Komjádi Béla: világhódító pólóforradalmár

Messze legsikeresebb olimpiai csapatsportunk páratlan sikereit Komjádi Bála alapozta meg, szelleme pedig mindmáig él és hat. Vízi fellegváraink előcsarnokában, a Hajós Alfréd uszodában és a Császár-Komjádiban egyaránt bronzba öntött szobra tekint az utódaira, és a játékosok apraja-nagyja azzal is rendre felidézi az emlékét, hogy minden egyes esztendőben – március első napjaiban – kilátogat a sírjához, leróni kegyeletét az alapító atya előtt.

Elvégre kilenc ötkarikás arany (a 2000 elején papírra vetett eredeti anyagban szereplő hatos számot azóta megmásfélszereztük!), két világbajnoki elsőség és tengernyi vb-ezüst, tucatnyi Európa-bajnoki cím, azaz számtalan fényes diadal született az elmúlt bő nyolc évtizedben, és akkor a klubsikerekről még nem is beszéltünk...

A Komjádi-évforduló kapcsán most fő művéről ejtünk néhány szót – a sorsfordító 1925-ös esztendő főbb eseményeit elevenítjük fel. Pedig látszólag nem is kiemelkedően volt fontos az az év, sokkal inkább az előző, az 1924-es...

A párizsi játékokon először a négyszeres olimpiai bajnok Nagy-Britanniával mérkőzött meg válogatottunk. Az angolok percek alatt elhúztak 3:0-ra, de sikerült kiegyenlíteni, majd háromszori (!) hosszabbítás után az akkor még csak 18 éves Homonnai Márton, „Komi" kedvencének góljával 7:6-ra győzni is!

A holtfáradt magyar csapat ezután vereséget szenvedett a belgáktól, majd a svédektől szintén, így az ötödik helyen végzett (ahogy annak idején a debütálásunkkor, 1912-ben, Stockholmban is). A franciáké lett az arany – hol vannak már ők az előbb említett másik három gárdával egyetemben... –, ám a Komjádi-fiúk megmutatták oroszlánkörmeiket a világnak.

Ez adott lendületet a fanatikus szakembernek az igazi építkezéshez, amelyben minden kétséget kizáróan az 1925-ös év volt a meghatározó. Először is a Magyar Úszószövetség ekkor választott első ízben szövetségi kapitányt: Beleznay László kapta a posztot. Persze továbbra is Komjádi Béla végezte a szakmai munkát, a szövetség megbízta a középiskolások bevonásával és az edzőképzés megszervezésével.

Reformátorunk – az új technikát követő levegőjáték zseniális megteremtője – a Magyar Általános Kőszénbánya Társaság fővárosi irodájában eltöltött 15 esztendei hivatalnokoskodás után a nyugdíjazását kérte, és a Nemzeti Sport főmunkatársaként teljes egészében a vízilabdának szentelhette az életét.

Délelőttönként hivatalokban kilincselt, hogy fiainak és a vízipólónak megszerezzen mindent, amit lehet. Olcsó uszodajegyet, állást, utazóbőröndöt, vagy éppenséggel télikabátot. A délutánokat az uszodában töltötte, majd, nem lévén családja, esténként az egyik Teréz körúti kávéházban vacsorázott barátai, újságíró kollégái társaságában.

Szövetségi munkálkodásában jelentős segítséget kapott sportbarátjától, Donáth Leótól, a MÚSZ akkori ügyvezető alelnökétől (az NS egykori rovatvezetőjétől), aki később, 1928-tól kezdődően a Nemzetközi Úszószövetség nagy tekintélyű főtitkára lett. Az ő közbenjárásával sikerült meghívni Budapestre az ötkarikás címvédő franciákat és a párizsi harmadik helyezett belgákat.

Mindkét ellenfelet meggyőző fölényel – egyaránt 7:2 arányban – hengerelte le a formailag Beleznay vezette, de gyakorlatilag Komjádi kezei alatt felkészült csapat az öreg Császár uszoda túlzsúfolt, ideiglenes tribünökkel is kiegészült lelátói előtt.

Komjádi közben szakkönyvet is írt, amely 1925 februárjában jelent meg A vízipóló címmel. Ebben a hazai és külföldi statisztikai gyűjtemény mellett olvashatunk a sportág történetéről, a szabályokról, a kezdő, a haladó és a jó játékos tréningjéről. Heti edzéstervet is kapunk, és áttekinthetjük a főbb technikai gyakorlatok ismerettárát. A szerző még a hölgyekkel is külön foglalkozott – gondoljunk bele, 1924-ben!

A befejező részben található a „A vízilabda-játékos kis kátéja", azaz Komjádi Béla tízparancsolata. Az általános jellegű erkölcsi támpontok mellett olyan bölcsesség is felkerült a listára, mint az 5-ös számú tanács: „Ne vitatkozzál sem a bíróval, sem a társaiddal, sem az ellenfél játékosaival. Mert ha a bíróval vitatkozol, az kiállít, ha a társaiddal, az egyenetlenséget okoz, ha pedig az ellenféllel veszekszel, ő gólt dob, amíg te beszélsz."

Komjádi alaposan kivette a részét az 1926. évi úszó Eb lebonyolításához elengedhetetlen új Császár uszoda felépítéséért folyatott harcból is. Az a torna pedig – a medencés sportok első Európa-bajnoksága – meghozta az áttörést legjobbjaink számára: végre hivatalosan is elsők lettek!

Ahogy aztán az első öt viadalom (1938-ig) mindannyiszor! Vb-k ekkor még nem voltak, viszont közben a három olimpiából kettőn ugyancsak a dobogó tetejére állhatott a csapat, egyedül az első alkalommal, 1928-ban szorult a korabeli legfőbb rivális, a felülkerekedni csupán hosszabbításban tudó németek mögé.

Azóta sok idő telt el, a póló azonban mélyen beleivódott a hazai sportéletbe és társadalmi tudatba. És bár az előző évezred végén majd' negyedszázadon keresztül ötkarikás diadal nélkül maradtunk, a magyar vízilabda olyan, mint egy jól megépített, gyönyörű fregatt: a széljárás ugyan időnként kedvezőtlen és a hullámok ilyenkor szinte elborítják, de semmi sem tudja elsüllyeszteni, az árboca mindig újra fel-feltűnik a tarajok között, hogy aztán ha a tenger lecsillapodik, dagadó vitorláival ismét büszkén uralja a horizontot.

Abban, hogy megvalósulhatott a tán már álmodni sem mert fordulat, miszerint sok évi viszonylagos sikertelenséget követően a magyar férfiválogatott 2000-ben újra felért a csúcsra, sőt a hőskorban sem tapasztalt módon sorozatban háromszor is megnyerte az olimpiát, elévülhetetlen szerepe van annak az egyedülálló honi vízilabdás közegnek, amely generációkon át máig stabilan megőrzött, biztos hátteret jelent Magyarországon a sportágnak – egészen Komjádi Béla „alapkőletétele" óta.