UEFA-kupa: sosem volt nagyobb különbség

Az emlékezetes Liverpool–Alavés mérkőzéssel (2001) ellentétben négy évvel ezelőtt mindkét fél rutintalanul érkezett az eindhoveni Philips Stadionba: sem a Sevilla, sem a Middlesbrough nem szerepelt korábban európai kupafináléban. A nemzetiségi felállásban viszont hasonlított egymáshoz a két találkozó, és abban is, hogy a Michael Owenék 5–4-es győzelmét hozó mérkőzés óta most először került szembe két olyan együttes, amely eleve a második számú sorozatban kezdte az idényt, nem pedig a BL-ből hanyatlott alá oda.

Ez persze meg is látszott a kínálaton, hiszen míg a Sevilla 2006. május 10-én jó formában lévő, még a Bajnokok Ligája-részvételért is harcban álló gárdának számított, amely Spanyolországban ott lihegett a legnagyobbak (Barcelona, Real Madrid) mögött, addig az Angliában sem sokra taksált Boro a Premier League 14. helyéről érkezett a hollandiai csúcsmeccsre. És persze azzal a szándékkal, hogy rekordot döntsön: soha senkinek nem sikerült még ennyire alacsony ligahelyezéssel révbe érnie a nemzetközi porondon.

A Middlesbrough azonban megdolgozott a lehetőségért, még ha érződött is a döntőig vezető útján, hogy a képességek alapján nem feltétlenül lett volna ott a helye – ahhoz túl sok volt a hajszál, amin ez múlott. A 32 között a Stuttgart, a nyolcaddöntőben a Roma ellen is idegenben szerzett góllal jutott tovább, majd következtek a félelmetes hajrák.

A nyolc között a svájci Basel ellen a gyorsan kapott találat miatt már mínusz háromra állt az észak-angol csapat a visszavágó elején, de aztán Mark Viduka duplája visszahozta a reményt, amelyet  néhány másodperccel a lefújás előtt Massimo Maccarone váltott valóra (0–2-re válaszul tehát 4–1). Az elődöntő második felvonásának 24. percében megint „meglett" a háromgólos összesített hátrány, ám ismét csoda történt: Maccarone ezúttal a 89. percben fejelt a kapuba (0–1 után ezzel 4–2 a Steauával szemben).

A Sevillának a Lokomotiv Moszkva, a Lille és a Zenit kiejtése után egyedül a Schalke ellen kellett igazán megszenvednie. A hazai visszavágó rendes játékidejében sem esett ugyanis gól, de Antonio Puerta a hosszabbításban eredményes volt (igen, ő az a Puerta, akinek egy és negyed évvel később, mindössze 23 esztendősen a zöld gyepen, meccs közben állt le a szíve...). Javi Navarro tehát lehetőséget kapott a sorstól, hogy a Valencia kerettagjaként végigült két vesztes BL-döntő után végre megkaparinthasson egy trófeát. Esélyüket mindenesetre növelte, hogy mindenki egészségesen várta az erőpróbát.

A Borónál Emanuel Pogatetzen kívül éppen egy spanyol, a sokat látott Gaizka Mendieta nem volt bevethető, de nagyobb gondnak tűnt, hogy a társaság előzőleg már 63 tétmérkőzést játszott az idényben, ami eléggé kizsigerelte az állományt. Nem véletlen, hogy a néhány nappal korábban angol szövetségi kapitánnyá kinevezett Steve McClaren tartalékolni próbálta az erőit, ezért a Fulham elleni hétvégi bajnokin „csikócsapatot" küldött pályára, egy 18 éves kapitánnyal... A többség pihenhetett, ám a búcsúzó szakvezető a lelki terhet is igyekezett levenni a vállakról, tudatosan belebújva a kevésbé esélyes fél szerepébe.

A találkozón aztán hamar kitűnt, hogy jól mérte fel az erőviszonyokat. A Sevilla gyors és technikás futballt játszott, ahogyan azt várták tőle – a veszély állandóan ott leselkedet a törött orrcsontja miatt speciális maszkban védő Mark Schwarzer kapuja előtt. Luis Fabianónak az első félidő derekán fejelt gólja még egyértelműbb helyzetet teremtett: az egyik oldalon (Palop – Daniel Alves, Escudé, Javi Navarro, David – Adriano Correia, Jesús Navas, Maresca, Martí – Luis Fabiano, Saviola) ötlet, vállalkozó kedv, és pontos átadások, míg a másikon (Schwarzer – Parnaby, Riggott, Southgate, Queudrue – G. Boateng, Morrison, Fábio Rochemback, Downing – Viduka, Hasselbaink) tartalmatlan lendület, erőlködés és célt tévesztő felívelések.

