Az afrikai foci rákfenéje: nem mernek lőni

1990. július 1., Nápoly. Ötvenötezer néző figyeli, ki jut a világbajnokság elődöntőjébe, a legjobb négy közé. A futball őshazájának tekintett, immár több mint évszázados labdarúgómúlttal büszkélkedő Anglia, avagy Kamerun. A „brit oroszlánok", vagy a „szelídíthetetlen oroszlánok"?

Az angolok vezettek David Platt góljával, ám a szünet után Kunde és Ekeke révén fordítottak az afrikaiak. Aztán Gary Lineker 83. percben lőtt egyenlítő, egyben hosszabbítást jelentő gólja nagy szégyentől mentette meg csapatát. Ugyanő a 105. percben végül a győztes találatot is megszerezte – másodszor is büntetőből! –, de összességében nagyon megizzasztották a világ egyik meghatározó gárdáját az addig viszonylag ismeretlennek mondható kameruniak.

Ami azért mégsem volt teljesen meglepetés, hiszen a vb nyitó mérkőzésén éppen Kamerun győzte le a világbajnoki címet védő Argentínát, így az angolok körülbelül úgy ünnepelték a sikerüket, mintha Brazíliát múlták volna felül.

„A futball immár végérvényesen megváltozott. Itt van Afrika, és egyre nagyobb szeletet hasít majd ki magának a futballtortából. Európa és Dél-Amerika hegemóniájának, még ha most nyertünk is, vége" – mondta 21 éve Bobby Robson, az angol edzőfejedelem. A Sir tévedett, a fekete kontinens nem tudott igazi áttörést elérni. De vajon miért nem?

Az jókora előrelépés, hogy a földrész immár öt csapatot küld a világbajnokságokra. Még 1982-ben jutott egyről a kettőre, legalábbis a delegáltak számát tekintve. Spanyolországban Algéria az utóbb döntőt játszó NSZK megverésével, a már akkor is megvillanó Kamerun pedig a későbbi világbajnok Olaszország elleni döntetlennel jelezte, kezdenek arrafelé is megtanulni futballozni. Más helyeken akkor kezdték elfeledni, hogyan is kell ezt a sportot űzni...

1986-ban Marokkó továbbjutott a csoportjából (Algéria ezúttal messze járt ettől), míg 1990-ről már beszéltünk; Kamerun mellett Egyiptom volt résztvevő, de főképp Roger Milláék eredményei révén jutott Afrika legközelebb már három vb-helyhez. 1994-ben, az Egyesült Államokban Marokkó és Kamerun léphetett pályára, valamint Nigéria, amely a vb-döntős olaszok ellen csupán hosszabbításban vérzett el.

1998-ban, Franciaországban – amikor az összlétszámot is feldúsították 32-re – már öten lehettek ott (Dél-Afrika, Kamerun, Marokkó, Tunézia, Nigéria, s az utóbbi ment is egy kanyart), majd 2002-ben az ötből négyen ugyanazok maradtak, csak Marokkó helyett Szenegál kvalifikálta magát – és azonmód a nyolc közé menetelt.

Öt esztendeje Tunézia mellett Elefántcsontpart, Ghána, Togo és Angola szerepelhetett, de visszhangos sikerek nélkül maradtak: egyedül Ghána folytathatta az egyenes kieséses szakaszban, ám a nyolcaddöntőben alárendelt szerepet játszva rögtön búcsúzott is.

A legutóbbi alkalomtól azonban mindenki változást várt, hiszen a 2010-es tornának – a sportág történetében először – (Dél-)Afrika adott otthont. A vb nem fulladt káoszba, a házigazdák derekasan ellátták feladatukat, de a pályán továbbra sem jutottak egyről a kettőre. Nigéria, Algéria és Kamerun együtt összesen két pontot szerzett, és mindhárman csoportutolsóként estek ki.

A talán legjobb játékosállományú Elefántcsontpart borzasztó nehéz kvartettbe került (Brazília és Portugália mellé), ám ettől még tény, hogy ugyancsak hamar búcsúzott (négy ponttal, amiként a házigazdák is). Ghána szintén alig élte túl az első kört, majd amilyen nyögvenyelősen kerekedett az Egyesült Államok fölé, olyan drámai módon esett ki az urukkal szemben az elődöntő küszöbén. A vége azonban így is az, hogy a másik négy gárda leszerepelt, és még mindig a legjobb nyolcba kerülés a kontinens legjobb eredménye – 21 évvel Kamerun hasonló produkcióját követően is.

