Aki Maradona szerint nála is jobb volt: elfeledett futballzseni Salvadorból

„Nem tudják, de van egy Peléhez vagy hozzám hasonló, vagy még nagyobb játékos. A neve Jorge González, a Cádizban játszik. Fenomén” – magyarázta Diego Maradona nápolyi csapattársainak az aranyévei egyikében. Máskor kijelentette, semmi kétség, az általa valaha látott tíz legjobb játékos egyike Jorge „Mágico” González.

MARADONA „MÁGICÓRÓL”

Ahhoz képest, hogy „Isten keze” zengett ódákat róla, a salvadori pályatárs a futball elfeledett klasszisainak egyike, akiről a sportág sok rajongója sem tud. A magyarok speciel kellemes emléket őriznek róla: az 1982-es spanyolországi világbajnokságon hazánk történelmi, azóta is rekordot jelentő 10–1-es verést mért Salvadorra, a kitömött kiscsapat játékosa volt az akkor 24 éves González, akit később egyszerűen csak Mágikusnak neveztek el.

Egyébként a közép- és dél-amerikai futballimádatra jellemző módon 25 évvel a méretes zakó után meghívták Salvadorba a magyar válogatottat. Lapunk a helyszínről számolt be arról, hogy nagyjából 20 ezer szurkoló előtt 2–2-es döntetlen született, és az akkor már igencsak megszürkült loboncú Mágico is pályára lépett.

KITŰNT A SEMMIBŐL

Tehetségében tényleg csak a legnagyobbakhoz mérhető csatár külsőre nem emlékeztetett a dél-amerikai klasszistársra, magas, inas volt, amolyan Johan Cruyff-i jelenség. A labdával Maradonára ütött, olyan cseleket mutatott be, amelyekhez hasonlót az argentin tudott, vagy tán még ő sem.

Mágico 1958-ban született San Salvadorban, az ő családja sem dúskált a javakban, a szülőknek hét fiút és egy lányt kellett nevelnie – az egyik testvér, Mauricio szintén labdarúgó lett. A mindkét lábával pazar játékos az 1982-es vb-n varázsolta el az érdeklődőket, mert bár Salvador tükörsimán zúgott ki a csoportból, Mágico túlragyogta a válogatottja gyenge produkcióját. Kerülhetett volna az Atlético Madridhoz, ám ő inkább az akkor másodosztályú Cádizba igazolt.

Nevezhetnénk meglepetésnek is, ám a „frigy” az égben köttetett. A futball a mindene a szegényebb spanyol városok közé tartozó Cádiznak, a salvadori pedig kivételes technikájával, finom megoldásaival, cseleivel, parádés szólóival rögtön elvarázsolta a csodára vágyó, szenvedélyes szurkolókat – a klubról nemrég írtunk a Real- és Barca-verése apropóján. Még úgy is, hogy rögvest megmutatkozott, bizony a partizás, a tánc és a szebbik nem legalább annyira vonzza, mint a zöld gyep – drogokról egyetlen forrás sem tett említést. A drukkerek azonban szemet hunytak a kilengései felett, hiszen a pályán akkor is varázsolt, ha előtte éjszaka a szórakozóhelyen mulatott, és még félig csipás szemmel öltözött át a mérkőzésre. Az első idényben 14 góllal járult hozzá a feljutáshoz.

Szerette volna leigazolni a PSG, ám állítólag oda azért nem ment, mert Párizs túl nagy város, a nyelvet sem beszéli. Olasz klubok sora érdeklődött, de ő nem hagyta volna el a szeretett Cádizt az Atalanta, a Fiorentina vagy a Sampdoria, azaz az akkortájt a legerősebbnek számító bajnokság kedvéért sem. Tartja magát a történet, hogy az Atalanta megfigyelője előtt azért sem törte magát össze, mert úgy tudta, ott nem élvezhetné a tipikus spanyol halételt, a pescaito fritót. Akkor meg minek menjen…

