A Kemény-csapat 27-4-re verte meg az oroszokat

Kemény Dénes szövetségi kapitány már 1997-től tartó regnálása legelején fantasztikus játékosanyagot vehetett át édesapjától, aki a közvetlen utánpótlás szakvezetője volt. Rögtön győzelmi pályára álló nemzeti csapatunkban természetesen akadtak idősebbek is, ahogy később, az évek folyamán beépültek még ifjabbak is, de az 1975–76-os születésű korosztály egyszerre jelentett egy remek „magot". Tudásuk megítéléséhez korai támpontot ad, ha visszaugrunk még két esztendőt.

Sopronban rendezték 1995-ben a hagyományos nemzetközi junior vízilabdatornát, amely abban az évben a Hunguest-kupáért zajlott. Az egy héttel később kezdődő dunkerque-i vb-re készülő magyar válogatott hat erős vendéggárdával is összemérhette az erejét. Mivel a felnőttek is táborozni voltak, az együttesből hárman – Kásás Tamás, Varga Tamás és Fodor Rajmund – velük tartott Spanyolországba, így Kemény Ferenc ezúttal több ifjúsági korú játékost is beemelt a saját keretébe, úgymint Horváth Tamást, Lontay Dánielt, Matajsz Márkot, illetve a mindössze 14 éves Steinmetz Ádámot (aki nem is okozott csalódást) – számukra ez remek gyakorlási lehetőség volt a saját augusztusi Eb-jükre.

Amikor mesterüket megkérdezte a Nemzeti Sport, hogy az 1994-es pozsonyi Európa-bajnokságon aratott magabiztos siker után a franciaországi világbajnokságon is az arany lesz-e a cél, ő azt mondta: „Maradjunk annyiban, hogy a dobogó. Ennek a korosztálynak ez az utolsó világversenye, és a vébéelsőség mesés búcsú lenne. Remélem, sikerül, bár azt el kell mondani, hogy a kísérleti szabályok – kisebb medence, csapatonként csupán hat játékos, no és a kisebb labda – igencsak nehéz feladat elé állítja a szakmát. Más játékot, más taktikai felkészülést igényel, mivel kevesebb variációs lehetőséget jelent. De ne szaladjunk ennyire előre, előbb ezen a tornán kell bizonyítani" – óvatoskodott egy kicsit Fecsó bá.

A már említettek mellett Pelle Tamást, Steinmetz Barnabást (mindkettő FTC-Vitasport), Kiss Gergelyt, Székely Bulcsút, Regős Áront (mind Tungsram SC), Molnár Tamást, Mód Pétert (mindkettő Szegedi VE), Vári Attilát, Hesz Mátét (mindkettő Vasas-Plaket), Tiba Pétert (BVSC-Westel) és Bárány Attilát (Bp. Spartacus) felvonultató csapat a vb-főpróbának számító viadalon már az első napon villámrajtot vett: délelőtt az Egyesült Államok (18–9), délután pedig Olaszország (15–10) ellen diadalmaskodott – magabiztos játékkal, tetszetős gólokkal fűszerezve. Pedig az utóbbi meccs számított az előrehozott finálénak, mint utóbb kiderült.    

A folytatásban délelőtt az ausztrálok következtek (19–5), majd a spanyol válogatott volt soron, amely a szakemberek szerint jó eséllyel vehette fel a harcot a mieinkkel (ne felejtsük, ezekben az években ők voltak a legerősebbek a felnőtteknél, tíz éven keresztül mindig döntőt játszhattak a vb-ken, és fejlődésüket mutatja, hogy két ezüst után még csak eztán következtek számukra az aranyak – ahogy egy esztendővel Sopron után az atlantai ötkarikás elsőség is). Nos, ők sem mentek sokra, a házigazda alakulat 12–9-re felülkerekedett.

