Derbi előtt: csevej a Fradi-legendával

Az NS az 1935. szeptember 26-án készülő és 27-én megjelenő számában a három nappal később sorra kerülő Hungária–Ferencváros örökrangadó felvezetéseként interjút készített a házigazda kék-fehérek edzőjével, a tízes évek csatársztárjával, a Spéci becenevű Schaffer Alfréddal, ezen kívül Aszlányi Károly egykori kollégánk tollából riportot olvashattak a futballbarátok az ellenfél ifjú üdvöskéjével, a 23 éves Sárosi Györggyel készült hangulatos beszélgetésről. (Hozzá kell tenni, hogy a háború előtti NS-ben eleve többnyire messze élvezetesebb stílusú írások jelentek meg, mint a következő évtizedek sajtójának legtöbb termékében.)

A cikk közlése előtt a jobb érthetőség kedvéért röviden az alaphelyzetről. A korszak első számú nemzetközi sorozatában, a Közép-európa-kupában a Fradi az AS Roma és a Zidenice Brno kiejtése után a négy között az Austria Wient búcsúztatta (4:2, 2:3), de ez hónapokkal korábban történt, az elődöntő például még júliusban. Aztán két és fél, illetve másfél héttel az interjú előtt a Sparta Prahával küzdött meg a csapat a fináléban, s a hazai 2:1 után Prágában 3:0-ra elbukott.

Sárosi az itthoni odavágón összefejelt az egyik kőkemény cseh védővel, aminek orrsövényzúzódás és kisebbfajta agyrázkódás lett a következménye. Bár játszott a második felvonáson is, utána gyógyulni és regenerálódni küldték vidékre, így kénytelen volt kihagyni a Markos gólja révén 1:0-s hazai sikerrel végződő budapesti magyar–csehszlovák válogatott mérkőzést, amellyel mellesleg rovatunk szerdai kis hírei között találkozhattak.

Ezután jelent meg a szokatlan helyen a zsurnaliszta a jogásznak tanuló, intelligens fiatalembernél, akit fiatalkori berobbanása óta mindenki csak Gyurkának szólított.

I. A CSEHSZLOVÁK–MAGYAR

(E sorok írója felkereste Sárosit 1000 méter magasan, 100 órával a derbi előtt, hogy 10 kérdést tegyen fel neki. Fel is tett. A népszerű center a Mátrában pihen. A feltett tíz kérdésből néhányat le kellett tenni, mert Gyurka nem válaszolt rájuk. Ámde minden hümmögésnek parázs beszélgetés a vége, amiről a továbbiakban részletesen beszámolunk.)

– Hogy vagy?
– Köszönöm. Amennyiben érdekli az embereket (!), örömmel közlöm veled, hogy makkegészséges vagyok. Teljesen meggyógyultam. Kapocs sem kell az orromba. Remek kondícióban vagyok. Ez a pihenő igazán jót tett nekem. Majd decemberben megoperálják az orromat.

– Piszére?
– Dehogy! Ragaszkodom az eredeti modellhez.

– Beszélj a csehszlovák–magyarról!
– Ez volt az első mérkőzés, amit rádión hallgattam. Soha többé! Nem akarok idő előtt megőszülni. Pluhár Pista remekül szemléltette az eseményeket. Néha az volt az érzésem, hogy most nekem passzolják a labdát. Itt álltam a készülék mellett és végigjátszottam a mérkőzést. Még izomlázat is kaptam tőle. Az volt az érzésem, hogy valami zavarta a fiúkat és hogy túl magasan játszottak. Nem tévedek?

– Nem! – és még egy pár szó után jön a második kérdés: – Miből áll az edzésed?
– Kétszer teniszeztem... Kirándulok... Tanulok... Alszom... Köveket rugdosok... Növelem a labdaéhséget magamban.

