Újra él a La Masia mágiája – Moncz Attila publicisztikája

Az nehezen hihető, hogy a Barcelona életében még egyszer lesz olyan nap, mint 2012. november 25., de a folyamatok legalábbis biztatóak, már ami a La Masia újbóli csillogását illeti. Tizenkét évvel ezelőtt a Levante elleni 4–0 alkalmával akadtak olyan percek, hogy a Barca a Víctor Valdés – Martin Montoya, Carles Puyol, Gerard Piqué, Jordi Alba, Sergio Busquets, Xavi, Cesc Fabregas, Pedro, Lionel Messi, Andrés Iniesta összeállításban, tizenegy, a klub saját akadémiájáról kikerült játékossal futballozott. A mögöttünk hagyott hétvégén az Espanyol ellen (3–1) hét saját nevelésű (Inaki Pena, Héctor Font, Pau Cubarsí, Alejandro Baldé, Marc Casado, Lamine Yamal, valamint legyünk megengedőek, Dani Olmo) labdarúgó kezdett, további három (Fermín López, Ansu Fati, Gavi) csereként állt be, de a klub történetének egyik legdicsőségesebb hetén, amikor is a Bayern Münchent 4–1-re, a Real Madridot pedig 4–0-ra ütötte ki a gárda, hat-hat akadémista kezdett, további három, majd kettő pedig a padról szállt be. Még mielőtt azt hinnénk, csak a létszám feltöltésére kellettek: a 11 gólból hármat ők szereztek, kilencnél (!) pedig ők adták a gólpasszt.

Akár egy kézlegyintéssel is el lehetne intézni az egészet, mondván, a klubnak nincs pénze, kényszerből fordult a fiatalok felé, a kockáztatás pedig bejött, de ez igazságtalan lenne. Ahogyan az is, hogy kizárólag Hansi Flick érdemének tudnánk be az akadémisták térhódítását, még ha a német a Bayern München (ott Jamal Musiala és Josip Stanisic is neki köszönheti például az első Bundesliga-mérkőzését) után a Barcelonában is megmutatta, jó érzékkel veti be az ifjakat. Az átalakulás valahol ezek, meg a La Masiával kapcsolatos újbóli szemléletváltozás elegyének köszönhetően következett be. Mert azért senki se higgye, hogy Robert Lewandowski vagy Raphi­nha apróért játszik a katalánoknál, ahogyan Flick elődje, Xavi keze alatt 2021 novemberétől 16 akadémista esett át a barcelonai tűzkeresztségen.

Csak éppen a kétezer-tízes években részben a képzés nem volt mindig megfelelő (Xavi az érkezésekor rá is csodálkozott, hogy a La Masiáról kikerülők többsége idegenül mozog a pozíciós játékban), ahogyan a klub aranygenerációja (Messi, Iniesta és a többiek) miatt nehezebb volt az „egy” közelébe kerülni, így perspektíva sem igazán volt az ifjak előtt. Jellemző, hogy 2010 és 2019 között Sergio Roberto volt az egyetlen, aki a La Masiáról indulva a stabil kerettagságig jutott a Barcelonában. A többiek hol anyagi, hol pedig sportszakmai okok miatt váltottak vagy eltűntek a süllyesztőben. A 2017-ben a Manchester Citybe igazoló (azóta a Barcához visszatérő, jelenleg a Gironában kölcsönben szereplő) Eric García például ezt mondta arról az időszakról: „Tizenhat éves voltam, és lassan kitelt a szerződésem. Nem azt vártam, hogy a Barca perceket ígérjen nekem az első csapatban. A City bekopogott hozzám, olyan sportszakmai víziót vázolt, amelyben nem garantálta a helyem a felnőttek között, de adott egy képet, ami alapján lehetett általános elképzelésem a fejlődésemről. A La Masiában ilyet nem láthattam előre.”

Akkoriban a Barca inkább megvette 16.5 millió euróért Lucas Digne-t a PSG-től, mintsem megkockáztatta volna az azóta a Leverkusenben sztárrá váló Alex Grimaldo játékát, de biztosan bánják már a 2018-ban Júnior Firpóért a Betisnek kifizetett 20 millió eurót, miközben Marc Cucurella (esetleg a szintén válogatottságig jutó Juan Miranda) is kéznél volt. De említhetnénk a brazilok iránt érzett olthatatlan szerelmet is, mert mi mással lehet magyarázni, hogy 2015 és 2020 között Robert Goncalves, Marlon Santos, Vitinho, Gabriel Novaes, Gustavo Maia, Ma­theus Fernandes és Matheus Pereira is a gránátvörös-kékek játékosa lett. Maradandót viszont egyikük sem alkotott… Persze úgy átkozottul nehéz tudatos szakmai munkáról, komolyan vehető stratégiáról beszélni, ha Pep Guardiola vezetőedző 2012-es távozása óta Deco immár a 12. sportigazgató a klubnál, és közben még a tartalékcsapatba (a volt Barca B, ma éppen Barcelona Atletic) is inkább rutinos játékosokat igazoltak, mintsem kaput nyitottak volna az akadémisták előtt.

