegőt.

A hazai „csikócsapat" tagjai pedig azért voltak többségükben idegesek, mert a nyáron Bicskei Bertalan irányításával Moszkvában U18-as Eb-t nyerő magyar válogatott hősei közül Pintér Attila és Keller József az első NB I-es találkozója előtt állt, Zsivoczky Gyula is csak másodszor lépett pályára az FTC-ben, de a zöld-fehér mezt a náluk picivel tapasztaltabb Zsinka János is először viselte bajnokin.

A Zsiborás – Szántó, Pintér, Rab, Keller – Takács, Koch (Rubold, 44.), Zsivoczky – Zsinka, Szabadi, Pölöskei (Pogány, 65.) összeállítású gárda rutintalanságát csak jelképesen ellensúlyozta, hogy a kezdőrúgást egy igazi „nagy öreg", a magyar labdarúgás történetének egyik legnagyobb alakja, a Genovából 72 évesen hazalátogató Sárosi György doktor végezte el; egészen a közelmúltig magasan a legendás „Gyurka" szerepelt legtöbbször (646-szor) a Ferencváros színeiben, hogy a 351 bajnoki (meg a többi) góljáról már ne is beszéljünk...

A hatalmas tömeg a mély vízbe dobott fiatalok teljesítményére volt elsősorban kíváncsi, és a borúlátóbbak az első félidőben majdhogynem temetni kezdték a csapatot, hiába vezetett már akkor is egy góllal. A második játékrész után azonban mindenki, a semlegesek is (köztük az ifjú partjelzőként lengető újonc Puhl Sándor) csak azt mondhatták, hogy kiválót produkáltak a fővárosiak.

A kezdés előtt az volt az egyik nagy kérdés, hogy a többszörös válogatott Pölöskei Gábor mennyire bírja majd a terhelést. Sokan attól tartottak, hogy túlságosan is vigyázni fog a lábára. Azonban a bombaerős szabadrúgásánál és a második találatát megelőző nagy vágtájánál sem kímélte magát, így döntő részese lett a győzelemnek. A látványos gólokkal elért 4–1-es diadal során a mezőny legjobbjának egyébként nem is a spanyolországi Mundialt megjáró balszélső, hanem Zsinka bizonyult.

Még a Ferencváros mérkőzéseit rendszeresen megtekintő drukkerek sem tudták volna kapásból felidézni, mikor ünnepelt legutóbb olyan lelkesen a publikum, mint ahogy a szegediek elverését követően tette. Már eleve szünet nélkül biztatták az együttest, s a végére maradt a fieszta: óriási ováció kísérte az öltözőbe a játékosokat, több százan pedig a pályára betódulva köszöntötték a kedvenceket.

Holott végül is nem történt semmi különös: az esélyes budapesti nagycsapat hazai környezetben fölényes győzelmet aratott egy jóval kisebb múltú gárda ellen. Ez tulajdonképpen el is várható egy ilyen patinás klubnál. És mégis... A közönség olyan boldog volt, mintha legalábbis bajnokságot nyertek volna...

Alighanem azonosulni tudtak azokkal a fiatalokkal, akik a bizonyítási vágytól remegő térdekkel léptek pályára, de akik képesek voltak leküzdeni az idegességüket, s a második félidőben a nagy-nagy akarás nem görcsösségbe, hanem parádés alakításokba csapott át.

Azonosulni tudtak Pintérrel, aki eleinte a légüres térbe rugdosta a labdákat, ám aztán már magabiztosan rombolt; Kellerrel, aki a kezdeti bizonytalanságai után egyre jobban magára talált; Zsivoczkyval, aki az első kapkodásait feledve lehiggadt és a sok futás mellett már pontos átadásokra is futotta az erejéből; Kochhal, aki ha nem sérül meg, alighanem még több zavart okozott volna az alföldiek hátsó alakzatában; Pölöskeivel, aki hosszú kihagyása után duplával járult a sikerhez; a mindvégig harcosan küzdő Szabadi Lászlóval, akire ez annak előtte nemigen volt jellemző; és az első hibákat egyre több ügyes megoldással felváltó Zsinkával, aki klasszis gólt lőtt. Sőt úgy látszott, hogy az ifjak között az egykor még diósgyőriként befutó Szántó Gábor is megint magára talált.

