Bogár-hamisítás a (le)nyúlós futóversenyen

A Nemzeti Sport örömmel jelentette, hogy a Perthtől Canberráig tartó 4274.5 kilométeres Trans Australia elnevezésű viadal ötödik napján, 2001. január 10-én magyar induló nyerte meg a szakaszt: a békéscsabai Molnár Mihály (született: 1968-ban) egy 68 km-es etap végén ért elsőként a célba. Összesítésben az ötödik helyen állt, míg a szegedi Sipos István (1959) a 19., a Fancsalon élő Bogár János (1964) pedig a 22. pozícióban.

Legalábbis ezt hittük. Az utóbbi kezéből ugyanis kis híján kiesett az NS, amikor meglátta a saját nevét a „futottak még kategóriában". A legendás Spartathlon 1991-es győztese (24 óra 15 perces idejével több mint másfél órát vert a második helyezettre...), a 24 órás futás Európa-bajnoka (1994), a Bécs–Budapest szupermaratoni kilencvenes évekbeli hatszoros legjobbja (aki még 2007-ben is nagy sikert tudott aratni az Ultrabalaton első helyével) az újságban megjelentekkel ellentétben ugyanis egy Miskolc környéki bevásárlóközpontban szembesült a híréhez méltatlan roppant szerény eredménnyel, majd nyomban felhívta lapunk szerkesztőségét.

– Jó napot kívánok, Bogár János vagyok.

– Jó napot! Vagy talán helyesebb, ha jó éjszakát mondok: Ausztráliában most hajnali fél kettő van – felelte kollégánk.
– Csakhogy én Magyarországon tartózkodom. Épp vitaminokat vásároltam, amikor megláttam a hírt. Honnan származik az információjuk?

– Az internetről. Várjon, rákattintok! A verseny hivatalos honlapján az olvasható, hogy Ön a hatodik szakaszon huszonegyedik lett, míg összetettben a huszonkettedik helyen áll.
– De ez képtelenség! Hitelrontás, csalás! Nem is tudom, mit mondjak... Ez az egész még akkor is felháborító lenne, ha a lista élén szerepelne a nevem.

– Nem is tervezte, hogy elindul a viadalon?
– De igen. A szervezők meghívtak, és sokáig úgy volt, hogy rajthoz állok.

– Miért nem tette?
– Rengeteg levelet küldtem, de nem válaszoltak. Túl magasnak találtam a kétezer dolláros nevezési díjat, ráadásul első ízben hirdették meg az eseményt, így senkit sem tudtam megkérdezni a korábbi tapasztalatairól. Szerettem volna két hónapot Ausztráliában tölteni, ám az volt a megérzésem, hogy valami nem stimmel a rendezéssel, ezért visszaléptem.

– Ki élhet vissza a nevével?
– Elképzelésem sincs. A szervezőknek tudniuk kell erről. Ez egy meghívásos verseny, nem jelentkezhetett akárki. Molnár Mihály és Sipos István valóban elutazott, ők valóban hittek a negyvenezer dolláros pénzdíjban. Remélem, jól vannak, ugyanis a hírek szerint a rendezők semmiről sem gondoskodnak.

– Mihez kezd most?
– Megpróbálom kideríteni, ki él vissza a nevemmel. Addig is mindennap megnézem az internetet, hogyan szerepeltem a versenyen. Kicsit bánt ez a huszonkettedik hely, de mentségemre szóljon, hogy Magyarországról nehezen tudok beleszólni az elsőség kérdésébe... – mondta végezetül hazánk egyik legeredményesebb ultramaratonistája.

A Nemzeti Sport is megkísérelt utánajárni, hogy is történhetett az említett kavarodás. Ezt ugyan nem sikerült kinyomozni, viszont más furcsaságokra fény derült, mivel a tényleg a helyszínen tartózkodó Sipos Istvánt utolérték telefonon.

Ő volt egyébként hazánkból az első „Spártai hős" 1985-ben (célba érve a Spartathlonon), ezen kívül 46 nap 17:02 órával megnyerte New Yorkban a körpályán rendezett 3100 mérföldes (4988 km) Self-Transcendence-viadalt (1998), megdöntve egyúttal az 5000 kilométeres világcsúcsot is, továbbá ő győzött 1994-ben a Trans Americán (a Los Angeles és New York közötti 4708 kilométeres távot 517 óra és 43 perc alatt tette meg, 46 órával a második helyezett előtt).

A legismertebb azonban a 2000-es országfutásáról lehet, amelynek során államiságunk ezredik évfordulója előtt tisztelegve 264 nap alatt 20 204 kilométert teljesített, miközben ellátogatott Magyarország összes településére (ez a pihenőnap nélküli futással töltött leghosszabb időszak rekordja is volt egyben).

– Ki él vissza Bogár János nevével? – szólt hozzá az NS kérdése.
– Senki. Bogár neve nem szerepel a rajtlistán, az ő rajtszámával pedig senki sem fut, ugyanis senkinek sincs rajtszáma.

