Gyatra játék után edzőmenesztés a Realnál

A helyi hagyománynak megfelelően a Real Madridnál 2005 végén néhány pocsék eredmény után máris téma lett a vezetőedző esetleges elküldése. A spanyol sajtóban elterjedt, hogy Florentino Pérez klubelnök még november 23-án, a Lyon elleni BL-találkozó (1–1) után röviden beszélt Vanderley Luxemburgóval, és figyelmeztette, hogy a hét végén, San Sebastiánban eldőlhet a sorsa.

E hírben semmi hihetetlen nem volt, elvégre a galaktikus birodalmat építő elöljáró rúgott már ki sikeresebb trénert is uralkodása alatt. Két és fél évvel korábban a kétszeres BL-győztes Vicente del Bosque egy nappal a blancók 29. bajnoki címének megnyerése után szedhette a sátorfáját. A Carlos Queirozt váltó José Antonio Camacho néhány hét elteltével távozott – igaz, állítólag önként –, és a neki jutó néhány hónap alatt Mariano García Remón sem melegedhetett meg új állásában. (Amint David Beckham megjegyezte: Manchesterben 15 év során egy edzője volt, Madridban három év alatt már a negyedikkel dolgozott ekkor...)

Ezúttal azonban – legalábbis a sportigazgató szerint – szóba sem került a váltás. „A brazil szakembert nem fenyegeti a menesztés veszélye, teljes támogatásunkat élvezi. Muszáj megérteni, hogy egy olyan erejű és történelmű egyesületnek, mint a Real Madrid, türelmesnek kell lennie és bízni az embereiben. A nagy európai klubok nem rugdossák ki az edzőiket. Frank Rijkaard borzasztóan kezdett a Barcelonánál, ám türelmesek voltak vele, és most nézzék meg, hol tart" – magyarázta Arrigo Sacchi egy rádióinterjúban.

„Megértem, hogy a drukkerek kritikusak és kimutatják az elégedetlenségüket, de tény, hogy ebben a szezonban eddig nagyon balszerencsések voltunk. A sérülések miatt Luxemburgo még egyszer sem tudta a legerősebb csapatot kiállítani – folytatta a Milannal egykor nagy sikereket elérő itáliai szakember, Ronaldo, Raúl, Beckham, Zinedine Zidane, Júlio Baptista, Ivan Helguera és Míchel Salgado időleges kiesésére utalva. – Látom, milyen keményen dolgozik, nekem elhihetik, hogy érti a dolgát. Akkor is a helyén marad, ha a csapat netán kikap a Real Sociedadtól, hiszen semmiképp sem csak ő a felelős a gyenge eredményekért, valamelyest mindannyian azok vagyunk."

A hivatalos álláspont szerint tehát nem forgott veszélyben Vanderley Luxemburgo állása. Másnap aztán a Real Sociedad otthonában a 85. percben még kétgólos hátrányban voltak a fővárosiak – onnan sikerült a hajrában 2–2-re egyenlíteni a középmezőnybeli baszk együttes ellen. Nem csoda, hogy egy héttel később az idény egyik kellemes színfoltjának számító Getafe cseppet sem tisztelte „királyi" ellenfelét a Bernabéuban, és valósággal nekiesett a Realnak, amely csak a szerencsének köszönhette, hogy már az első tíz percben nem került tetemes hátrányba.

Aztán vezetést szerzett a Madrid: a 18. percben Ronaldo volt eredményes jobb külsővel (ez volt a nyolcadik gólja a bajnokságban – még ha a televíziós visszajátszásokból az derült is ki, hogy a brazil a bal kezével szöktette magát...). A második félidő elején Beckham elveszítette a fejét (ki is állították), a Real viszont nem veszítette el a mérkőzést, noha a labdabirtoklás aránya – százalékosan 64:36 a Getafe javára! – mindent elárul a találkozóról.

A sztárcsapat ugyan 1–0-ra megnyerte a madridi kisderbit, ám a mutatott produkció (amit még nem említettünk róla: öt kapura lövés szemben az ellenfél 17 próbálkozásával, ezekből a kapura menő lövések: egy és négy) olyannyira elkeserítette a szurkolókat és a vezetőséget, hogy utóbbi tagjai a következő estére válságstábot hívtak össze, amelyen Luxemburgo sorsát vitatták meg.

A december 4-i ülés maratoni hosszúságúra nyúlt, s a végén a helyi lapok jóslata vált be: a brazil szakvezetőnek megköszönték csaknem egyéves ténykedését, és Juan Ramón López Carót, a másodosztályba előző tavasszal feljutó Real Madrid B trénerét nevezték ki a nagyok élére. Úgy tervezték, hogy az új szakvezető december 21-ig biztosan a hivatalában marad, utána pedig talán érkezik egy igazi nagyágyú a kispadra.