A Népsport az összecsapás másnapján mindezek ellenére óvatosságra intett. „Az »új Fradi« kitűnő teljesítménye nyilván hetekre garantálja a telt házat az Üllői úton. Nem ünneprontásnak szánjuk, de mégis el kell mondanunk azt is, hogy nagyon nagy hiba volna, ha a most szép reményeket tápláló szurkolósereg abba a hitbe ringatná magát, hogy immár minden »sínen« van az FTC háza táján. Ez a vitathatatlanul sokra hivatott alakulat ugyanis még csak most formálódik csapattá!

Bizonyos, hogy ugyanezek a futballisták – éppen rutintalanságuk következtében – gyengébben is fognak még játszani. Valószínűleg előfordul majd, hogy a cselek nem jönnek be, a lövések elkerülik a kaput, a védekezésbe pedig hiba csúszik."

Vincze Géza vezetőedző szintén roppant higgadtan foglalt állást: „Ez a győzelem elsősorban a közönségé: a nagyszerű buzdítás adott szárnyakat a labdarúgóknak. Nem szabad viszont messzemenő következtetéseket levonni ebből a sikerből. Igen sok még a tennivalónk, messze vagyunk egyelőre attól, hogy igazán ütőképes gárdának lehessen nevezni a Ferencvárost."

Az előrelátó józanságot mindenki részéről bölcs dolognak minősíthetjük. A SZEOL kiütése csalóka mércének bizonyult, hiszen az idény végén jócskán leszakadva, sereghajtóként köszönt el az élvonaltól. Eközben a Fradi még a következő hazai fellépését is behúzta az MTK-VM ellen (2–1-gyel), utána viszont kilenc körön át tartó nyeretlenségi sorozata következett, benne egy 5–1-es zakóval Győrben. Rövidesen már a kiesőzóna felé szánkázott – a merész fiatalítási koncepcióba belebukó trénere a tavasszal kénytelen is volt távozni.

Vincze Gézával összességében nem esett vissza az FTC, hiszen az előző szezon második felében a 12. helyen vette át Novák Dezsőtől a társaságot, és ott is maradt vele a záráskor. 1985 tavaszát még a kispadon kezdte, ám aztán fel kellett állnia onnan, nagyjából ugyanakkor, mint egy esztendővel korábban az elődjének.

A zöld-fehérek ismét az alsóházban kínlódtak – viszont feltétlenül az ő érdemének kell betudni, hogy utánpótlás-nevelő munkája részeként nem csak a már említett reménységeket építette be, de nála játszott először a felnőtteknél Szeiler József is (igaz, a szintén U18-as Eb-aranyérmes kapus csupán barátságos meccsen jutott szóhoz), aztán Fischer Pál, sőt kevéssel az edzőváltás előtt a mindössze 16 éves Limperger Zsoltot is felavatta!

Az együttes végül Sárosi László keze alatt folytatta, és bár egy ponttal többel zárt az előző tavaszinál, éppen annyival (három egységgel) sikerült csupán elkerülnie a kiesést, mint 1984-ben. Egy különbség azért volt: ezúttal a 13. helyen végzett, ami minden idők legrosszabb helyezésének számított az egyletnél...

Ezt nem, de egy részállást „sikerült" később alulmúlni. A 27 évvel ezelőtti Üllői úti formáció menet közben a 14. pozíciót is megjárta, és a 2005–2006-os idényben ennél is volt lejjebb. Nem, nem arra utalunk, hogy a szezon végén adminisztratív okokból kizárták az amúgy hatodikként végző Fradit, és ezzel fennállása során először a másodosztályba kényszerült (mindjárt három évad erejéig...), hanem hogy kimondottan haloványan rajtolt, és egy időben még 15. is volt...

Ugorjunk az időben egészen a jelenlegi évadig. A Ferencvárosban manapság is sok az új játékos (többek közt fiatalok, ám még inkább légiósok). A minap ugyancsak felbukkant a klubnál egy valódi legenda (de nem kezdőt rúgni, hanem új szakmai felelősként). Ezen kívül most is nagyon hátul, a 14. helyen található az együttes. A többit majd meglátjuk...