– Vigyázz, a derbin még megeszed a labdát. Milyen kirándulóhelyek vannak erre?
– Van itt egy remek szikla. Az első napon, akikor megérkeztem, egy „bennszülött" oda akart vezetni. Eltévedtünk. Én találtam meg a sziklát.

(Most vezet a szikla felé. Eltévedünk. Én találom meg a sziklát. A sziklán ülve folytatjuk az interjút.)

– Nem tehetek róla, a vasárnapi közvetítés alatt is arra gondoltam: én nem engedném hátra az összekötőket! Öt csatárral kell támadni! Prágában az én játékom nem számított, tehát tulajdonképpen két csatárral támadtunk.

– Most megy majd a játék?
– Az osztrák–magyarig már a KK-formámat is visszanyerem. Ez az érzésem. Nagyon jól érzem magam.

(Köveket rugdos, teniszcipőben ugrál szikláról sziklára, mint egy zerge.)

– Egész délután az erdőben csatangolok. Nagyon szeretem az erdőt. Nézd, hogy bevárnak az őzek. Nem félnek tőlem.

– Tőled?! Ismernek. Tudják, hogy nem faultolod őket.
 (Közben ofszájdra kerülünk. Tilos területre. Sárosi lelkiismeretes ember, szaladni kezd.)

II. A DERBI

– Mikor érkezel Pestre?
– Vasárnap akartam menni, de arra gondoltam, hogy ha defektet kapunk, akkor lekésem a meccset. Szombat este érkezem Pestre. Kialszom magam, vasárnap délelőtt orr-vizitre megyek, aztán délután játszom.

– Mi lesz az eredmény?
– A Ferencvárosnak nem  szabad több pontot leadnia. Megnyerjük a derbit, ha esik, havazik, mennydörög – csak szél ne legyen. Engem nagyon zavar a szél. És a csapatot megbontja.

– Pontosabb tippet kérek.
– Nem tudok. Ellenben bízzuk a sorsra. Játsszunk egy parti sakkot. Te leszel a Hungária, én a Ferencváros.

(Az eredmény remis, vagyis döntetlen. Utána még egy parti jágó is következett, amit Sárosi – vagyis a Ferencváros – nyert meg. Hát ettől sem lettünk okosabbak.)

– Kis vagy Mándi ellen játszol szívesebben?
– Én a legszívesebben Sesta ellen játszom.

– ?!?!?
– Komolyan. Igazán fair játékos. A bécsi Austria-meccsen leszidta a bekktársát, mert faultolt engem. Csak az utolsó öt percben lett dühös – nem tudom, miért.

– Nem?! Mi tudjuk. És milyen játékot vársz a derbitől?
– Derbiken soha sincs nagy játék. Hétfőtől vasárnapig izgul az ember és a végén lámpalázzal játszik. De mondtam, megnyerjük a derbit. Remélem. Sőt, ez az érzésem.

– Támadni fogtok? Öt csatárral?
– Ez nem kérdéses! A Ferencváros mindig támadó stílusú csapat volt, és az is lesz.

– Tudod, hogy az MTK-pályán játsztok?
– Semmit sem tudok, mert itt nem olvasok újságot. De nagyon örülök neki, hogy ott játszunk. Sokkal bátrabban mozog az ember füvön. Szeretném, ha már megvolna a füves pályánk. A Ferencváros az utóbbi hetekben hanyatló formát mutatott, velem együtt. De az az érzésem, hogy nem a KK-küzdelmek kemény harcai törték le, hanem az utánuk következő hirtelen szünet. A nagy feszültség, amely hétről hétre fokozódott, egyszerre megtört. A csapat megtorpant. Idő kellett hozzá, hogy ismét formába jöjjön. Tulajdonképpen minden futballistát, ha egészséges is, tíz napra száműzni kellene a városból. Itt, az erdőkben, hegycsúcsokon, magasban mindenki megtalálja önmagát, felfrissül, lehiggad. Nagyon szeretem a magányt. És igazán jót tett nekem.