Napra pontosan tizenöt éve, július 15-én, a torna harmadik napján a sorsolás jóvoltából csak egy meccs várt a magyarokra: a veretlen Kemény-fiúk a még nyeretlen oroszokkal csaptak össze. Bár inkább a cicázás szó lenne ide a legmegfelelőbb: a mieink – nem túlzás – lepólózták a keleti vendégeket. Két Molnár-góllal kezdődött, aztán Kiss és Vári átlövésével már 4–1 volt ide. A negyed végére feljöttek az oroszok, ám később már nem volt megállás.

A második játékrész Tiba gólfesztiválját hozta – négyszer talált a kissé bizonytalan hálóőr kapujába. A harmadik szakaszban is folytatódott a hazai „termelés": Váriék akkor szereztek gólt, amikor csak akartak. Különösen szép volt Molnár húzásból elért találata. Ez a negyed is 7–1-gyel zárult, majd az utolsóban ezt is sikerült felülmúlni (9–0): Lontay vette át az ügyeletes góllövő szerepét, háromszor talált be, de a többiek sem tétlenkedtek, mivel az ellenfél ekkor már teljesen szétesett együttes benyomását keltette.

A vége 27–4 lett a javunkra, ez pedig meglehetősen rekordgyanús eredmény két olyan ország összecsapásán, amely nagyhatalomnak számít a sportágban (hogy mást ne mondjunk, öt évvel ezután éppen az oroszokat múltuk felül a sydneyi döntőben).

Jó, el kell ismerni, hogy Borisz Popov tanítványai három évvel fiatalabbak voltak a magyaroknál – de fanyalogni nem ér, mert a többi találkozón is tanújelét adta válogatottunk az erőfölényének. A záró napon ugyancsak, bár meglepetésre a németek jutottak vezetéshez. Az első felvonás további perceiben azonban a torna legjobb játékosának választott Kiss Gergely háromszor is ellenállhatatlan volt, míg a második negyedben már nyomasztó fölénybe került csapatunk: a hét magyar találatra a rivális eggyel sem tudott válaszolni.

Végül a szokásos módon, parádés játékkal, látványos gólokkal, meggyőző egyéni teljesítményekkel szereztük meg a 21–8-as győzelmet, amely egyúttal a kupa elnyerését is jelentette. A mérleg több mint káprázatos volt: hatból hat siker, 112–45-ös gólkülönbséggel...

A következő napon a felnőtteknél „légióskodó" három ászunk is csatlakozott a kerethez. A trió Zaragozában a Horkai György kapitány és Gerendás György másodedző (két montreali hős) által irányított csapattal (benne több „régi motoros" mellett Benedek Tiborral, Varga Zsolttal, Kósz Zoltánnal, Märcz Tamással, illetve Vincze Balázzsal, Tóth Frankkal, Németh Zsolttal, hogy azokat említsük, akik később maguk is olimpiát nyertek, vagy – mint az utóbbi hármas – legalább egy-két kiugró sikernek szintén részesei voltak 2000 előtt) Görögországot 10–7-re, Hollandiát 17–15-re verte, majd 12–9-re kikaptak a vendéglátó spanyoloktól, akik nagyon felszívták magukat arra a mérkőzésre, mert abban az évben még egyszer sem tudták addig legyőzni a mieinket. 

Nagyobb baj, hogy majd Atlantában megint mi kezdtünk jobban – 8–7 ellenük a csoportküzdelmek során –, de az elődöntőben már a hispánok bizonyultak jobbnak (7–6), és míg ők arannyal zártak, nekünk még érem sem jutott. Hamarosan viszont változott a helyzet: a fentebb dicsért fiatalok Dunkerque-ben behúzták a vb-t is, és mivel az Eb-t ifjúsági és junior változatban is megnyerték előzőleg, korosztályosként minden létező magaslatot meghódítottak. Sosem volt, sosem lesz eredménysor az övék: 66 találkozóból 65-ször győztek, és csupán egyet adtak döntetlenre – nem véletlen, hogy ellenfeleik edzői egyszerűen Dream Teamként emlegették Kemény Ferenc együttesét...