– Ilyen esetről még életemben nem hallottam!
– Én sem, de ha csak ezt az egyet rontották volna el a szervezők... Az összetett állásról sohasem kapunk tájékoztatást. Ami a neten megjelenik, nem felel meg a valóságnak, és az előzetes ígéretekkel ellentétben a szervezők nem gondoskodtak kísérőkocsikról, az élelmezésünkről, valamint jégről sem. A vizet jobb, ha magunk szerezzük be. A helyiek ugyanis az út szélére raknak le üdítőitalos palackban – csapvizet. Képzelheti, ez milyen állapotú a negyvenfokos sivatagban! Nyugodtan mondhatom, életveszélyes körülmények között futunk.

– Az egész úgy hangzik, mint egy horrorfilm forgatókönyve.
– Valóban, ám a filmesekkel minden esetben szerződést kötnek. Ezt nekünk is megígérték, ám Bernie Farmer és Jesse Riley nem arról híres, hogy megtartja a szavát. Többször volt szó a megállapodás aláírásáról, ám a papírok egy hete nem kerültek elő.

– Hogyan tudnak bármit is számon kérni rajtuk?
– Sehogyan. A legaggasztóbb, hogy azt a kétezer dollárt, amelyet nem rajtpénzként, hanem a kísérőkocsik kauciójaként kértek tőlünk, két nap múlva Kalgoorlie-ban vissza kellene adniuk. Ha ez nem történik meg, akkor alighanem véget ér a szereplésünk. Addig mindenképpen futunk, hiszen ezért jöttünk. Most már azonban végképp nem tudjuk, ki hogyan áll a versenyben.

– Újabb váratlan eset történt?
– Természetesen. Már ha január közepén Ausztráliában egy bozóttűz annak számít. A mai száz kilométeres szakasz felénél a rendőrök a mezőny tizenkilenc tagját nem engedték tovább. A baj az, hogy az első hármat, Andrej Derkszent, Anatolij Kruglikvot és Molnár Mihályt viszont igen, így ők végigfutották a napi adagot, mi pedig nem.

– Az eredményük viszont nyilván nem számít bele a versenybe.
– Dehogynem! Mi hajnali négykor onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk, és a szakasz végén nem állunk meg, hanem továbbfutunk a következő etap végéig. Molnár Misiék közben csak az eredetileg kiírt távot tudják le. Nekünk ma senki sem mérte az időnket, így aztán teljes a káosz. Szerintem a sarki fűszeres jobban megrendezte volna ezt a viadalt, ő legalább tudta volna, milyen frissítőből mennyit kell megrendelnie...

– Ezek után van még értelme folyatni?
– Ez nehéz kérdés. Én nagyon-nagyon ritkán adok fel versenyt. Futni jöttem ide, és a támogatóimnak is tartozom annyival, hogy a legvégsőkig kitartok. A másik tizennyolc érintett résztvevővel a hosszú kényszerszünet alatt volt időm beszélgetni, és arra az egységes álláspontra jutottunk, hogy Kalgoorlie-ig mindenképpen elfutunk. Ez még két nap. Ha ott nem adják vissza mindenkinek a kétezer dollárját, akkor hazautazunk, és vége az egésznek. Arról azonban fogalmam sincs, hogyan kaphatjuk vissza a pénzt aláírt szerződés hiányában.

Két nappal később, január 14-én aztán Sipos István feladta a Trans Australiát. Az ultrafutó úgy határozott, hogy nem folytatja a küzdelmet a szervezőkkel, akik állítása szerint a mezőny második felének nem biztosítottak semmiféle segítséget. Úgy vélte, a Nullarbor-síkság 2000 kilométeres sivatagi szakaszának orvosi segítség, élelem, ivóvíz, jég, kísérőkocsi és szállás nélkül életveszélyes lett volna nekivágni.

Hozzátette továbbá, hogy kiváló egészségnek örvend, döntését nem a távtól, sokkal inkább a viadal szervezetlenségétől való félelem motiválta. A feladás után a szervezőktől csak egy csekket kapott a 2000 dolláros kaució helyett, ám azt nem tudta beváltani, mert a megadott számlaszámon nem volt pénz – holott a rendezők szerint az erőpróbába 360 ezer dolláros szponzori támogatással fogtak bele...

Valamilyen szinten persze nyilván megoldódott a helyzet, avagy a többiek reszkíroztak nagyot, mert a 24 indulóból 14 végül átért a földrész nyugati partjáról a keleti oldalon található fővárosba (sajnos Bryan Smith nélkül: az 57 éves ausztrál február 2-án lett rosszul és halt meg), így 63 nap után kihirdethették a végeredményt: 305:18:45 órával győzött Kruglikov – aki a következő esztendőben (2002) majd megnyerte a Bécs–Budapestet –, második lett honfitársa, Derkszen, míg a győztestől majdnem három teljes napot kapó Molnár Mihály a szlovén Dusan Mravlje mögött negyedikként zárt. Az orosz bajnok tempója olyan volt, mintha egymás után 97-szer lenyomott volna egy 3:10-es normál maratonit!

Ez utóbbi produkció nagyon szép, de ha tényleg jól sikerült volna ez a rendezvény, akkor – sok más híres és immár hagyományos ultratávú megméretéshez hasonlóan – valószínűleg megrendezték volna újra...