Deco volt egyébként az, aki – részben persze anyagi okokból – hitet tett a fiatalok foglalkoztatása mellett, és például Xavi akarata ellenére nem tett új szerződést a már 32 éves Sergi Roberto elé, hanem Marc Bernal vagy Marc Casadó figyelembe vételét javasolta neki a 2024–2025-ös idényre. Casadónak már annyira elege volt a kevés lehetőségből, hogy nézegette, hova tudna menni. Néhány hónappal és egy emlékezetes televíziós interjúval (elsírta magát, amikor a „fakóval” az osztályozón elbukták a másodosztályba jutás lehetőségét) később pedig már ő a fiatalok vezére a Barcában, nem mellékesen pedig lassan spanyol válogatott lesz belőle. Mondjuk, nála nem túlzás szerencsét is emlegetni, hiszen Flick eredetileg a még nála is fiatalabb, mindössze 17 éves Marc Bernalt, illetve a keret egyik legjobban kereső játékosát, Frenkie de Jongot látta volna szívesen védekező középpályásként. Csak augusztus végére hármuk közül egyedül Casadó volt egészséges. Akkor a pályára, a Bayern és a Real elleni játékával pedig a világelitbe érkezett meg. Kilencven percre vetítve ő kapja a legtöbb labdát a spanyol bajnokságban, a gólt eredményező támadásokban a középpályások közül az egyik leggyakrabban van benne (csapattársával, Pedrivel, a madridi Federico Valverdével és a Gironát erősítő Iván Martínnal együtt alkotják a top 4-et), nem csoda, ha Flick azt mondja róla: „Tiszta La Masia-nevelés”.

Ő az egyik legújabb bizonyítéka annak, amit Aureli Altimira, az akadémia korábbi igazgatója állított: „A Barcelona története során a La Masia mindig is megmutatta, hogy itt található a leggyorsabb és legbiztonságosabb módja annak, hogy kész játékosokat neveljünk a klub számára. Csak ezt néha elfelejtjük. Tekintettel az anyagi helyzetünkre, valamint arra, mennyire jó ez a generáció, gondoskodnunk kell róla.” A helyi lapok, valamint a The Athletic szerint az egyaránt 17 éves Yamal és Cubarsí a két legnagyobb sztár a tinédzserek között, de Héctor Fort (18 éves), Marc Guiu (18), Marc Bernal (17), Unai Hernández (19), Quim Junyent (17), Pau Prim (18) és Guille Fernández (16) is stabil kerettag lehet az első csapatban. Belegondolni is félelmetes, kilencen vannak, és még másfél évtized múlva (!) sem lesznek kivénhedt veteránok. Egész fényes a jövőkép, és a folyamatosan nyolcvan játékossal (az új létesítményben, a Ciutat Esportiva Joan Gamper-komplexumban már ennyien vannak, az 1979-ban átadott „klasszikus” La Masián még csak húszan voltak!) működő akadémiáról simán kikerülhetnek új gyémántok is. A példa adva van előttük, Yamalban és Cubarsíban alighanem a játékpercek mellett az Aranylabda ígérete is „benne van”.

Ők már azt a generációt képviselik, amelynek kiválasztásánál a tehetség és a technika mellett a mentalitás is fontos volt. Miképp az is, hogy utóbbi tulajdonságot tovább erősítsék az akadémián. „A gyerekeknek a La Masiában töltött éveik alatt nagy nyomásnak kell megfelelniük. Az akadémiának saját pszichológiai szolgálata van, amelynek célja, hogy a gyerekeknek eszközöket adjon a nehéz helyzetek kezeléséhez. Például ahhoz is forgatókönyveket kapnak, mit érdemes tenniük korosztályváltáskor, egy-egy erősebb csapatba kerüléskor vagy éppen hogyan kell viselkedniük a jó és a rossz pillanatokban” – vélekedett Altimira.

Egyelőre elég jól megtanulták a leckét a srácok, és biztos vagyok benne, a jövőben születik még néhány olyan bejegyzés a közösségi médiában, amilyen Gerard Piquétől érkezett a Real-verést követően: „Különlegesek vagyunk. Senki sem lehet olyan, mint mi. A sok fiatal a La Masiáról. Micsoda előadás. Mekkora büszkeség.” De ha úgy tetszik, hamarosan újra valós tartalommal telhet meg a klub jelszava. Més que un club.

A Barcelona tényleg több (lesz) mint egy klub.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!