Majd jöttek a felnőttkori erőpróbák, és a vereséget, kishitűséget nem ismerő csapat Kemény Dénessel előbb Sevillában Európa-bajnok lett (Kásás góljaival 3–2-re a jugók ellen), majd Perthben vb-döntőt vívhatott (6–4-es vereség a spanyoloktól). Aztán Firenzében felejthetetlen gálával védte meg Eb-trónját (Biros Péter ötösével 15–12 Horvátország ellen), s végül Sydneyben ért fel a csúcsra (13–6 a fináléban Oroszországgal szemben). Ezt követte még két olimpiai diadal (2004, Athén; 2008, Peking), és a fiatalok „álomcsapatából" hárman is (Kásás, Kiss, Molnár) végigcsinálták az óriási menetelést! És ha a „csak" kétszeres ötkarikás bajnokokat is beleszámítjuk (Fodor, Steinmetz B., Vári, Varga T.), máris egycsapatnyi játékosnál tartunk!

Ha pedig valaki fanyalogni akarna, hogy hiányos az eredménysor: az együttes világkupát, világligát, és 2003-ban Barcelonában – végre ismét – világbajnokságot is nyerni tudott!

1955-ben e napon jelent meg az NS-ben az a szomorú hír, amely egy palermói sportesemény sajnálatos fejleményeiről számolt be. A szicíliai nagyvárosban nagyszabású úszóversenyt rendeztek a tengerben, és magán a viadalon nem akadt semmi feljegyzésre méltó, legalábbis sportszakmai szempontból. Baleset viszont történt: a nyílt víz fölött felállított falelátó összeomlott, és háromszáz néző a tengerbe zuhant. Tizenöt súlyos sérültet kellett kórházba szállítani.

1965-ben e napon érdekes kis színes hírt közölt a Népsport az egy évvel később sorra kerülő 1966-os labdarúgó-vb kapcsán: a rövid felsorolás arról szólt, milyen oddszokkal lehetett fogadni az angol „könyveseknél" (értsd: bukmékereknél) a világbajnokság győztesére. A cikk szerint „William Hill irodájában – a legismertebb »könyves« – jelenleg így fest a fogadási arány: 5 a 2-höz Brazília, 6:1 Anglia, 8:1 Argentína, 12:1 Magyarország és Portugália, 14:1 Szovjetunió és Uruguay, 16:1 Skócia." A szerző megjegyezte, hogy mivel az NDK és Ausztria nem bukkant fel a listán, a fogadóiroda nyilván már biztosra vette, a 6-os számú európai selejtezőcsoportból a mieink jutnak tovább, továbbá az olaszokat sem jegyezték, azaz úgy kalkuláltak, hogy Skócia kiveri őket. Nos, jegyezzük meg mi, ha így volt, ebben bizony tévedtek – más kérdés, hogy az azzurrik leszerepeltek a vb-n (vereség a KNDK-tól). William Hillék a brazilokkal is melléfogtak, az angolokat viszont, mint kiderült, okkal tartották az egyik fő favoritnak. Igaz, könnyen másként alakulhatott volna a hosszabbításba torkolló emlékezetes döntő – tényleg, az NSZK hogyhogy kimaradt a favoritok élcsoportjából? A mienk, a portugálok és a szovjetek pozitív megítélése érthető volt (legyünk büszkék rá, hogy még ekkor is holtversenyben a negyedik legerősebb csapatnak gondoltak bennünket a világon, amire végül a vb-szereplésünk sem cáfolt rá, az idő előtti búcsú dacára sem), viszont Argentína meglepően elölre került a sorban (a negyeddöntőig jutottak aztán).

