Kereken húsz éve kezdődött a Mónika-show

Jennifer Capriati üstökösként robbant be a női teniszbe, a mindössze 14 éves amerikai lányt két évtizeddel ezelőtt zsenge kora ellenére is sokan már kiforrott játékosnak tartották és Chris Everthez hasonlították, sőt még nagyobb jövőt jósoltak neki. Az 1990-es Roland Garros előtt 24. volt a világranglistán, de kiemelést még nem kapott a tornára – mégis eljutott a párizsi elődöntőig, az Open Eraban a legfiatalabbként. Azt várták, hogy a legjobb négy között is nyerni tud majd – ez azonban nem jött be!

Szembekerült ugyanis a nála két esztendővel tapasztaltabb Szeles Mónikával, a verseny második kiemeltjével, aki a szezon kezdete óta óriási tekintélyt vívott ki magának Martina Navratilova és Steffi Graf legyőzésével. Úgy tűnt, hogy elfáradt a viadal végére, ám rácáfolt a kétkedőkre, és rögtön elnyerte az amerikai adogatását, majd 62 perc alatt szinte lesöpörte őt a pályáról (6:2, 6:2). A szakértők szerint túl gyorsan megverte Capriatit, ezért némi csalódást okozott a publikumnak – mindenki azt várta, három szett lesz a mérkőzésük, mert a nézők gyönyörködni szerettek volna a két tinédzser játékában...

A döntőben (a másik ágon a cseh Janá Novotnát búcsúztató) Graf nagyon várta, hogy visszavághasson a mindössze három héttel azelőtti berlini vereségéért. A két évvel korábban Golden Slamjével sporttörténelmet író világelsőnek azonban volt már jobb formája és nagyobb önbizalma is – ezúttal sok volt neki újvidéki születésű kihívójának „mérge": erős akarata, hallatlan fizikai ereje és küzdőszelleme, valamint rettentő kétkezes ütései.

Rögvest a jókora késéssel kezdődő álomfinálé elején elvesztette az adogatását. Mónika elhúzott 3:0-ra, majd ő is elbukta a saját szerváját. Tizennégy perc után eleredt az eső, a folytatásra több mint fél órát kellett várni. Utána gyilkos küzdelem alakult ki, és az 50 percig tartó első játszma rövidítésbe torkollott. A tie-breaket pedig Szeles 1–5-ről és 2–6-ról, azaz négy szettlabdát hárítva húzta be!

A második felvonásban ismét ő vezetett 3:0-ra, majd 4:4 lett, végül 1 óra 29 perc után 7:6, 6:4-re megnyerte a meccset! Amikor megvolt az utolsó pont, a sötét felhőkkel borított Roland Garros egére felröppent Mónika ütője, mintegy jelképezve, hogy új csillag ragyogta be a női tenisz világát. Az élete első Grand Slam-döntőjében szereplő Szeles a maga frissességével, nagyszerű szereplésével meghódította a nézősereget, amely nagy többségében már eleve neki szurkolt. Ő lett a Francia nemzetközi bajnokság történetének legfiatalabb győztese, megelőzve a spanyol Arantxa Sánchezt, illetve elődjét, a nem sokkal korábban még szintén csúcstartó (ekkor pedig 21 esztendős) Grafot.

„Amikor Steffi elhúzott, csak azt hajtogattam magamban: vissza kell szereznem a vezetést, csak támadni kell! Végtelenül boldog vagyok és köszönöm a közönségnek a biztatást!" – mondta az elé tartott mikrofonba Párizs új királynője, akit nagy örömujjongás és vastaps üdvözölt a serleggel a kezében.

Szeles arca játék közben nagy elszántságot mutatott és erőlködést tükrözött. Híres volt ütéseket kísérő hatalmas nyögéseiről is. Talán ezek miatt nevezték el őt kezdetben egyes riporterek „Kis Buldózernek" vagy „Kis Szörnyetegnek". Egy szülőföldjéről való újságíró erre reagálva írta ekkor, az első nagy siker napjaiban a következőket:

„Tessék egy pillantást vetni az arcára, amikor vége a mérkőzésnek! A felhők eltűnnek, s előbújik a pajkos kislány, akitől korán elvették a babákat, és aki még nincs teljesen tudatában, hogy dollármilliomos lett. Ezért talál néha kevés megértésre a profi sport fergetegében egy-két kedves gesztusa. Amikor például virágot adott Zina Garrisonnak, az meghökkenve visszautasította, sőt meg is sértődött. Furcsállották, hogy édesapja az ellenfél ötletes megoldásait is megtapsolja. Nem értették azt sem, hogy a párizsi elődöntőben Mónika szinte bocsánatot kért a 14 éves Capriatitól, amikor felülmúlta. Ő is látta, hogy riválisa mennyire akart győzni, és milyen nehezen viseli el a vereséget."