– Ha tőled függene, hová menjen téli túrára a Ferencváros, hová szeretnél menni?
– Angliába.

– Miért?!
– Mert olvastam a Nemzeti Sportban Fogg és Walden, a két angol bíró nyilatkozatát. És magam is kíváncsi vagyok már, milyen is hát az az angol második liga, amelyben a Ferencváros és a Sparta Praha „megállná a helyét".

– Mi a véleményed erről?
– Azok az angol klubcsapatok, amelyeket Pesten négy-öt góllal vertünk, nehezen érttetik meg velünk ezt az önbizalomtól duzzadó vélekedést. De hát azt mondják, a kontinensen túrázó angol csapatok nem „igaziak". Azért volna jó, ha Londonban játszanánk.

(A környékről jönnek fel az emberek Sárosi hogyléte felől érdeklődni. És autogramért. Megtapogatják Sárosit, megnézik az orrát, légzési próbákat végeztetnek vele – aztán szétviszik a jó hírt.)

III. AZ OSZTRÁK–MAGYAR

(Most nehéz kérdés következik.)

– Ha te lennél a kapitány, milyen csapatot állítanál össze az osztrákok ellen?
– Ha én lennék a szövetségi kapitány?! Lemondanék.

– Miért?!
– Hogy ne kelljen erre a kérdésre felelnem.

– Jobb is, mert biztosan kihagynád magad a csapatból.
– Hát nagy lelki válságot idézne elő bennem. De talán betenném magamat.

(Egészen elsápad a gondolatra, hogy neki kelljen válogatni. Nem akarom rontani a kondícióját, inkább gyorsan másra terelem a szót.)

– Hát csak úgy, a tréfa kedvéért állítsunk össze egy csapatot...
– Hát... Markos...

(De harapófogóval sem lehet több nevet kihúzni belőle. A harapófogót a portástól kértük kölcsön. Ám hiába.)

– Én a legszívesebben mindenkit beletennék a csapatba.

– Nem is volna rossz, kétszáz játékost kiállítani az osztrákok ellen. De hát egyelőre csak tizenegyet lehet. És abból is csak egy van meg: Markos. Keveslem... Viszont itt van az autóbuszom, hogy elvigyen. Mi a holnapi programod?
– Nagy futótréning. Erdei futás, melegítőruhában.

– Mit szólnak a környékbeliek?
– Hát bizony csodálkoznak rajta. Esetleg üldözni fognak. Annál jobb. Én mindenesetre a zöld-fehér turistajelzés mellett futok. Ez a kabalám.

– Akkor viszontlátásra vasárnap, Gyurka. Örülünk, hogy ilyen bizakodó hangulatban és jó kondícióban vagy. Mit üzensz?
– Mindenkit üdvözlök otthon. Köszönöm a látogatást.

(Átadtuk a Sárosi családnak az üzeneteket. A kedves, joviális nagymama panaszkodik, hogy sok az izgalom a Gyurka miatt. Féltik. „Csak én – sóhajt félig komolyan, félig nevetve – egyszer ott lehetnék, mikor a Gyurkát faultolja valaki! De megpofoznám az illetőt!" Ebből is létszik, hogy az a bizonyos derbi előtti izgalom immár családi körben is fellelhető...)

UTÓSZÓ

A szeptember 29-i Hungária–Ferencváros derbire húszezer néző volt kíváncsi a Hungária úton, akik többek között azt láthatták, amint a 19. percben egy hazai szögletet követő felszabadításnál a labdát „Sárosi fogja el a félpályán. Keménnyel játszik össze, tőle nagyszerű, meredeken előreadott labdát kap vissza. A meglepően friss és gyors játékos már a Hungária 16-osán van, a védők nem tudnak vele lépést tartani. Sárosi maga elé teszi a labdát, de az felpattan és Sárosi el is vesztené, ha az nem akadna meg – a karján. A védők felemelik a kezüket és csak Bíró veti magát a csatár után, de ő is elkésik, már nem éri utol. A center majdnem a 6-osig fut és onnan a tehetetlen Szabó mellett a hálóba lő: 0:1."