A PINCÉRNŐ JOBBAN VONZOTTA

A tehetsége alapján bárhol megállta volna a helyét, nem véletlen, hogy az FC Barcelona is szemet vetett rá, hiszen elképesztő gólt lőtt nekik az 1983–1984-es idényben – lásd alább. Csakhogy a katalánok pontosan tudták, a pályán kívüli viselkedése beárnyékolja kivételes adottságait, ezért kvázi tesztelték. Elvitték egy amerikai túrára – még úgy is, hogy kezdésnek lekéste a New York-i járatot –, így egyébként rövid időre egy csapatban szerepelt Maradona és Mágico. Az isteni Diego állítólag próbálta utánozni a trükköket a társakkal, de ahogyan később Nápolyban, itt sem tudta mindet bemutatni. „Argentínában megpróbáltuk azt csinálni, amit Jorge, de nem ment, a bokánkat törtük volna.” Később Nápolyban rendre csapattársakat kérdezgette, látták-e a salvadori legutóbbi találatát.

AZ FC BARCELONA ELLENI GÓLJA

A transzferből nem lett semmi, a kaput az egyik húzása tette be. A hotelben az egyik éjszaka megszólalt a tűzjelző (mondják, Maradona volt tréfás kedvében, és nyomta meg a csengőt), mindenesetre az összes játékos elhagyta az épületet, Mágico azonban maradt – éppen egy pincérnővel volt dolga...

Akármennyire imádták Cádizban a szurkolók, a vezetőség és az edzők nehezen, majd sehogy sem tolerálták, hogy edzéseket hagy ki vagy késik azokról, netán szinte másnaposan jelentkezik mérkőzésre. 1985 januárjában a Real Valladolidhoz került, amely nem ízlett a zseninek.

Az északon található városra azt mondják, egy év már csak három hónap pokol és kilenc hónap tél, amely a szöges ellentéte a mindig napos andalúziai városnak.

A salvadorinak kilenc mérkőzés jutott, majd a korábban róla szinte lemondó cádizi vezetőség visszahívta. Igaz, szerepelt egy záradék a szerződésében, miszerint 700 dollárt kap a lejátszott mérkőzések után, semennyit azokért, amelyeket kihagy.

Ugyan később Victor Espárrago edzősége alatt tündökölt, összességében a magatartása mit sem változott. Végül 1991-ben – érdekesség, Maradona is ekkor távozott Nápolyból – a spanyol Wikipédia-oldala összesítése szerint 219 meccs és 77 gól után eligazolt Cádizból.

Sokan azt sem tudták, mi lett vele, azt hitték, taxisofőrnek állt, ám egészen 2000-es visszavonulásáig korábbi klubjában, a FAS-ban rúgta a labdát, más forrás szerint 1999-ig, majd három évet ráhúzott egy kiscsapatban. A válogatottban – egyértelműen – a valaha volt legjobbnak tartják, már 18 évesen, 1976-ban, Costa Rica ellen bemutatkozott, és még kevéssel 40 éves kora előtt is pályára lépett, 62 találkozón 21-szer köszönt be.

MÉG AZ ANYUKÁJA SEM TUDTA LEBESZÉLNI AZ ÉJSZAKÁZÁSRÓL

Mágico a mai ésszel elképzelhetetlen életet élt Cádizban. Egyáltalán, a profi futball agyonszabályozott, a közvetlenséget, a futballpályán kívüli egyediséget szinte teljesen elvesztő-eltitkoló világától végtelenül idegen az a lazaság és szabadosság, ahogyan a salvadori viselkedett.

„Tudom, rossz profi vagyok, ám nem akarok munkaként tekinteni a futballra, az nem én lennék. Az élvezetért játszom” – fogalmazott egyszer egy helyi lapnak, míg arról is beszélt, sosem tartotta magát követendő példának. „Elismerem, nem vagyok szent. Imádok éjszakázni és partizni, erről még az anyukám sem tudott lebeszélni.”

