A magyar bíró jól fújt, később megkapta a döntőt

Az 1994-es világbajnokság már a második volt egymás után, amelyre nem jutott ki a magyar válogatott. Jobb híján annak örültünk – az 1990-es vb-hez képest emelkedő színvonal mellett –, hogy legalább egy játékvezetői hármas képviseli hazánkat. Puhl Sándorra nem lehetett panasz, ezért a negyeddöntőben megkapta a harmadik feladatát.

Nemzetközi karrierje mindössze hat évvel korábban kezdődött, és a legrangosabb mérkőzése addig az angol–francia csoportmeccs (0–0) volt az 1992-es Eb-n, illetve az Argentína–Ausztrália interkontinentális vb-pótselejtező (1–1) másfél évvel később, klubszinten pedig a Borussia Dortmund–Juventus UEFA-kupa-döntő első felvonása (1–3) 1993-ban. Az egyesült államokbeli torna második felében viszont hirtelen reflektorfénybe került: a tekintélyes Los Angeles Timesban például egy nagyobb cikk jelent meg a játékvezetőkről, és az anyag mellé Puhl Sándor képét tették be illusztrációnak, hasonló méretben, mint a mellette lévő oldalon Hagiét vagy Romárióét...

Az írásban persze a neve is szerepelt, annak kapcsán, hogy a szerző – szakmabeli illetékesek véleményét tolmácsolva – azt fejtegette: nem feltétlenül a sokoldalú nyelvtudás a bírók sikeres működésének záloga. Puhl például németül is beszélt, ám a brazil–svéd (1–1) és a norvég–mexikói (1–0) csoporttalálkozón egyik résztvevő csapat tagjainak szavát sem érette (legalábbis szó szerint), mégis kézben tartotta a fejleményeket – mégpedig részben azzal a képességével, hogy már gesztusokból is rögtön leszűrte, adott pillanatban mit akar egy-egy futballista. Nem véletlenül juttatták neki a bostoni olasz–spanyol meccset a legjobb nyolc között.

Egy körrel korábban az olaszok egyetlen percre voltak a világszégyentől – Nigériától kikapni akkoriban még nagyon nem illett volna az előző világbajnokság bronzérmesének –, amikor a labdával addig csak elvétve találkozó Roby Baggio mindent rendbe tett: a 89. percben egyenlített, majd később a hosszabbításban ugyanő juttatta tovább Arrigo Sacchi alakulatát. Amely egyébként meglehetősen siralmas képet festett az első négy erőpróbáján: már az írek elleni vereségre és a norvégok szűk legyűrését követő, Mexikóval játszott döntetlenre sem igen leltek magyarázatot az az idő tájt legerősebbnek tartott bajnokság (Serie A) országában. Más kérdés, hogy látott már a világ szenvedő olasz válogatottat vb-t nyerni...

Egyelőre azonban az elődöntőbe jutásért a spanyolok következtek, akik ugyan szintén nem villogtak, de kezdeti botlásuk után végül is simán léptek egyre tovább és tovább. Dél-Korea ellen – igaz, Nadal piros lapja miatt szinte végig emberhátrányban – képesek voltak az utolsó öt percben pontot veszteni 0–2-ről, amit a németek elleni iksszel tettek jóvá. Bolívia felülmúlásának különösebb hírértéke nem volt, majd az egyenes kieséses szakasz elején Svájcot már időnként jó futballal búcsúztatták.

Játékuknak kifejezetten markáns jellemzője nem akadt, viszont Baggióhoz hasonló sztárok nélkül is érvényesülni tudtak (Butragueno és Míchel ekkor már nem került be a keretbe). Az élete csúcsformájában védő Zubizarreta kapus feltámadt romjaiból, a védelem viszonylag stabil volt,  beleértve a nagyon hasznos Hierrót is, elöl pedig Goikoetxea bármikor helyzetbe kerülhetett. Igaz, a selejtezők során legtöbb spanyol találatot szerző Julio Salinas valamiért nem kapott állandó szerepet, holott Korea ellen még ő kezdte a gólgyártást.

A két együttes játékosainak többsége nem sokkal korábban a mostanihoz mérhető feszültségű összecsapáson már összemérhette az erejét, hiszen május 19-én az athéni BL-döntőn adtak egymásnak randevút: a Barcelona akkor megsemmisítő, 4–0-s verést kapott az AC Milantól. A sorozatban negyedszer spanyol bajnok gránátvörös-kékek katalán és baszk futballistáit nyilván azóta is fűtötte a visszavágás vágya... Erre azért is jó alkalom lehetett a vb-párharc, mivel a lombard gárdával egykor szintúgy BEK-et (ráadásul kettőt is) nyerő Sacchi mester együttese meg a piros-feketékre épült. Igaz, Baresin olykor már látszott, hogy kezd eljárni felette az idő – végül térdsérülése miatt ezúttal nem is léphetett pályára –, Donadoni pedig Amerikában alig találkozott a labdával (a kétszeres gólkirály Signori közben maga volt a csőd, ám őt ne írjuk a Milan számlájára...).