Ugorjunk egyet a szünetre, melyben – immár 1:1-es állásnál – mindenkit az izgat, „hendsz volt-e Sárosi dugója?" A Hungária öltözőjében „Sárosi gólja a téma. Bíró részletesen magyarázza, hogyan történt a kezezés, s mindenki neki ad igazat. ... Sárosit a gólja előtti vitatott esetről kérdezzük. Így felel: »Én fejjel tettem le magam elé a labdát, kézzel az egyik Hungária-játékos ért hozzá, nem én.«

A bíróöltözőben Gombost kérdezzük meg Sárosi állítólagos hendszére vonatkozólag. Ő így felel: »Ugrálós labda volt, én nem láttam kezezést Sárosinál. Amikor a Hungária reklamált, Kovács határbíróra néztem, de ő sem jelzett.« Kovács közbeszól: »Nem is volt hendsz! Még ha kézzel is érintette volna Sárosi a labdát, az sem lehetett volna szándékos.«"

A meccs végén az egyéni értékelésnél ez szerepelt: „Sárosin még meglátszott, hogy nincsenek ínyére a közelharcok. Volt néhány ragyogó kiadása, de a kapu előtt már feltűnően ritkán találkozott a labdával."

A találkozó végkimenetele pedig: Hungária–Ferencváros 3:2 (g: Turay, Kardos, Cseh, illetve Sárosi, Toldi). A címek a sportlapban: Megérdemelt, biztos Hungária-győzelem. A tartalékos Ferencváros csak az első félidőben, valamint a második legelején és a vége felé volt egyenrangú ellenfél, és csupán a második gólja után lángolt fel a harci kedve, de akkor már késő volt. A Hungáriának a csatársora is jobb volt.

A kék-fehérek négy meccs után is százszázalékosak maradtak, és csak azért nem vezettek, mert az Újpest egyel több fellépésen szedte össze eggyel több pontját, míg a Szeged jobb gólaránnyal állt. A Fradinak ez már a második veresége volt három mérkőzésen, így egyelőre mindössze hátulról a negyedik helyet foglalta el a tabellán.

Persze ez nem maradt ennyiben, hisz még csak az idény elején jártak, ám tény, hogy a zöld-fehérek formája nem verdeste az eget az 1936–1937-es szezonban: ugyanúgy ott ragadtak az Újpest mögött, mint egy évaddal korábban, csak éppen a Hungária is eléjük került, azaz a liláktól a kékek vették át az elsőséget, míg a IX. kerületiek még eggyel lejjebb csúsztak. Sárosiék majd 1938-ban jutottak fel ismét a csúcsra.

Egy hétre a bajnoki rangadóra pedig jött Bécsben a „szokásos" osztrák–magyar, amelyen nem unatkozhattak a nézők: 4:4-es döntetlen született, miután 4:2-t követően a mieink ráültek az  eredményre, s ez megbosszulta magát. Érdekesség, hogy mind a nyolc gól súlyos védelmi hibából esett! Sárosi egyszer zörgette meg a hálót és egy másik magyar találatban is jelentős érdemei voltak.

Ami cikkünk főszereplőjének pályafutását illeti, végezetül néhány információ, hogy el tudjuk őt helyezni labdarúgásunk dicső múltján belül. Az eredetileg, 1912-ben Stefancsicsként anyakönyvezett futballista – akinek öccse, Sárosi III Béla is sokszoros válogatott klasszis lett néhány esztendő „csúszással" – az FTC saját nevelésű játékosának számított, és húszévesen már karmesterként irányította klubcsapatát, majd a válogatottban is kulcsember lett.

Kitűnő fizikai adottságai magas fokú technikai és taktikai felkészültséggel, játékintelligenciával párosultak. Irányítókészségét, helyzetfelismerését mind védekezésben, mind támadásban érvényesítette.

