Röplabda: az esküvőjére és a civil életre készül Szakmáry Gréta

– Decemberben készítettünk önnel interjút a Képes Sport mellékletünkben, amelyben a japán légióséletről beszélt, de akkor még nem volt szó pályafutása befejezéséről…
– Az egyik nagy álmom volt, hogy megismerkedhessek a japán kultúrával és élettel, emellett pedig kipróbálhassam magam a bajnokságban – mondta Szakmáry Gréta. – Amikor aláírtam a szerződésemet, már megfordult a fejemben, hogy ezzel lesz teljes a pályafutásom, és lehet, hogy az utolsó idényemet játszom. Véglegesen azonban az év elején döntöttem el, amikor választ kellett adnom az engem megkereső kluboknak. Szerencsére voltak szép számmal: hívtak vissza Olaszországba, Törökországba, de marasztaltak Japánban is. Azonban az utóbbi években magyar röplabdázóként keményen meg kellett harcolnom azért, hogy bekerüljek a kezdőcsapatba, s ez szép lassan felőrölt mentálisan. Talán ez volt a pályafutásom legnegatívabb élménye. Úgy akartam búcsúzni a sportágtól, hogy még a csúcson vagyok, és úgy gondolom, hogy az idei kupaezüst és bajnoki bronz beleillik ebbe.

– Pályafutása során játszott itthon három klubban, és megfordult Németországban, Törökországban, Olaszországban és Japánban. Melyik a legkellemesebb és a legkellemetlenebb emléke?
– Igazából mindenhol nagyon jól éreztem magam, minden évnek megvolt a maga szépsége. Nyíregyházán az volt a jó, hogy 15-16 évesen bekerültem a felnőttkeretbe, így lettem először bajnok és kupagyőztes, emellett pedig olyan játékosoktól tanulhattam, mint Erdősné Balogh Erika vagy Botos Fruzsina. Az érettségi után kerültem Gödöllőre, ott töltöttem az egyetemi éveimet, és nem mellesleg két bajnoki és négy kupadöntőt is játszottunk. Az egyetem elvégzése után válaszút előtt álltam: maradok egy ügyes, tehetséges játékos, vagy megpróbálok profi röplabdázó lenni. Így kerültem Békéscsabára, ahol két éven keresztül nem találtunk legyőzőre idehaza és megnyertük a Közép-európai Ligát is. Az idő mindent megszépít, ám akkor, főleg az első évben nagyon megszenvedtünk Szasa Nedeljkovics keze alatt, de megérte.

– Itthon gyakorlatilag mindent elért, s ezután jöttek a légiósévek.
– Természetesen szerettem volna külföldön játszani, ám egy magyar röplabdázónak ritkán adatik meg, hogy igazán nívós külföldi klubhoz igazoljon. Nekem is volt több ajánlatom, de én erős csapatra vágytam. 2017-ben a németekkel játszott edzőmeccset a válogatott, s a menedzserem, Costantino Tontarelli azt javasolta, hogy ezen a meccsen tegyem nagyon oda magam. Az ötszettes mérkőzésen 32 pontot szereztem, s néhány órával később csörgött a telefonom. Felix Koslowski hívott, aki a német válogatott szövetségi kapitánya és az egyik német élcsapat, a Schwerin edzője volt. Megkérdezte, hogy volna-e kedvem a klubjába igazolni. Így kezdődött a légióspályafutásom, egyből megnyertük a Szuperkupát és a bajnokságot, előbbit ráadásul mind a négyszer, amíg a Bundesligában játszottam, és két Német Kupát is nyertünk.