Július 9-én a felek a következő összeállításban néztek szembe egymással: Pagliuca – Tassotti, Costacurta, Maldini, Benarrivo – Conte (Berti, 66.), D. Baggio, Albertini (Signori, 46.), Donadoni – R. Baggio, Massaro, illetve Zubizarreta – Nadal – Abelardo, Alkorta, Otero – Ferrer, Goikoetxea, Bakero (Hierro, 65.), Caminero, Sergi (J. Salinas, 60.) – Luis Enrique (a realos Hierro kispadra ültetése kissé váratlan húzás volt annak fényében, hogy a labdaszerző középpályás létfontosságú gólt szerzett Svájc ellen).

A meccs addigi képe alapján a 26. percben némiképp váratlanul jutottak vezetéshez az olaszok: Dino Baggio huszonöt méterről suhintott kapura, és a félmagasan érkező lövés védhetetlenül vágódott a bal sarokba. Zubizarreta vetődött, ám nem ér(het)te el a kissé kifelé csavarodó labdát (1–0). A hátrányba kerülő spanyol csapat ezután sokat próbálkozott, ám képtelen volt feltörni a squadra azzurra fegyelmezet, precízen záró védelmét. A sikertelenségnek persze az is oka lehetett, hogy lassan, kiismerhetően szőtték támadásaikat a hispánok.

És mégis... Az egyik döcögős akciójukból egyenlíteni tudtak! Az 59. percben Sergi a bal oldalon nyomult előre, majd befelé Oteróhoz pöccintette a labdát, aki azonban luftot rúgott – aligha sejtve, hogy így tesz jót övéivel. A jobbösszekötő helyén ugyanis érkezett Caminero, és tizenhárom méterről tüzelt, Pagliuca viszont alighanem hárított volna, ha a labda nem pattan meg és pörög fel a blokkolni igyekvő Benarrivo lábán (1–1).

A lendületbe jött spanyoloknak voltak újabb helyzeteik, majd ellenfelük kiszabadult a szorításból. Sőt! A 87. percben Signori a jobbkötő helyén előretörő, akkoriban Copfocskának becézett Roby Baggio elé emelt, aki jobbra cselezve elhúzott Zubi mellett, majd kiszorított helyzetből, nyolc méterről laposan, keresztbe a jobb alsó sarokba lőtt. Abelardo megpróbált ugyan visszacsúszva menteni, ám a gólvonalon nem találta el a labdát. A gólért a veterán spanyol kapus is hibáztatható volt, hiszen bennragadt Signori emelésénél (2–1).

Az állás már nem változott, viszont a drámai fordulat a résztvevők idegeit is megviselte kissé, ezért a lefújás előtt tömeges kakaskodás támadt. Nem véletlenül: Tassotti (akit később emiatt nyolc mérkőzésre eltiltottak) – a bíró szempontjából takarásban – lekönyökölte Luis Enriquét, akinek eltörött az arccsontja. A tizenegyes elmaradt, de az ellenőri testület úgy ítélte meg, hogy Puhl nem láthatta az esetet, így nem marasztalták el. Ezek után a nemzetközi játékvezetői testület 9:0 arányban ítélte a 39. születésnapját éppen a vb ideje alatt ünneplő magyarnak a legszebb ajándékot: a világbajnokság „koronáját", a döntőt!

Ott aztán újra találkozhatott Olaszország legjobbjaival, akik biztonságra törő, izzadságos, 120 percnyi küzdelem után tizenegyesekkel döntötték el a Világkupa sorsát, és a spanyolok ellen még életmentő gólt lövő Roberto Baggio az ötödik sorozatban hibázva tragikus hős lett – nyert a Dunga- és Romário-vezette Brazília!

Puhl Sándor a továbbiakban értelemszerűen nem kaphatott még egyszer ennyire fontos megbízást, de pályáját szép kerek egésszé tette azzal, hogy 1995-ben a Konföderációs Kupa rijádi fináléját (Dánia–Argentína 2–0), 1996-ban – a portugál–török csoportmeccs (1–0) után – az Anglia–Németország Eb-elődöntőt (1–1), míg 1997-ben a számára már igencsak ismerős párosítású müncheni Dortmund–Juventus BL-döntőt (3–1) dirigálhatta. 1994 és 1997 között egyhuzamban négyszer választotta meg a világ legjobb játékvezetőjévé a labdarúgás történetével és statisztikáival foglalkozó IFFHS.

Ez olyan szint, amelyet aligha fognak sokan túlszárnyalni, talán csak egyedül Pierluigi Collinának sikerülhetett (1998 és 2003 között). Mi inkább annak örüljünk, hogy itthon is termett egy méltó utód, Kassai Viktor, aki még csak 35 éves lesz, de már interkontinentális pótselejtezőt, olimpiai finálét és a minap Dél-Afrikában vb-elődöntőt vezethetett!