A Ferencváros csatára és középfedezete együttesével öt-öt bajnoki és kupaelsőségnek örülhetett, továbbá tagja volt 1937-ben a Lazio felülmúlásával KK-győztes, négy ízben pedig az ezüstérmes együttesnek. Háromszoros gólkirály, és az FTC örökös bajnoka – nem véletlenül: a klub színeiben összesen 646 hivatalos mérkőzésen 636 gólt szerzett, amivel néhány hónappal ezelőttig (Lipcsei Péter búcsúmeccséig) rekorder volt a lejátszott találkozók számát tekintve.

A válogatottban 1931 és 1943 között 61 mérkőzésen 42 gólt lőtt, és két vb-n szerepelt – a magyar futball legnagyobb egyéniségeinek egyikeként az 1938-as világbajnokságon ezüstérmet nyerő csapat kiemelkedő klasszisa és csapatkapitánya volt (Sárosi valamennyi találkozón betalált, összesen ötször, s ezzel Zsengellér Gyula, illetve az aranyérmes olaszok csatársztárja, Piola társaságában holtversenyben a góllövőlistán is a második helyen végzett). Nemzeti mezben az egy mérkőzésen elért gólcsúcsot ma is ő tartja, ugyanis 1937-ben Csehszlovákia ellen (8:3) 7 gólt rúgott a világhírű kapus, Planicka hálójába...

1948-ban Olaszországba ment, ahol 1952-ben a Juventust bajnoki aranyéremre vezette! Később is Itáliában élt és tevékenykedett, ott is halt meg Genovában, 1993-ban. A jogi végzettsége miatt legtöbbször Sárosi doktorként emlegetett egykori csillag emlékét kissé megfakította az idő múlása és főleg az Aranycsapat még nagyobb sikerei, de azért Fradi-kötődéstől függetlenül is illik számon tartani: volt nekünk hajdan egy másik vb-döntős alakulatunk is – és annak egy legendás kapitánya!

1945-ben e napon két információ is jelezte a Népsportban, hogy változik a világ, és a szabad mozgás egyre nagyobb akadályokba ütközik, a határok fokozatosan (szinte mindenki előtt) lezárulnak. Az egyik jelentés azt tartalmazta, hogy a hírek szerint a magyar és a román sporthatóságok között olyan megállapodás jön létre, amelynek értelmében egyik ország sem vesz át sportolót a másik beleegyezése nélkül. „Ha ez a megegyezés valóban megszületik, akkor egy időre nyugodtan alhatnak a nagycsapatok intézői" – hangzott a lap kommentárja, utalva arra, hogy ekkoriban nemcsak nyugatra, de még keletre is elcsábultak futballistáink, mert gazdaságilag is lerongyolódott hazánknál szinte mindenhol jobb feltételeket tudtak kínálni nekik. Ugyanakkor a másik írás a civilek lehetőségeinek szűküléséről szólt: „A közelmúltban többször előfordult, hogy a külföldre tartó sportemberekkel többen is utaztak mint önköltséges kísérők. Ezek a személyek nem annyira a sport miatt, mint inkább egész másért mentek a sportolókkal. A Nemzeti Sport Bizottság most olyan határozatot hozott, hogy a jövőben csak szorosan kimondott hivatalos kísérő utazhat a sportolókkal, és senki más!"

1965-ben e napon jelent meg a Népsportban az a hír, mely szerint a francia labdarúgó-bajnokságban nem sokkal korábban a Nimes–Lens meccset villanyfényben játszották (volna), amikor vihar tört ki. Egy villám nem messze a sportteleptől csapott be, s emiatt áramszünet támadt. Közben az eső percek alatt tönkretette a pálya talaját. Mindezek következtében a találkozót be kellett szüntetni. Utóbb a Lens igényelte a két pontot, arra hivatkozva, hogy esti mérkőzéseknél a rendező köteles gondoskodni a villanyáramról. A beszámoló szerint a kérést „megmosolyogták"...