– Négy év után mégis Törökországba szerződött. 
– Nagyon jól éreztem magam Németországban, de nagyobb kihívásra vágytam, és az olasz bajnokság mellett talán a török a legerősebb a világon. Ott is nagyon jól éreztem magam, élveztem az ottani életet is, azonban az igazi nagy álom Olaszország volt, Costa pedig azt mondta, ahhoz, hogy jó olasz csapatba igazoljak, szem előtt kell lennem, be kell kerülnöm a vérkeringésbe, ezért aztán elfogadtam a kiscsapatnak számít Cuneo ajánlatát. Sajnos épp akkor jött új edző a csapathoz, aki eleinte nem igazán vett számításba. „Jó vagy, de…” Ez a szófordulat sajnos elég sokszor visszaköszönt a pályafutásomban. Még idény közben megkeresett a Novara, és át is akartam igazolni, ám a klub nem engedett el. A végére aztán az edzőm is rájött, hogy a kezdőben a helyem, és marasztalni is akart, de a Novara mellett döntöttem, amelyhez azonban szintén új edző jött, én pedig kezdhettem mindent elölről. Ráadásul olyan riválisaim voltak a posztomon, mint a Párizsban olimpiai bajnok Caterina Bosetti, egy orosz játékos meg a holland válogatott négyes ütője, Anne Buijs. Velük kellett magyarként felvennem a versenyt. Eleinte a sarokban álldogáltam, ám aztán Buijs megsérült, és akkor szükség lett rám. Jól is ment nekem és a csapatnak is, de amikor felépült, egyből visszakerült a kezdőbe. Viszont ekkor több vereségbe is belefutottunk, és végül az edző is rájött, hogy velem sokkal eredményesebbek. Meg is nyertük a Challenge-kupát. Arra pedig nagyon büszke vagyok, hogy minden csapatomtól úgy jöttem el, hogy marasztaltak. A Novaránál is, ám akkor már aláírtam a szerződésemet Japánba. Ha valami negatívumot kell mondanom, akkor ez az örökös harc és bizonyítási kényszer volt az, mert magyarként én mindig hátrányból indultam.

– Nem beszélt még a válogatottról, azért onnan nagyon szép emlékei lehetnek.
– Igen, az mindig a szívem csücske volt. Először még Farkas Mihály hívott meg, aki a juniorválogatottból ismert, de akkor volt egy bokasérülésem, és nem tudtam vállalni a felkészülést. Így aztán 2012-ben Jókay Zoltánnál debütáltam, ám akkor is meg kellett küzdenem a csapatba kerülésért. Igazából Hollósy László adott először bizalmat, de jó néhány évig így is csak csere voltam Horváth Dóra és Liliom Rita mögött, mégis nagyon szép emlékek maradtak erről az időszakról. Az első Eb-szereplést, az Európa-liga-győzelmet meg a 2016-os, románok elleni Eb-pótselejtezőt emelném ki, az aranyszettben én szereztem az utolsó két pontot. Az volt Horváth Dodó búcsúmeccse a válogatottban, ezt követően kerültem a kezdőcsapatba, és aztán két évig csapatkapitány is voltam.

– A válogatottságot 2023-ban mondta le, most pedig sportolói pályafutását is befejezi. Van már terve a folytatásra? A sportágon belül marad?
– Nem zárkózom el semmi elől, de nem hiszem, hogy a röplabdában folytatnám, hiszen végzettségem sincs. Még nincsenek határozott elképzeléseim, egyelőre szeretném kipihenni ezt az idényt, és elmélyülök az esküvőnk megszervezésében, amelyet én a jövő nyár elejére terveznék, ám a vőlegényem türelmetlen, már az idén szeretné. (Nevet.) Szerintem meg kell adni a módját, ahhoz pedig idő kell. Persze, ahogy magamat ismerem, nem fogok tudni megülni a fenekemen, és biztos, hogy előbb-utóbb dolgozni kezdek valahol. Az egyetemen vendéglátás-turizmus szakon végeztem, lehet, hogy ezen a területen helyezkedem el, annál is inkább, mert Balatonfüreden lakunk, ott pedig erre van kereslet, de egyelőre nyitva hagyom a kérdést. Azt azonban megígérem, hogy nem leszek hűtlen a sportághoz, amikor tehetem, kimegyek a válogatott meccseire.