Az ESPN Destino Fútbol című spanyol nyelvű műsora dokumentumfilmet szentelt a zseninek, amelyben a korábbi játékostársak osztottak meg róla elképesztő történeteket. Állítása szerint a Spanyolországba érkezése előtt nem dohányzott és nem ivott, ám ha így is volt, a mediterrán országban erősen belehúzott.

Előfordult, hogy a Cádiz másik hírességével, a világszerte ismert flamencoénekessel, Camarón de la Islával látták iszogatni hajnalban. Máskor benzinkúton ismerték fel hajnal ötkor, mire az ott dolgozó meg is jegyezte: „Mágico, hiszen délután négykor meccset játszol!” A zseni legyintett, semmi gond, lő két gólt. És tényleg lőtt. Előfordult, hogy hosszúra nyúló éjszaka után a félidőben (!) érkezett meg egy mérkőzésre, a csapata 2–0-s hátrányból győzött. Máskor egy-egy pillanatra a védője vállára borulva bóbiskolt el a szögletre várva.

Imádott éjszakázni és aludni, 50. születésnapját állítólag kiadós durmolással ünnepelte. Egy csapattársa, Hugo Vaca elevenítette fel, hogy előfordult, a fejére törölközőt tekerve aludt, így aztán hiába telefonáltak, nem vette fel, nem lehetett felébreszteni. Megtörtént, a szórakozóhelyen a dj-asztal alá bújt az edző elől. Ott is ragadt, másnap a tulajdonos talált rá a szunyókáló futballistára. Csapattársa, a szintén nem szent életű José Mejías próbált ügyelni rá. Kulcsa volt a házához, keltette, reggelit csinált neki. Csakhogy González simán visszafeküdt az ágyba, vagy a zárban hagyta a kulcsot, hogy ne lehessen kinyitni. Előfordult, hogy rá kellett törni az ajtót, amely nagyjából egy hétig éktelenkedett romjaiban, mert Mágico nem foglalkozott a javíttatással.

A tehetségét azonban senki sem vitatta. A vele gyakran konfliktusba kerülő edző, David Vidal kijelentette, olyan, mintha a lábai kezek lennének. A társak szerint ananásszal vagy pingponglabdával is képes volt arra, amire mások labdával sem. Simán felsétált dekázva a stadion lépcsőin, egyik lábáról a másikra vette át a játékszert. Az exjátékostárs Juan José szerint jobb volt, mint Maradona, mert ő ballal volt zseniális, Mágico meg mindkét lábbal. Ha Mágico kedvetlen volt, mintha csak tízen lettek volna a pályán, ha viszont játszani akart, tizenketten küzdöttek az ellenféllel. Nem tartozott az edzésmenők közé, és védekezni sem szeretett.

BEST OF MÁGICO

A pénz nem számított neki. Előfordult, a klubnak emlékeztetnie kellett Mágicót, vegye fel a fizetését, mert három vagy négy hónapja nem ment be érte. Máskor cipő nélkül érkezett meg edzésre, de nem feledékenység miatt: egy gyereknek nem volt lábbelije, és elkérte tőle, ő meg persze odaadta, ahogyan olykor a pulóverjét vagy a dzsekijét.

Nem csoda, ha a vele állandó és szélmalomharcot vívó stábtagokon kívül mindenki imádta. 2018-ban visszatért Cádizba, és tőle cseppet sem szokatlan módon 75 percet késett az őt fogadni készülő polgármestertől. Az meg mit sem szólt, csak megölelte, hiszen ő is „cadista” volt, Mágico imádója.

Ha Jorge González argentinnak vagy brazilnak születik, a világ legnagyobbjai között emlegetnék – no meg persze, ha kihozza magából a legjobbat. A megmosolyogtató történetein ugyan nevettek a kortársak, ám sajnálták is, amiért az éjszaki életben és a partizásban eltékozolta a tehetségét. Az a játékos volt, aki bármit tudott a labdával és bármire képes volt.

Csak nem mindent akart.