1975-ben e napon az Osztrák Labdarúgó-szövetség elfogadta Leopold Stastny szövetségi kapitány lemondását. A 64 éves szakember az egészségi állapotára való hivatkozással köszönt le a tisztéről. Valóban súlyos betegségen esett át a tavasszal, és még nem nyerte vissza az erejét, ám ennek ellenére biztosra lehetett venni, hogy távozása a két nappal korábbi budapesti vereség miatt következett be (a mieink, a továbbjutásra már esélytelenül, 2–1-re legyőzték a „sógorokat" – erről 24-i kishírünkben olvashattak –, akiknek így roppant nehéz lett a helyzetük: nemcsak Luxemburg, de Wales ellen is nyerniük kellett reményeik életben maradásához). A veterán szlovák tréner hosszú időn át, 1968. július 1-től állt Ausztria nemzeti tizenegyének élén, és irányítása alatt a csapat 49 mérkőzést vívott. Stastny utóda Branko Elsner, a Swarowski Innsbruck jugoszláv (szlovén) edzője lett, de csak átmenetileg (két meccsre), és félsikerrel: Luxemburgot kiütötték, Walesben azonban kikaptak. 1976 elejétől aztán Helmut Senekowitsch ült a padra, akivel a gárda az 1978-as vb-re már kvalifikálni tudta magát. (Elsner pedig 1985 és 1987 között még egyszer vállalta a feladatot, s akkor 18 találkozó jutott neki.)

1985-ben e napon a párizsi UNESCO-palota dísztermében ünnepélyes külsőségek között átadták az előző évi fair play-díjakat (mégpedig a köszöntők után személyesen Jean Borotra, a bizottság 86 éves elnöke, az egykori teniszklasszis, a hajdani négy francia „muskétás" egyike). Sportszerű cselekedetükért ketten részesültek a legértékesebb elismerésben: a cselgáncsozó Mohammed Ali el-Rasvan és a súlyemelő Dariusz Zawadzki. Az egyiptomi a Los Angeles-i olimpián az abszolút kategóriában összekerült a döntőben a háromszoros világbajnok favorittal, a japán Jamasita Jaszuhiróval, aki még a második fordulóban megsérült, és ezért jól láthatóan sántított. A 154 kilós arab óriásnak megvolt a lehetősége, hogy akcióit a sérült lábra indítva megszerezze az aranyérmet, de ő nem élt ezzel, és végül csak második lett. A lengyel pedig a junior-vb-n könnyebb testsúlya révén megkapta volna a bronzérmet hasonló eredménnyel végző riválisával szemben, ám ő inkább visszaadta a medáliát, és jelezte a zsűrinek, hogy a számítógép tévedett, és valójában az ő súlya fél kilóval több, mint a vetélytárs olasz La Carpiáé.

2005-ben e napon bejelentették, hogy a következő esztendőben ismét megrendezik az országúti kerékpáros Békeversenyt. A nagy hagyományokkal büszkélkedő viadalt 1948-ban hozták létre, és fokozatosan a „Kelet Tour de France-ává" nőtte ki magát – ez volt a szocialista országok (amatőr) bringásainak legnagyobb erőpróbája, de nyugati vendégcsapatok is részt vettek rajta. Tradicionálisan három ország területén zajlott: Lengyelországban, Csehszlovákiában (1993-től Csehországban) és az NDK-ban (a vége felé az egységes Németországban). A hidegháború befejeződésével rohamosan hanyatlott a jelentősége és a korábban számottevő népszerűsége, így 2005-ben már nem is került sor rá. Viszont az év második felében sikerült feltámasztani a viadalt, amelynek útja aztán 2006-ban az ausztriai Linzből Csehországon át Hannoverig vezetett. A három ország fővárosát nem érintette a verseny – és amúgy is ez a nekifutás lett a patinás esemény hattyúdala, utána végleg megszűnt.