Olümposz '04: nők, kisemmizés, hepiend

A magyar olimpiai küldöttség aranygépe Ferihegy 2-n ötven perc késéssel landolt 2004. augusztus 30-án. Ahogy a Boeing 767-es a melegben remegő betonpályán gurult, láthatóan magyar zászlót lobogtatott valaki a pilótafülkéből. Nem, nem a kapitány, hanem kétszeres aranyérmesünk, Janics Natasa lógott ki derékig az ablakon, és legalább olyan eufóriában lengette a piros-fehér-zöld lobogót, mint amilyenben a dobogó tetején tette.

Aztán szép lassan mindenki leszállt, tizenöt perc múltán pedig az öt különbusz a SYMA-csarnok felé vette az irányt, ahol lelkes drukkersereg, hozzátartozók, egyesületi képviselők várták már türelmetlenül az ügyeletes boldogságfelelősöket. A célhelyszínen vagy ezer szurkoló gyűlt össze, akik többször is hangpróbát tartottak. Hangulatfokozóként a csarnokban elhelyezett óriáskivetítő szolgált, amelyen egyre-másra peregtek le a megelőző napok történései – a jelenlévők újra és újra átélhették a csodás perceket.

De milyenek is voltak ezek a percek, nekünk és általában az ötkarikás család számára, ha nem válogatunk közülük? Ezt tekintjük át a Nemzeti Sport helyszínen tapasztalatokat szerző, a témában szakértő tudósítójának akkori összefoglalója segítségével.

Jacques Rogge tartotta a szavát, így 1996 után másodszor fordult elő, hogy a NOB aktuális elnöke a záróbeszédében nem minősítette „minden idők legnagyobb olimpiájának" a véget érő játékokat. Sydney négy évvel korábban – teljes joggal – megkapta a „greatest" osztályzatot (akkor még Juan Antonio Samaranchtól), Athén ugyanakkor túl sok főfájást okozott a nemzetközi szövetségnek ahhoz, hogy kiállja az összehasonlítást az ausztráliai eseménnyel.

A belga sportvezető „álomjátékoknak" nevezte a 2004-es olimpiát, hogy azért bókoljon is a szervezőknek, akik a hajrában valóban emberfeletti munkát végeztek. Így a lényegi két és fél hét már zökkenőmentesen zajlott, senkire sem dőlt rá semmi az utolsó pillanatokban befejezett épületekben, a buszok többnyire idejében indultak és érkeztek, s a beígért dugókból sem sokat lehetett érzékelni.

Mégis, Sydneyben nem szóródtak szét annyira a különböző helyszínek, és a légkör is barátságosabb volt – jóllehet arról nem csupán a görögök tehettek, hogy a résztvevők hátizsákjai a megannyi átvilágítás okán alkalmasint sugárfertőzést kaptak, elvégre a világsokkot okozó 2001. szeptember 11-i terrormerényletek egy esztendővel Sydney után történtek, azóta sokasodtak meg a drótkerítések és a biztonsági ellenőrző pontok a sportpályák környékén is.

A külvilág számára pozitívum, hogy bebizonyosodott: egy bő tízmilliós ország is képes megfelelő színvonalon megrendezni egy nyári olimpiát. Ez persze a helléneket jogosan tölthette el büszkeséggel, ugyanakkor máris napvilágot láttak az első elemzések arról, hogy az ország nagy valószínűséggel belerokkan az eurómilliárdokat felemésztő vállalkozásba.

Mert bár megmaradt az új reptér és a metrók, továbbá szép létesítmények, a gazdaság motorját túlterhelték a játékok, azaz szűk esztendők elé néztek a helyi adófizetők. (Azóta kiderült, hogy mégsem húztak eleget a nadrágszíjon, és az EU-t valótlan költségvetési adatokkal sokáig megtévesztve, hitelekből jól elvoltak mostanáig – manapság viszont, részben az előre nem kalkulálható gazdasági válság miatt is, már tényleg kénytelenek szembenézni a gondokkal, a csőddel, amelyet természetesen nem a 2004-es rendezés okozott elsősorban, sőt.)

Ami a sportteljesítményeket illeti, Aján Tamásnak igaza lett: Athénban megkaptuk a pekingi előrejelzést, Kína épphogy az amerikaiak mögé szorult az éremtáblázaton, és valószínűsíthető volt, hogy 2008-ban már simán megelőzi majd az örök világranglista-vezetőt (hogy kenu párosban is az ázsiaiak nyertek – ez azért döbbenetes; s az utóbbi években ehhez újabb és újabb meghökkentő példák csatlakoztak...).

Folytatódott az erőviszonyok kiegyenlítődése, Michael Phelps kivételével nem akadtak nagy aranyhalmozók, részben mert mindenhol egyre nagyobb lett a konkurencia, a specializálódás. A kiváló adottság és a megfelelő edzésmunka már nem jelentett garanciát a sikerre: mentálisan is a csúcson kell(ett) lenni, hogy egy favorit valóban a legjobb lehessen.

Részben pedig azért tűnhettek el az „aranyemberek", mert immár nem a doppingtémát forró kásaként kerülgető Samaranch parancsnokolt az olimpián, hanem a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökségnek (WADA) szabad kezet adó Rogge.

A kokszháború legfájdalmasabb csapásait történetesen mi kaptuk, elvégre egyetlen országtól sem vettek vissza annyi érmet, mint tőlünk (két arany: Fazekas Róbert, Annus Adrián; egy ezüst: Gyurkovics Ferenc; rajtuk kívül volt még másik két, doppingvétségen ért súlyemelőnk).

