Röplabda: Csepel díszpolgára lett Buzek László, a legendás ütő

– Neve, sportpályafutása hazai időszaka összefonódik Csepellel, de az akkor még önálló városban, Pestszenterzsébeten született. Mikor került át a szomszéd grundra?
– Hétéves koromban költöztünk el, és gyerekként hallottam, nagy riválisok a csepeliek és a pesterzsébetiek, a bandák innen oda, onnan ide átjártak szórakozni, és gyakoriak voltak a verekedések is.

– Tudja, mi vezette a szüleit Csepelre?
– Nem, de azt igen, hogy a nagymutterékhez mentünk lakni, és hatról felkúszott kilencre a létszám, amikor anyu nővére is odaköltözött a két lányával, ha otthon nem volt jó a levegő... Emlékeim szerint 1955-ben kaptunk lakást, mintegy százötven méterrel esett csak távolabb a csepeli stadiontól, mint a nagyszüleimé.

– Hol lógott kölyökként?
– Hol máshol, mint a pályán és a környékén. Szinte minden sportolót ismertünk, persze leginkább a futballhoz vonzódtunk. Jóban voltam az elnök, a szakosztályvezető meg az intéző fiával is, láttam nagypályás kézilabdameccset meg röplabdát is, de nem tett rám nagy hatást. Ahogy mindenki, aki egyeneset tudott rúgni a labdába, én is focizni akartam.

– Egészen pontosan több mint százkilencven centis lakliként a Csepel ifjúsági kapusa volt, amikor eltérítették...
– Igen, kapus szerettem volna lenni, ám az edzőm azt mondogatta, hogy lassan érek le a lapos labdákra. Persze ezen lehetett volna segíteni, például gyakorlással, de másként alakult. Egy alkalommal tekertem a biciklit, előttem egy lány hálóban vitt egy labdát, amelyet menet közben pimaszul kirúgtam a kezéből... Arra sétált Galgócz Antal, a Csepel kiváló röplabdázója, és rám szólt, vigyem vissza a labdát a lánynak, majd – látva az alkatomat – elhívott röplabdaedzésre.

– Még aznap ment is?
– Igen, és Galgócz Tóni mondta Antalpéter Tibor edzőnek: „Mester, hoztam ezt a srácot tréningre.” Mire Antalpéter pattogtatni kezdte a labdát, és hirtelen ököllel felém ütötte, én meg elkaptam, és tovább pattogtattam... Két hét után már edzőtáborba mentünk a Balatonra, talán Szántódra. Hú, mondom, ez baromi jó, itt így mennek a dolgok?! Jó volt a társaság is, és ott ragadtam.

– Nem egészen tizennyolc éves korától játszott a csapatban, de öt évet, 1968-ig kellett várni, hogy először bajnoki címet szerezzenek. Tizennégy év után lett újra első a Csepel, egyúttal beindult az üzlet, néhány kivétellel 1982-ig uralták a hazai terepet. Melyik hatost nevezné meg a legütősebbnek?
– Ha választanom kell, az a csapat jut eszembe, amelyikkel 1970-ben három nullás vereség után három nullára megvertük a Burevesztnyik Alma-Atát a BEK-elődöntő visszavágóján telt ház előtt, de az ellenfél két ponttal többet ért el, mint mi az első meccsen, így lemaradtunk a fináléról. Békevári György, Csik László, Mészöly István, Policsányi István, Steiner Gyula volt a csapattársam, és nem akarok hazudni, de azon a mérkőzésen szerintem egyszer sem rontottam. Utána bejött az ellenfél edzője az öltözőbe, és tolmács útján megkérdezte, melyik egyetemet akarom elvégezni, de én nem akartam a Szovjetunióba menni...

– Nyugat felé szívesebben vette volna az irányt, lehetőségei is adódtak.
– Igen, mégpedig az 1977-es Eb után, amikor is negyedikek lettünk, és beválasztottak az All Star-csapatba. Amerikából kerestek egy negyvenmeccses túra kapcsán, vagy például Olaszországból is érdeklődtek. Persze tárgyalásokig sem juthattunk el, mert eleve nem engedtek el. Végül így is én lettem az első nem futballista, aki legálisan nyugatra szerződhetett légiósnak, más kérdés, hogy 1982-ben már harminchét éves voltam.

– Tudjuk, hogy különc, öntörvényű figura volt, kellően nagy egóval. Hogy jöttek ki önnel a többiek?
– Klubtársam, Somogyi Laci úgy fogalmazta meg, a Csepel olyan csapat, amelyikben mindenki tudja, melyik polcon van a helye. Nem volt féltékenység, mindannyian győzni akartunk, haraptunk, a pályán kívül is jóban voltunk. Jó példa, hogy a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést korábbi társaim kezdeményezésére kaptam meg 2020 novemberében.

– Csepelen lakik?
– Igen, méghozzá ott, ahol hetven éve kölyökként...