1954-ben e napon jelent meg a Népsportban az a sokatmondó statisztika, mely szerint a svájci világbajnokságon összesen közel egymillióan tekintették meg a helyszíneken a 26 mérkőzést, és a legnagyobb átlagnézőszám, hogy, hogy nem, az Aranycsapat fellépésein volt: 48 600 fő. A rendező ország válogatottja csupán a második lett e rangsorban (45 700), míg a vb-győztes NSZK átlagosan 39 600 nézővel dicsekedhetett. A további sorrend: 4. Uruguay (címvédőként érkezett, végül negyedik lett) 34 200, 5. Ausztria (a szomszéd ország alakulata bronzéremig jutott) 34 400, 6. Brazília (az előző torna ezüstérmese) 33 300, 7. Anglia (a sportág „tanítómesterei") 31 600.

1964-ben e napon reagált lapunknak az NDK-beli Chemie Leipzig szakosztályvezetője arra a hírre, hogy a labdarúgó BEK sorsolásán csapata a Győri ETO-val került szembe az első fordulójában. A bajnok lipcseiek alapvetően nem örültek a magyar ellenfélnek, de bíztak benne, hogy százezernyi szurkolójuk előtt elegendő előnyt szereznek majd a visszavágóra.  Nos, nem sikerült nekik, mert előbb 2:0-ra, majd Győrben 4:2-re kaptak ki Hidegkuti Nándor együttesétől, amely meg sem állt aztán az elődöntőig, ahol a korszak nagyágyúja, a Benfica tudta csak megfékezni az ETO-t.

1974-ben e napon a Népsport szezonzáró statisztikai összegzést közölt a vízilabda-bajnokságról. Ennek részeként miniinterjú készült Martin Györggyel, aki pólóválogatottunk legújabbkori aranykora idején, azaz 1998-tól a sportági szövetség (MVLSZ) elnöke. Harminchat éve viszont egymás után másodszor lett gólkirály a Vasas Izzó 32 esztendős játékosa, aki 43 találatával beállította Felkai László évek óta elérhetetlennek tűnő eredményét. Az ekkor már összesen 264 mérkőzésen 323 gólnál tartó, szinte egyedülállóan jó csuklójú és gömbérzékű sportoló azt mondta, szebb lett volna a győzelme, ha legnagyobb vetélytársa, a vasasos Faragó Tamás nem sérül meg az idény hajrájában (a hetvenes évek legendás játékosa így 37 találattal lett második). Martin doktor egyébként még nagyobb magasságba juthatott volna a számokat illetően (az adott évadban, illetve összesítésben is), ha valamennyi négyméterest ő lőtte volna alsóházi együttesében, illetve ha annak idején pályája első tizenöt ob I-es meccsén nem kapusként szerepel...

1984-ben e napon exkluzív interjú jelent meg a Népsportban bizonyos Michael Jordannel, aki akkoriban kapta meg az International Basketball Magazin által odaítélt Aranykosár-díjat, ám azt nem tudta személyesen átvenni Budapesten, mert a Los Angeles-i játékokra készülő amerikai válogatott kapitánya nem engedte el a felkészülés közepén. Az egyetemi bajnokság (NCAA) legjobbjának is megválasztott Jordan, a North Carolina 201 centire nőtt klasszisjelöltje őszintén elmondta, hogy bár aktuálisan éppen a közelgő ötkarikás seregszemle a legfontosabb számára (meg is nyerte aztán csapatával az aranyat, ahogy később a Dream Teammel is 1992-ben), ám alapvetően az NBA-karrier számít a legtöbbet a tengerentúlon. Őt magát ebben az évben draftolta a Chicago Bulls, amelynél hamarosan megkezdte profi éveit – és valóra váltotta lapunknak bevallott vágyát: a világ legjobb kosarasa vált belőle! 

2004-ben e napon Risztov Éva egyetlen napon négy aranyérmet nyert az országos úszóbajnokságon. Sokoldalúságára jellemző, hogy ugyanúgy első lett 100 méter gyorson, mint az úszásnem hosszú távján, 1500-on is... Emellett ő győzött egyik fő számában, 200 pillangón is, valamint klubja, a Bp. Spartacus 4x200-as gyorsváltója is simán diadalmaskodott (többek között a hátspecialista Szepesi Nikolettel és a mellúszósztár Kovács Ágnessel). Az ekkor nem egészen 19 éves Risztov végül tíz arannyal zárt – az összesen megszerezhető húszból... –, és joggal remélhette, hogy a nagymedencében felnőttként szerzett négy Eb- (2002) és három vb-ezüst (2003) után a hamarosan kezdődő athéni olimpián is érmekkel bővül a kollekciója, akár a legfényesebből is. Ez sajnos nem sikerült, egy 4. és 8. hellyel zárta a 2004-es játékokat.