Víz alól leste meztelen úszóit az újító edző

Állítólag még egy karcsapásnyit sem tudott úszni. De nem is emiatt emelkedett később a sportág halhatatlanjai közé. 1918 előtt testnevelőtanár volt az Egyesült Államok egyik legpatinásabb egyetemének számító New Haven-i (Connecticut állam) Yale egyetemen, és amikor elődje lebetegedett, neki kellett beugrania az úszócsapat élére.

Kívülálló lévén nem béklyózták meg a bevett szokások, és képzettsége hatására hamar az erősítőgyakorlatok felé orientálódott. Látott nem egy olyan sportolót, akinek ideális volt a stílusa, ám hiányzott a fizikai ereje a komolyabb eredményekhez. Azt is kitapasztalta, hogy ugyanannyi idő alatt elvégzett munka nagyobb hatékonysággal izmosítja az illetőt odakint, a „levegőn", mintha hagyományos módon tempózgatna a vízben.

Ezért dolgozta ki a szárazedzések metodikáját, amely nála igen jelentős szerepet kapott a felkészítésben. A mindennapos tréningeknek is része lett a kondizás, illetve az alapozó időszakban hónapokig víz közelébe sem mehettek a tanítványai, csak miután eleget tornáztak, medicinlabdáztak és súlyt emeltek.

Másik fontos hozzájárulása az úszáshoz az volt, hogy szakaszosan dolgoztatta embereit: a gyorsaságot fokozó sprinteket az állóképességet javító hosszú, monoton adagokkal felváltva alkalmazta. Ezt a módszert aztán a sportág másik nagyhatalma, az ausztrálok fejlesztették tovább, de például Japánban is hihetetlenül nagy tisztelet övezte – hosszú tengerentúli utazásai során egyébként aktívan is továbbadta a tudását, továbbá alapművé váló szakkönyveket írt. Ami ezekben szerepel, ma már szóra sem érdemes alapvetés – csakhogy nem szabad elfelejteni, hogy őelőtte ez nem így volt!

Munkásságával a Yale Bulldogs nevű úszóegyüttesét félelmetes hírű intézménnyé formálta, amely hatalmas tekintélynek, valamint széles körű ismertségnek örvendett az országban. 1924 és 1937 között 175, 1945-től 1961-ig pedig 201 egyetemek közti viadalt nyertek meg zsinórban (utóbbiból ő 1959-es visszavonulásáig vette ki a részét), és a második nagy széria folyamán a keleti parti felsőoktatási bajnokságban 17-ből 17-szer végeztek az élen.

Maga Kiphuth összesítésben 528:12-es győzelem-vereség mutatóval, illetve négy NCAA-bajnoki (és sok egyéb kisebb) címmel büszkélkedhetett. Ezenkívül öt olimpiára készítette fel az Egyesült Államok férfi úszócsapatát – az 1940-es játékok végül elmaradtak, viszont az ötből az utolsó alkalommal, 1948-ban mind a hat aranyérem az amerikaiaké lett, ami párját ritkítja!

Egy időben az egyetem sportigazgatójának is kinevezték, ám utóbb visszatért a medencék világába, továbbá az ötvenes években létrehozta és tíz éven keresztül kiadta a Swimming World című szaklapot. Tevékenysége elismeréseként 1963-ban megkapta az Elnöki Szabadság-érdemrendet, a civileknek adható legmagasabb amerikai kitüntetést is.

Ami az eredmények mögött magát az embert illeti, Bob Kiphuth – keresztnevének közkeletű becézése ellenére – a megtestesült szigorúság volt, manapság autoriter személyiségként írnánk le. Vasfegyelmet tartott, mély bariton hangján adott rövid vezényszavait nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Bambuszpálcájával hol a medencében a fordulókhoz érkező sportolóknak adott „jelzéseket", hol pedig a gyakorlatok tempójának ritmusát kopogta a tornateremben.

Megnézhette magát, aki nem teljesítette rendesen az előírtakat, aki tusolás nélkül akart volna vízbe menni a tréning elején, vagy például aki nyitva felejtette a gőzkabin ajtaját. Tekintélyét emelte a megjelenése is: mindig elegánsan járt-kelt – az uszodán kívül messziről látható védjegyének számított a halszálkás tweedöltönye és a hetyke fácántollal díszített kalapja –, s tulajdonképpen miatta változott meg először a korábban „fürdőköpenyes tuskónak" tartott úszóedzőkről kialakított általános kép...

A számos tekintetben Széchy Tamásra emlékeztető mestert sokszor egyszerűen csak Mr. Yale-ként emlegették, míg birodalmát, az uszodáknak is otthont adó létesítményt generációkon át a „verejték Kiphuth-katedrálisának". Ez utóbbi nem túlzás: az egyik ott végzett diák adományából apja emlékére fantasztikus, 12 emelet magas tornyú épületet húztak fel 1932-ben, és a monumentális Payne Whitney sportpalota gótikus kapuzata is valóban impozáns hatást kelt.

Belül több más sportág verseny- és edzőtermei mellet két medence található, egy kisebb, 55 yardos gyakorló a harmadikon, és egy nagyobb a földszinten, amelynek 1500 néző befogadására képes amfiteátrumszerű lelátói előtt zajlottak a viadalok (ennek azóta már ő a névadója). Ahogy az egyik méltatás írja, ezekben hajdan több világcsúcs született, mint bármely más uszodában a világon!

Az egyik első nagy eredmény a Yale „úttörő" úszóolimpikonjának, John Macionisnak a nevéhez fűződött, aki több különböző rekordot állított fel, és 1936-ban Berlinben ezüstérmes lett a 4x200-as váltó tagjaként. Vele kapcsolatos az a sztori, hogy 1934 őszén, miután jó nevű tehetségként frissen felvették a Yale-re, Bob Kiphuth egyszer fél órával hamarabb berendelte a többiekhez képest, hogy megnézze, mire képes a fiatalember 220 yard gyorson.