Nem ért meglepetésként senkit, hogy McClaren a szünetben becserélte Maccaronét is, aki ugyan kettővel elmaradt Viduka (6), illetve eggyel Hasselbaink (5) éves termésétől, de létfontosságú gólokat szerzett a menetelés során. Az angolokban megvolt ugyan a szándék, a kreativitás és az erő viszont már kevésbé, kombinatív játékra pedig egyáltalán nem voltak képesek. A mester mindent egy lapra tett fel, az utolsó húsz percre egy védőt feláldozva beküldte Yakubu Aiyegbenit is, de a négycsatáros felállás szinte azonnal visszaütött.

Éppen a lecserélt Queudrue helyén bontakozott ki ugyanis az az akció, amely a mindent eldöntő második találatot eredményezte. Hamarosan jött a harmadik találat is (szintén Marescától), majd a negyedik: ezt a brit futballt jól ismerő gólzsák, Frédéric Kanouté rúgta, akinek kisebb combsérülése miatt csupán a második félidőben jutott szerep (a házi összesítésben pedig ezzel a góllal fogta be a már előzőleg hatig jutó Saviolát). Ebből a szakadékból már négy Maccarone sem ránthatta vissza csapatát...

Tulajdonképpen azt láthattuk, hogy a nyugodt, okos, stílusos Sevilla könnyedén felülmúlta az inkább csak birkózásban jeleskedő Middlesbrough-t. „El sem tudom mondani, mennyire felemelő érzés ennyi embert boldoggá tenni – mondta a lefújás után Juande Ramos, az andalúzok vezetőedzője, utalva az Eindhovenben és otthon is fiesztát rendező, túláradóan boldog spanyol szurkolókra. – A játékosaimról is csak szuperlatívuszokban beszélhetek, hiszen tudásuk legjavát nyújtva nem egyszerűen legyőzték, hanem kiütötték az ellenfelet."

McClaren sem vitatkozott vele: „Nem futballoztunk olyan felszabadultan, mint az előző mérkőzéseinken, ráadásul a Sevilla olyan erőt képvisel, amellyel eleve nehéz felvenni a harcot. Mindenki láthatta, a spanyolok jobbak voltak."

A Sevilla öröme érthető: az 1905-ben alapított egylet korábban semmilyen európai címet nem nyert el (azóta már egy másodikat is, hiszen 2007-ben megvédte az elsőségét az UEFA-kupában!), és akkor már hazájában is mintegy hatvan éve nem volt része nagy diadalban – 1946-ban lett először és eddig utoljára bajnok, majd két esztendővel később a Király-kupában győzedelmeskedett.

Most pedig nemcsak magával tett jót, hanem Spanyolországgal is, hiszen e finálé előtt Anglia 28 kontinentális trófeával vezette a vonatkozó örökrangsort, megelőzve Olaszországot (27) és az ibériaiakat (26). A Sevilla tehát a holtversenyes második helyre kormányozta hazáját, egyúttal megadta annak az esélyét, hogy néhány nappal később a másik spanyol–angol párviadal után az éllovas angolokat is utolérje – és a Ronaldinho-féle Barcelona nem is hagyta ki a ziccert, 2–1-re megverte az Arsenalt a BL-ben!

Mellesleg ilyen duplázós „söprésre", mint a katalán-andalúz párosé, a KEK 1999-es megszűnte óta nem volt példa földrészünkön, a spanyolok pedig, ha úgy vesszük, éppen azzal az egy sikerrel vezetik jelenleg az imént taglalt összesített rangsort, amelyet a Sevilla aratott a következő szezonban (a Bajnokok Ligájában ugyanis mindhárom topliga eggyel-eggyel gazdagodott az utóbbi három kiírásban, miközben a  kisebbik sorozatban „kívülállók", az oroszok és ukránok örülhettek tavaly, illetve tavalyelőtt).

Visszatérve még egy kicsit az azóta Európa-ligává avanzsáló UEFA-kupára: ha az elődöt, az 1971-ig létező VVK-t és EVK-t nem számítjuk, csupán három csapat volt, amely négygólos különbséggel tudott nyerni a döntőben, de ha szigorúan (azaz „kupatovábbjutási" szemüvegen át) nézzük, a Boro elleni 4–0 volt a legnagyobb differencia. Ugyanis a Mönchengladbach 1975-ben a Twenténél, illetve a Real Madrid 1986-ban a Köln ellen gólt is kapott – mindkét meccs 5–1 lett –, ráadásul a blancók a németországi visszavágón 2–0-ra alulmaradtak. A számokat tekintve a Sevilla mindkettejüket búcsúztatta volna...