Miért nem sikerült az igazi áttörés, immár ennyi csapattal sem? A Nemzeti Sport helyszíni beszámolói és értékelései egybecsengtek a FIFA öt évvel ezelőtt kiadott hivatalos szakmai analízisével: az afrikaiak mezőnyben mutatott futballja üde színfolt, de a kapu előtt teljesen hatástalanok. Csank János például egy ízben úgy értékelt, hogy Elefántcsontpart gyorsabban megy át a középpályán támadásszervezés közben, mint Brazília, mégsem gólerős a játéka.

Az NS 2006. július 6-án közölt – s mint tavaly tapasztalhattuk, gyaníthatóan azóta is aktuális – elemzése szerint két oka van ennek. Az egyik az anyagiakban keresendő. Szakértők szerint a szövetségeknek a FIFA által juttatott, illetve az idők során egyre magasabb áron eladott sztárjátékosok után befolyó összegeket sajnos sok esetben nem a körülmények fejlesztésére fordítják, inkább a tűz közelében lévők zsebébe vándorol.

A vb előtt a togói küldöttséget szétziláló pénzügyi vita szinte minden csapatnál előfordulhatott volna, a szövetségek anyagi helyzete átláthatatlan, míg a legtöbb futballista – főleg, ha nem sikerült még Európába szerződnie – kiszolgáltatott, nincsenek meg a megfelelő jogi fórumok ahhoz, hogy az igazáért, a jussáért harcoló valahonnan segítséget kapjon.

De van egy másik, kevesebbet emlegetett, pedig érdekesebb (ráadásul szakmai) ok is. Figyelemre méltó volt a korábbi kameruni szövetségi kapitány, a német Winfried „Winnie" Schäfer nyilatkozata. A témában nagy tapasztalatú tréner elmondta: a gyerekekben sokszor a körülmények miatt rögzülnek rosszul technikai elemek. A szegénység miatt a legtöbb fiatal mezítláb játszik, emiatt pedig ösztönösen csak belsővel passzol, rüszttel, erőből ritkán rúg – a fájdalom miatt.

Másfelől általában kapuk sincsenek, illetve két kő a kapufa. Aki gyerekként játszott háló nélküli kapukra, az tudja, a futball egyfajta varázsa hiányzik emiatt, míg a gyakorlatiasabb gond az, hogy ha gól születik, akkor messze száll a labda, el kell menni érte. Ezért is kerülik ösztönösen a srácok az erős lövéseket.

Schäfer szerint rengeteg a tehetséges, ám rossz lábtartású játékos a fekete kontinensen. Sokszor előfordul, hogy a kapufát jelző köveket a gyér növényzet elé teszik, hogy legyen, ami megfogja a labdát. Csakhogy, mesélte a német edző, a tanítványaitól hallotta, nem tudható, nincs-e a növények között kígyó, skorpió, vagy valami más veszélyes állat – elhihetjük, hogy senki sem megy szívesen a messzire repülő labdáért.

Csoda-e, ha a gyerekek alapvetően óvakodnak a nagy lövésektől? Ezért inkább passzolnak, viszik a labdát, az összjátékot erőltetik, s mint az amerikai futballban, a gólvonal mögé cipelnék a labdát lövés helyett.

A körülmények persze fokozatosan változnak. Egyrészt mert a régebbi időkhöz képest manapság jóval több fekete labdarúgó válik meghatározó emberré európai klubjában, s ők már minden tekintetben megfelelnek a legmagasabb nívónak, azaz kapura lőni is képesek. Jelenlétük mindenképpen javítja hazájuk válogatottjának esélyét, ha nem is változtatja meg egy csapásra az együttes játékstílusának egész jellegét, a csapattagok összes rossz beidegződését.

Emellett egyre nagyobb számban fordul elő az is, hogy már a mi kontinensünkön nevelkedett futballistákat honosítanak vissza a szüleiket egykor „útjukra bocsátó" afrikai országok szövetségei. Az ilyen játékosok a legmodernebb képzést kapták, fizikai erejük a többi földrész lakói számára irigylésre méltó, és a skorpióktól való félelmet is legfeljebb hírből ismerik. Ám hogy mikor lesz mindebből afrikai vb-siker? Az immár évtizedekre visszanyúló nagy talány továbbra is válaszra vár.