Senki sem volt ott rajtuk kívül, csak három „segéderő" stopperekkel. „Na fiam, lássuk, mit tud ruha nélkül!" – hangzott az instrukció. Nem perverz volt a főtréner, pusztán arról van szó, hogy abba a medencébe tradicionálisan csakis meztelenül mehettek be a sportolók. Jelen esetben ennek az az előnye is megvolt, hogy a táv teljesítése közben nem kellett igazgatni az akkoriban használatos úszódressz két vállpántját, melyek bizony le-lecsúsztak időnként, értékes (tized)másodperceket is elrabolva viselőjüktől.

A még ma is élő (!) Macionis becsülettel végighajtotta a távot, és egy másodperccel jobbat ért el az érvényben lévő világcsúcsnál – hárman is hitelesítették az idejét, hiszen figyelték a fordulói szabályosságát. Másnap Kiphuth félrehívta a tanítványát. „Van egy jó és rossz hírem – mondta neki. – A rossz az, hogy hivatalosan nem lehet érvényesíttetni az eredményét. A jó meg az, hogy maga a földkerekség leggyorsabb csupasz seggű úszója!"

A pucérkodás tehát nem a legendás újító találmánya volt, viszont következzen egy másik történet arról, hogy mi minden járulhatott hozzá azokhoz a fantasztikus (idő)eredményekhez, melyeket – főleg utóbb, az olimpiai győzelmekkel és világcsúcsokkal ékesített negyvenes-ötvenes években – a Yale versenyzői elértek, miközben szakvezetőjüket az egyetemi bajnokságokban a „világ legtöbbször nyerő edzőjévé" tették. Alábbi beszámolónk a Nemzeti Sport 1936. február 18-i cikke alapján készült, azaz már később, mint az iménti, „elfelejtett" házon belüli rekord, de még a Macionis-féle ötkarikás áttörésen innen.

Valahányszor rozsda rakódott le a Payne Whitney sportkomplexum két úszómedencéjében, munkások szálltak a víz alá, hogy így tisztítsák le a falakat. Ilyenkor úszónadrágot vettek fel, súlyokból készített „övet" hozzá, illetve egyszerű búvársisakot, amely csak az arcukat takarta el, és amely egy csövön keresztül az uszoda széléről kapta a levegőt. Mr. Kiphuth többször is figyelte ezeket a szakembereket, és egyszer csak a homlokára ütött: „Így! Ez az, igen! Egyszerű a dolog, Kolumbusz tojása..."

„Miért ne menne le a lelkiismeretes edző is – folytatta gondolatmenetét –, és miért ne nézné meg, vajon hogyan festenek a versenyzői – alulról, a vízből! Eddig csak egyféleképpen lehetett figyelni őket: felülről. Pedig tevékenységük legnagyobb része a víz alatt megy végbe. Próbáljuk meg, nézzük meg alulról!"

Így is történt. Kiphuth úr előbb levetkőzött, majd úszóruhát vett fel – és mint emlékszünk, már ez is szenzációnak számított. „A Yale egyetemen ugyanis mindenki Ádám-kosztümben szelte a vizet; hölgyeim, bocsánat, de önöknek még az uszoda környékére sem szabad tévedniük" – szólt a korabeli NS-cikk „sajnálkozó" kommentárja...)

A „coach" ezek után felvette a súlyokkal teleaggatott övet, majd a búvársisakot is. Ezt az egyszerű készüléket két szíjjal lehetett a fejre illeszteni. Csak az arcot takarta el, „üvegből volt a szeme", és a szája meg orra felett a levegő részére cső vezetett ki belőle. Az egész körülbelül 15 kilót nyomott, súlyostól és sisakostól – „a víz alatt meg sem lehetett érezni".

Ezzel a felszereléssel aztán Mr. Kiphuth lement a medence fenekére, és várta, hogy az előre megbeszélt sorrendben ússzanak a tanítványai, ő pedig figyelte a stílusukat. Amikor először kijött a vízből és kibújt a sisakból, azonnal kijelentette, hogy „ezt a metódust állandósítani fogja", majd részletesebben is kifejtette a tapasztalatait:

„Az eredmény várakozásomon felül kielégítő volt. Soha előzőleg ilyen jól és tisztán nem láttam, hogy mit is csinálnak az úszóim. De hát ez természetes is: felülről vagy a víz színéről nézve az úszó stílusának tiszta képét nem láthatjuk. Először is: a sok hullám, hab és felkavart víz akadályoz a tiszta látásban. Másodszor: nem lehet pontosan megállapítani a partról, hogy az úszó karja és lába mit művel a felszín alatt. Azt sem, hogyan fekszik a testével a vízen és hogy mit csinál a fejével, amikor lélegzetet vesz vagy a kilégzést végzi.

Alulról ezt a sok zavaró momentumot egyszerre kiküszöböli az ember, és világosan látja a versenyzője mozgását. Kitűnően megfigyelhettem, hogy milyen az egyensúlya, technikája, stílusa, hogyan húz a karjával és hogyan dolgozik a lába. A hibákat soha ilyen pontosan és aláhúzottan nem észleltem eddig. Mostantól kezdve állandóan alulról fogom követni az úszóimat, és remélem, hogy hamarosan sok új tapasztalatot szerzek e módszer segítségével."

Igen ám, de ha hideg a víz? – tette fel a kérdést az egyik tamáskodó. „Nem kell sokáig egyhuzamban lent maradni" – adta meg a kézenfekvő választ Kiphuth úr, és már indult is a meleg zuhany alá.