Meglepő? (Mármint annak tükrében, hogy egy ismeretlen szakember került egy dél-amerikai sztártréner helyére, aki épp egy győztes meccsen volt túl.) Legfeljebb azok számára, akik nem voltak tisztában a „királyi" egyesületen belül feszülő mély ellentétekkel – azaz a többség számára: igen.

Csak a tisztánlátás kedvéért: Vanderley Luxemburgo ötszörös brazil bajnokként (a Palmeirasszal, a Corinthiansszal, majd a Cruzeiróval ért fel hazájában a csúcsra, de más alakulatokkal, így a Santosszal is sikeres volt) 2004. december 30-án érkezett új munkahelyére, ahol a szurkolók messiásként fogadták.

Hiába volt sztárokkal teletömve, a Real akkor már ezer sebből vérzett (2003 nyara, Vicente del Bosque lecserélése óta nem termett babér a Bernabéuban, az onnantól datálható edzőkeringő akkori „ügyeletese", García Remón pedig egyértelműen „tűzoltó képesítéssel" kapott feladatot), de a szintén frissen igazolt sportigazgató, Arrigo Sacchi, valamint az új alelnök, Emilio Butragueno személye sokakba ismét reményt plántált.

Azonban a jelek szerint az érintettek megrészegültek önnön hatalmuktól. Luxemburgo elküldése után a spanyol sajtó (egy része) kiteregette a szennyest, amelyből – feltéve, hogy igaz – kiderült: a brazil tréner már sokkal korábban is foglalkozott a távozás gondolatával, mivel a Sacchi, Butragueno kettős előszeretettel szólt bele a munkájába.

Az első súrlódásra akkor került sor, amikor a fent említett duó sugallatára menesztették az addigi kapusedzőt, hogy Butragueno cimboráját tegyék a helyére. Luxe hasztalan tiltakozott, amiért még egy „csókost", az új erőnléti edzőt is a nyakába sózták.

A következő összezördülés az előző szezon utolsó fordulója előtt történt: a blancóknak Zaragozában kellett fellépniük, és bár semmilyen tétje nem volt a mérkőzésnek, Sacchi ragaszkodott hozzá, hogy a keret – mint a bajnokságban mindig – egy nappal korábban kezdje meg az összetartást.

Azonban miután Luxemburgo ezt megtagadta, mégis csak a meccs napján utazott a csapat. Ezt követően viszont a szakvezető egyre sűrűbben kerülte ki Sacchit, illetve Butraguenót (akiket – szintén a spanyol sajtó szerint – a játékosok sem szíveltek), és szívesebben egyeztetett Florentino Pérez elnökkel.

Szintén ellentétek forrása lett Ronaldo egyik hazarepülése. A „Fenomén" egyhetes pihenőt kapott személyes ügyeinek elintézésére, miközben Raúl Bravónak csak két napot adtak a vezetők, hogy megoperált öccse és családja mellett lehessen. Luxemburgo nem akart osztálykülönbségeket a kereten belül, így saját jogkörénél fogva Bravónak is egyhetes szabadságot biztosított, amitől Sacchi maradék hajszálai az égnek álltak.

Máskor pedig a szakvezető nem hivatalosan elárulta a sajtónak, hogy Beckham lecserélése menesztésre adhat okot – erre októberben a Deportivo elleni találkozó 53. percében mégis az ismeretlen Balboának adott lehetőséget a marketing terén verhetetlen angol légiós helyén. A Real borzalmas produkciót nyújtva alulmaradt (1–3), mire Butragueno lement az öltözőbe, és közölte Luxemburgóval: „Mister, ez föntről nagyon rosszul néz ki."

A brazil csípőből válaszolt: „Neked viszont fogalmad sincs, hogy néz ki alulról." A szópárbajt követően az edző csak azért nem adta be a felmondását, mert keretbeli honfitársai a lelkére beszéltek...

Ekkor már csak újabb apropó kellett az eltávolításához, amelyet a Getafe elleni pocsék produkció, illetve az éllovas Barca mögött negyedik helyezettként immár hatpontosra duzzadt hátrány szolgáltatta. Az eddigiek fényében viszont némiképp meglepően hatott, hogy bejelentették: az év végén Sacchi is elhagyja a klubot. Az olasz szakember állítólag már 15 nappal a Barcelona elleni hazai bajnoki (0–3 november 19-én) előtt közölte az elhatározását Pérezzel, a nyilvánosság azonban csak most szerezhetett róla tudomást.