De honnan is indult és hová érkezett Szeles Mónika? 1973-ban született Újvidéken magyar családban, és édesapja, Károly volt az edzője. 1985-ben megnyerte Miamiban a fiatalok híres korosztályos versenyét, az Orange Bowlt, így felfigyeltek rá a tengerentúlon is. Egy évvel később a Szeles család Jugoszláviából az Egyesült Államokba települt, ahol Mónika beiratkozott a jó nevű Nick Bollettieri teniszakadémiájára.

Első „teljes munkaidős" profi idénye 1989 volt, és már ekkor eljutott karrierje első GS-elődöntőjéig – a Roland Garroson azonban Graf három játszmában megálljt parancsolt neki. Egy évre rá már nem tudta ugyanezt megtenni – erről számoltunk be az imént. 1991 márciusában aztán Szeles átvette a világelsőséget a némettől, és ebben, illetve a következő esztendőben egyértelműen ő uralta a női teniszt. 1991 januárjától 1993 februárjáig 34 tornán vett részt, és egy híján mindig döntőbe jutott, a négy kiemelt versenyen pedig 55–1-es győzelem-vereség mutatót ért el.

Nagy sorozatai voltak: Párizsban és a szezonzáró világbajnokságon 1990 és 1992, míg az Australian Openen 1991 és 1993 között ért el mesterhármast, sőt közben a US Openen is diadalmaskodott kétszer (1991, 1992). Egyedül Wimbledon hiányzott a Grand Slamjéhez: 1991-ben nem is indult, legközelebb pedig Graf (simán) elbánt vele az utolsó mérkőzésen.

Szeles Mónika „uralmát" nem a vetélytársak törték meg, hanem egy pszichopata. 1993 áprilisában – ne feledjük, az év első nagy feladatát, a melbourne-i viadalt hibátlanul teljesítette – egy hamburgi tornán egy őrült Graf-rajongó, bizonyos Günter Parche berohant a nézőtérről a pályára a szünetben, és egy csontozókéssel belevágott a számára kiiktatandónak vélt teniszezőbe, akinek hátát másfél centi mélyen sértette fel. Nem annyira a fizikai következmények voltak súlyosak, azok hamar begyógyultak: a lelki seb hagyott olyan mély nyomokat Szelesben (pláne, hogy az elkövetőt mentális állapota miatt be sem börtönözték, „csak" pszichológiai megfigyelés alá helyezték), hogy több mint két évig nem tért vissza a körforgásba.

1995-ben tűnt fel újra a pályákon, és a következő év elején Ausztráliában megnyerte kilencedik – egyben utolsó – Grand Slam-trófeáját, de régi formáját stabilan már nem tudta visszanyerni. A legutolsó GS-fináléját 1998-ban játszotta (és bukta el Sánchez-Vicarióval szemben) – mindössze néhány héttel rákban megbetegedő édesapja halála után, ami őt nagyon megviselte, már csak a hosszú munkakapcsolat miatt is. 2002 volt az utolsó komplett idénye profiként: mind a négy nagy viadalon bejutott a legjobb nyolcba (ám az elődöntőbe egyedül Melbourne-ben), és a szezont a világranglista 7. helyén zárta. 2003-as Garros-szereplése óta aztán már nem játszott többé hivatalos mérkőzést, noha visszavonulását csupán 2008 elején jelentette be véglegesen.

Még megjegyezhetünk olyan egyéb eredményeket is vele kapcsolatban, mint hogy Sydneyben olimpiai bronzérmes volt, az Egyesült Államok csapatával pedig háromszor nyert Fed-kupát, valamint két statisztikai rekord is említést érdemel: senki más előtte nem győzött az első hat Grand Slam-döntője mindegyikén, illetve nyolc GS-diadalt sem aratott korábban más a 20. születésnapja előtt, azaz tinédzserként. Számunkra azonban érdekesebb lehet, hogy az egykori vajdasági lány, aki már hosszú évtizedek óta Amerikában élt, 2007-ben minden csinnadratta vagy politikai felhajtás nélkül idejött és megszerezte a magyar állampolgárságot is...