 

1936-ban e napon a líbiai olasz gyarmaton, Tripoliban rendeztek Grand Prix-t a korabeli elitkategóriás versenyautók számára. A harmincas évek két nagy német márkája, és azok négy kocsija küzdött egymással a győzelemért (az összesen 26 német, olasz, illetve francia gép között), és messze maguk mögött hagyták a mezőny többi tagját. Az 524 kilométeres távon végül az Auto Unionok zártak jobban – az afrikai viadalon ezzel triplázó Achille Varzi diadalmaskodott 2:31:22 órás idővel, megelőzve Hans Stuckot –, míg a Mercedes-Benzek (vagyis az „ezüstnyilak") a harmadik-negyedik pozíción osztoztak, Luigi Fagioli, Rudolf Caracciola sorrendben.

1956-ban e napon labdarúgó Európa-kupa-meccsen Csehszlovákia 6:1-re kiütötte Genfben a házigazda Svájc válogatottját. A sziporkázó vendégektől különösen a center Jirí Feureisl tűnt ki, aki újonc létére négy gólt rúgott! Az utolsó találat pedig a hat év múlva Aranylabdát nyerő Josef Masopust nevéhez fűződött. A közép-európai országok hagyományos, körmérkőzéses tornáján ekkor Magyarország állt az élen nagy fölénnyel, veretlenül, bár igaz, hogy riválisaink mind kevesebb meccsen voltak még túl. Végül Csehszlovákia nyerte meg az utolsó kiírását a sorozatnak, amely az Európa-bajnokságok elindításával egyidejűleg 1960-ban megszűnt. Közben Genfnél valamivel délebbre, az EK-ban sereghajtóként két vereséggel szerénykedő Olaszország élvonalbeli bajnokságában a Fiorentina utcahosszal vezette a tabellát, míg a 2. helyen a Milan kisebb lélegzethez jutott a Novara 4:2-es felülmúlásával, miután a mögötte nyomuló városi vetélytárs Inter meglepetésre 1:0-ra kikapott Padovában (az éllovas trió sorrendje már nem változott a végéig).

1976-ban e napon jelent meg a hír a Népsportban, hogy egy amerikai vágtázó, Steve Williams 9.8 mp-es fantasztikus idővel győzött a knoxville-i atlétikai verseny 100 méteres síkfutó számában (ez még 1999 elején is világcsúcsnak számított volna, és – „legálisan" – mindmáig csak négyen voltak képesek ennyire gyorsan teljesíteni a távot). Természetesen az eredményt nem lehetett hitelesíteni, mert a megengedettnél erősebb hátszél segítéségével érte el a 23 éves sprinter, aki a megelőző szűk két évben négyszer is (érvényes) 9.9-et futott kézi méréssel, így többedmagával holtversenyben a világ leggyorsabb emberének számított.

1996-ban e napon az ifjú trónkövetelő Martina Hingis a római női verseny negyeddöntőjében 2:6, 6:2, 6:3-ra legyőzte a női tenisz nagyasszonyát, a német Steffi Grafot, aki pedig előzőleg majdnem két éven át veretlen volt salakon. A „II. Martinának" becézett, mindössze 15 éves svájci tehetség harmadszor játszott ekkor a világelsővel, és először sikerült felülmúlnia. Az elődöntőben aztán a román Irina Spirleánál is jobbnak bizonyult, majd a fináléban meg kellett hajolnia a spanyol Conchita Martínez (akkor még) nagyobb tudása előtt. Néhány héttel később egyébként megszerezte az első Grand Slam-győzelmét párosban (Wimbledon), majd a következő év elején egyéniben is (Australian Open).

2006-ban e napon a Nemzetközi Automobil-szövetség (FIA) úgy döntött, hogy a folyó évben már nem ad versenyzési engedélyt a Formula–1-ben Ide Judzsinak, akinek így le kellett mondania a további futamokon való szereplésről. A japán pilóta a Super Aguri-istálló színeiben mutatkozott be az F1-ben, de teljesítménye hagyott maga után kívánnivalót: az első négy viadalból háromszor kiesett, míg Melbourne-ben úgy lett utolsó, vagyis 13., hogy már az időmérőn is nyolc másodpercet kapott a leggyorsabbtól, majd a versenyen három kör hátránnyal ért célba. A száguldó cirkuszba azóta sem térhetett vissza, míg csapatánál a francia Franck Montagny örökölte a helyét, de neki is csupán 7 GP jutott...