Döntésének hátteréről nem sok szivárgott ki, a helyi sajtó azonban arra gyanakodott, hogy az olasz belefáradt a széthúzásba, ezért személyes indokokra hivatkozva kérte felmentését. (Pontosabban bejelentette távozását, az előző év december 21-étől élő szerződése ugyanis lehetővé tette számára az egyoldalú lépést.)

Ami azt illeti, nem is nagyon marasztalták. Pérez és Butragueno egyaránt szép szavakkal méltatta Sacchi madridi munkásságát, illetve személyiségét, de már mindketten arra készültek, hogy a helyére beiktassák Fernando Hierrót.

A presidente a nyár óta tárgyalt a Lokomotív becenévre hallgató korábbi csapatkapitánnyal (ez szintén közrejátszhatott Sacchi távozásában), ám csak most nyílt rá lehetőség, hogy az egykori játékos olyan funkciót kapjon a klubnál, amelyet szívesen be is tölt, a korábbi felajánlásokat ugyanis mind rangon alulinak találta. Egyébként is volt benne tüske, amiért nem engedték, hogy onnan vonuljon vissza (előbb Katarba szerződött, majd Boltonban volt még egy utolsó, jó idénye).

Hierro végül nem került pozícióba a Realnál (csak majd 2007-ben, a spanyol szövetségnél lett sportigazgató), így neki nem kellett szembenéznie a csapaton belüli problémákkal. Hírek keringtek például az öltözői klikkekről. Régóta tartotta magát az elmélet, hogy az Európában légióskodó brazilok a kelleténél jobban összetartanak (teljesen kizárják a többieket a barátkozásból), és ezt a Madridnál először akkor lehetett tetten érni, amikor a keret négy „szambása", Ronaldo, Roberto Carlos, Robinho és Júlio Baptista magánszámokat rendezett az általuk szerzett gólok után.

„Az öltözőben igenis feszültség van a brazil és a spanyol játékosok között. Helguera, Guti és Raúl nem jön ki jól a brazilokkal, és ez megnehezíti az edző dolgát – jelentette ki Vágner Ribeiro, Robinho menedzsere egy hazai rádiónak adott interjúban. – Florentino Pérezt tisztelem, mert szavatartó ember, de a krízis az ő hibája, a Realnak nem kiegyenlített a kerete. Roberto Carlosnak például nincs megfelelő cseréje, a jobbhátvédek bűnrosszak: Salgadót Ronaldinho akkor tette nevetségessé, amikor csak akarta, és Diogo sem jó megoldás, míg a Helguera, Pavón védelmi tengely nem üti meg az ilyen klubnál megkövetelt szintet. És mi van, ha Robinho megsérül? Ki pótolja majd, talán Soldado? Ugyan már, Soldado nem minőségi játékos!"

Látható, hogy bár a blancókat irányítani nagy dicsőség és roppant jól mutat az önéletrajzban (a bankszámláról nem is beszélve), ezzel a kerettel az akkori állapotában szinte csak bukni lehetett. Rögtön Luxemburgo leváltása után még csupán annyi volt biztos, hogy López Caro veszi át az év végéig a felnőtteket, de hogy utána ki jön, egyelőre nem dőlt el. Jelölt akadt bőven, szabadon igazolható edző annál kevesebb, így Fernando Vázquez és Javier Irureta nevét lehetett hallani a legsűrűbben.

Furcsa-e a fentiek hallatán, hogy a klubbal hírbe hozott sztártrénerek – Arsene Wenger (Arsenal), Fabio Capello (Juventus), no és a jelenlegi „szenvedő hős", a minap a Camp Nouban megleckéztetett José Mourinho (Chelsea) – mind elhatárolódtak az esetleges megállapodástól? Tény ugyanakkor, hogy igen nagy a spanyol főváros vonzereje, vagy hogy egy klasszikust kissé eltorzítsunk: minden út Madridba vezet.

Mert miután López Caro kissé váratlanul egészen a nyárig megmaradhatott a posztján, Capello mégiscsak elvállalta a feladatot. Aztán folytatódott az edzőstaféta, még hárman is sorra kerültek, mígnem – még nagyobb dobás gyanánt – az elnöki székbe egy évvel korábban visszaülő Pérez, hűen korábbi „galaktizálásához", idén nyár elején oda nem vitte Mourinhót.

Hiszen napjainkban nincsen nála nagyobb fogás. Legfeljebb most a nyafogás, a múlt heti barcelonai csapás után. De a portugállal még akármi is lehet – talán vele ismét eljön az az idő, amikor legalább két teljes szezont megér egy edző a Real kispadján.

Ilyenre ugyanis a Del Bosque-féle arany évek óta egyszer sem volt példa…