Egészen addig, amíg Kenteriszékkel szórakoztak (ő és Tanu, azaz a házigazdák két sprintersztárja már el sem tudott indulni a versenyeken), gúnyosan mosolyogtunk, lám, utolérték a hazug embereket, hamarabb, mint a sánta kutyát. Ám amint a mi portánk csengőjét kezdték nyomni, rögvest frászt kaptunk.

Tizenhat évvel azelőtt egyszer már volt részünk ilyesmiben, akkor azonban egyfelől nem veszett oda arany, másfelől Szöulban a Ben Johnson-balhé szépen elterelte a figyelmet. A 2004-es helyzet ellentmondásosabban, homályosabban alakult, továbbá teljes mértékben összekuszálta a közvéleményt s nem utolsósorban a magyar vezetőket.

Kétségtelen, a két dobóatlétával szemben folytatott hajtóvadászat hevessége, valamint az ügy összetettsége a legprofibb kommunikációs szakembereknek is óriási fejtörést okozott volna, de ettől függetlenül nem sikerült túl jól a „védjük is őket, meg nem is, hiszünk is nekik, meg nem is" elegyéből összegyúrt kommentárhalmaz.

Annyi szent, elég gyalázatos helyzet volt, hogy egy fényes olimpiai múlttal büszkélkedő nemzet a játékok napjaiban többet hallott milliliterekről és veseműködésről, mint a magyar nők athéni parádéjáról (öt elsőséget hoztak a hölgyek: Nagy Tímea, Igaly Diána, Vörös Zsuzsa, Janics Natasa, illetve az utóbbi párosa Kovács Katalinnal), hogy szegény Majoros Istvánról ne is beszéljünk, akinek hihetetlen teljesítménye jóformán eltűnt két WADA-kommüniké között.

Még a hajrában is erős „meccs" zajlott a kajak-kenu pályáról érkező hírek, valamint az Annus-affér fejleményei között, holott férfi négyesünk (Kammerer Zoltán, Storcz Botond, Vereckei Ákos, Horváth Gábor) és a lányok produkciója több felületet és műsorpercet ért volna, ha nem kell folyton a legújabb teszteredményeknek is helyet és időt biztosítani.

Az utólag semmivé lett atlétikai diadalaink nélkül megmaradó 8–6–3-as egyenleg sem rossz – még így is grammra annyi lett, mint Sydneyben –, a „WADA-mentes" 10–7–3 viszont egyenesen fenomenálisan hangzana az új évezred (erő)viszonyainak tükrében. Ugyanakkor megint elterelte volna a figyelmet a magyar sport amúgy kétségbeejtő anyagi helyzetéről...

Volt viszont egy igen nagy szerencséje a mi hazánknak. Hogy a vízipólódöntő képezte a teljes versenyműsor utolsó felvonását. A finálén belül pedig – ahogy arról tegnap rovatunk megemlékezett – játszottak egy utolsó felvonást, amely mindörökké feledhetetlen marad, s alighanem „greatest"-ként vonul be a sportág honi és egyetemes históriájába.

„Lehet, hogy az elfogultság mondatja velem – írta Csurka Gergely az NS-ben –, de mások is megerősítettek itt kint a helyszínen: ez a hét perc azért többé-kevésbé helyre tette mindazt a rosszat, ami velünk történt az ötkarikás játékok szülőföldjén. Hogy ennyire mélyről fel tudott állni az ország kedvenc válogatottja, hogy ily heroikus küzdelemben csinálta meg a lehetetlent, hogy képes volt százszázalékos teljesítménnyel megvédeni a címét, hogy ennyi emóciót szabadított fel az uszodában és az otthon szurkolókban egyaránt – ez az, ami feledtet.

Ez az, ami miatt végre ismét az aranyérmeseinkre tudunk koncentrálni, nem érezzük a szájpadláson azt a borzalmas keserűséget, amelyet néhány nappal és órával korábban. Mert tudjuk: a győzelem íze sehol sem olyan édes, mint az olimpián, és nincs az az egyéni siker, amely felérne egy két héten át küzdő csapat megkoronázásával.

Az aranyak és a szemünk tehát csilloghat, aztán ha felszáradtak a könnyek, és elvarródtak az utolsó szálak, nem árt egy kicsit komolyabban foglalkozni azzal, mit kellene tennünk annak érdekében, hogy Pekingben is így szerepeljünk. A zsenialitásban – és a vízilabdázókban – ugyanis végletekig bízni nem lehet, csak a megfelelő anyagi háttér garantálhatja a 2008-as jó híreket."

Nagyon jól látta a helyzetet munkatársunk, akinek sajnos igaza lett. Szó sem volt arról, hogy jelentősen változtak, pláne javultak volna a magyar sport körülményei, aminek következtében a kínai gigaeseményen olyan mélyre süllyedtünk (3 arany, összesen tizenegy dobogós pozíció), ahol az 1924-es párizsi játékok óta nem voltunk. Az éremtáblázat első tizenötje közül pedig soha addig nem csúszunk ki (erre legutóbb már csupán a 20. helyig jutottunk)...

No de most vissza a SYMA-csarnokhoz és 2004. augusztus 30-hoz, amikor a kivetítőn leperegtek az athéni élmények, természetesen a jóra és a szépre fókuszálva, azokra, akik görög földön magyar olimpikonként feljutottak az Olümposzra. Majd megjelentek az érintettek is, akik szűnni nem akaró taps közepette foglalták el a helyüket, hogy aztán a hivatalos programot és a köszöntőket követően egyenként a színpadra szólítsák érmeseinket.

Hatalmas éljenzés járt mindannyiuknak, és ezért a szeretetért „cserébe" hamarosan – a teremben immár közös csoportokat alkotva az értük szurkolókkal – megindult az össznépi autogramosztás is.

Függetlenül az előzményektől és a jövőtől – az a nap a magyar sporté és sportbarátoké, legjobbjaink jogos ünnepléséé volt.