1975-ben e napon igen sajátságos eredmény született az Afrikai Nemzetek Kupája egyik selejtezőjében, Casablancában – legalábbis a korabeli tudósítás szerint: a házigazda Marokkó állítólag vízilabda-mérkőzéshez illő módon 8–5-re verte meg Ghánát (amely az idei vb-n épp az afrikai kontinens becsületének megmentője volt azzal, hogy bejutott a 16, majd a legjobb nyolc közé). És mivel az utóbbi csapat korábban csupán 2–0-ra nyerte meg az odavágót, elbúcsúzott a további küzdelmektől. Kicsit utánakutakodtunk a hihetetlen eredménynek – hiszen 35 évvel ezelőtt már nem volt ennyire komolytalan a fekete kontinens futballélete, legalábbis olyan topgárdák esetében, mint a tornát végül megnyerő arab együttes, illetve az azt követő alkalommal diadalmaskodó – de már ekkor is kétszeres korábbi bajnok Ghána –, és azt találtuk, hogy a szűkszavú nemzetközi híradások, valamint a más országokban használatos eltérő eredményközlő szokások vezethették tévútra a lapszerkesztőket. A meccs kimenetele ugyanis 2–0 volt a vendéglátóknak, ezért az összesítésbeli 2–2 miatt tizenegyesrúgásokra került sor, amelyben 6–5-re felülkerekedett Marokkó. Márpedig vannak olyan vidékek Európában, ahol ezt beleszámolják a végeredménybe – így kelhetett szárnyra az, hogy 8–5 lett a hazai csapatnak...

1985-ben e napon Barcelonában világbajnok lett kard egyéniben Nébald György. Mögötte a dobogón egy rutinos testvérpár, a bolgár Etropolszki fivérek végeztek, akik már a moszkvai olimpián is az első öt között zártak, majd az előző vb-n (1983, Bécs) Vaszil aranyat nyert. Ezúttal ő „csak" a bronzig jutott, mert Hriszto is megelőzte. Ami Nébaldot illeti, ugyancsak régi motorosnak számított, hiszen márciusban betöltötte a 29. évét, és szintén szerepelt már az 1980-as játékokon is, ahol harmadik lett a magyar válogatottal. Ezt aztán Szöulban (1988) és Barcelonában (1992) sikerült teljes kollekcióvá kiegészíteni, előbb egy első, majd egy második hellyel. Egyéniben az ötödik pozícióig jutott a dél-koreai játékokon, míg a vb-ken még háromszor állhatott dobogóra: volt második (1987), első újra (1990), illetve harmadik is (1991). Ehhez gyűjtött még – különböző rendű-rangú versenyek egyéb medáliái mellett – négy világbajnoki aranyérmet csapatban is!

2005-ben e napon röppent fel a hír, miszerint kizárás fenyegette az UEFA-kupából a finn Allianssi labdarúgócsapatát, amely pedig a selejtező első körében 3–0-ra nyert a luxemburgi Pétange ellen. Az ok: a klub feletti ellenőrzést abban az esztendőben, nem sokkal korábban megszerző belga-kínai tulajdonosi kör részéről Je Csö-jün a gyanú szerint egy futballra specializálódott fogadóirodát működtetett a Távol-Keleten, ahol rengetegen tettek nagy összegeket a csapat előző heti bajnokijára, amelyen a vantaaiak hazai pályán 8–0-s vereséget szenvedtek a (felsőházhoz tartozó) Hakától. Az ezt követő rendőrségi vizsgálat nem talált elégséges bizonyítékot a manipulációra, de az együttes természetes úton is hamar kihullott a mezőnyből: a 1–1-es visszavágó után legközelebb a norvég Brann-nal került szembe, amely 2–0-s összesítéssel búcsúztatta. Ami a finn élvonalat illeti, a botrány éreztette a hatását: az előző idényben még ezüstérmes Allianssi 2005 végén már csak hetedik lett a 12 résztvevő közül, míg a következő évad előtt nem kapta meg az induláshoz szükséges licencet, és hamarosan csődöt jelentett.