1930-ban e napon a labdarúgó NB I osztályozójának visszavágóján a másodosztályú Vasas a Hungária úti MTK-pályán 6500 néző előtt 1:1-et ért el az Attila ellen, és ezzel felkerült az élvonalba, ahol riválisát váltotta. A miskolci csapat egy héttel korábban hazai pályán 1:0-ra kikapott, a fővárosban viszont a 65. percben vezetést szerzett, majd hamarosan büntetőt is rúghatott. A tizenegyes azonban kimaradt, az angyalföldiek pedig a 72. percben egyenlítettek. A tudósítás szerint az Attilánál széthúzás uralkodott, míg a piros-kékek a nagyobb lelkesedésüknek köszönhették sikerüket – azaz két év után a visszajutásukat az első osztályba

1940-ben e napon kettős mérkőzést vívott Budapest és Bécs válogatottja. Közismert, hogy Ausztriában és Magyarországon is a főváros adta a legfontosabb és legjobb játékosok, illetve csapatok túlnyomó többségét, ezért a két metropolisz csatája egyúttal a két ország erőpróbájának is megfelelt. Erre a formára pedig azért volt szükség, mert Ausztria immár több mint két éve, az Anschluss óta nem létezett önállóan, csak mint a hitleri harmadik birodalom (azaz Németország) része. Nos, a kétfrontos ütközet semmi örömöt nem hozott a mieinknek: A-csapatunk (többek között a két Sárosival, Bíróval, Toldival) az Üllői úton 17 ezer néző előtt vérszegény játékkal – és állítólag egy potya góllal - 1:0-ra kikapott. A bírálatok utóbb leginkább arra irányultak, miért kellett kísérletezni a csatársor belső hármasában, ahol így senki sem volt az ideális helyén... Közben Bécsben B-csapatunk (többek között Polgárral és Zsengellérrel) már két góllal is vezetett, de végül szintén alulmaradt, 4:2-re.

1960-ban e napon a magyar válogatott kínos, 48:38-as vereséget szenvedett Hollandiától a szófiai női kosárlabda Európa-bajnokság alsóházában. A tíz résztvevőt ugyanis két ötös csoportba osztották, és csak a legjobb három-három folytathatta a felsőházban. A mienk a negyedik helyen végeztek kvintettjükben, ezért a másik ágon utolsó helyezett németalföldiek ellen – a sportág korábbról ismert erőviszonyai alapján is – illette volna nyerniük. A tudósítás szerint csapatunk lélektelenül, és valószínűleg kissé elbizakodottan játszott. Másnap a hollandoknál erősebb olaszokkal szemben már nagy becsvággyal küzdött együttesünk, ám az eleredő zápor miatt kényszerből a fedett teremben befejezett meccsen az itáliaiak egy ponttal felülkerekedtek. Magyarország így a csalódást keltő 9. pozícióban zárt, egyetlen sikerét pedig (még a csoportban) Belgium ellen aratta. A végső győzelmet a Szovjetunió szerezte meg a házigazda bolgárok előtt.

1980-ban e napon jelent meg részletes statisztikákkal a Népsportban az országos sportegyesületi rangsor, amelyet az olimpiai egyéni sportágakban szerzett minősítések alapján állították fel, de néhány kevésbé hangsúlyos (kisebb pontokkal dotált) összevetést is kiszámoltak: nem ötkarikás sportágak; felnőtt és ifjúsági csapatok száma; sportolók száma; stb. A különböző listákat az OTSH egyik főosztálya készítette a Dunai Vasmű számítógépes részlegének közreműködésével, ám „elfelejtették" összegezni az adatokat egyetlen közös értékelésbe. Ezt pótolta az NS szerkesztősége, amely az alábbi végeredményt „hirdette ki": 1. Bp. Honvéd, 2. Ú. Dózsa, 3. Vasas, 4. FTC, 5. Bp. Spartacus, 6. MTK-VM, 7. Csepel, 8. BVSC, 9. (mint a vidék bajnoka...) Tatabánya, 10. DVTK, 11. Rába ETO, 12. PMSC, 13. KSC.

2000-ben e napon halálos áldozatot követelő fegyveres rablás történt egy Lagos melletti farmon, ahol a sydneyi olimpiára készülő nigériai női labdarúgó-válogatott edzőtáborozott. Az incidens során a bűnözők egy embert meg is öltek, míg az egyik játékos megsérült menekülés közben. „Amikor észrevettem, hogy mi történik, az ágyam alá bújtam és betakartam magam egy ruhával. A lövöldözés azonban nem akart szűnni, így megpróbáltam kimenekülni a szobámból. Később szerencsére meggondoltam magam" – emlékezett vissza Perpetual Nkwocha, a válogatott egyik tagja. Az olimpián aztán a nigériaiak szerzett pont nélkül utolsók lettek csoportjukban – talán nem egészen véletlenül...