Röplabda: nyolcvanéves a legendás Buzek László

– Több sportágban, a labdarúgásban és a kosárlabdában is sokra vihette volna, igaz ez?
– A kosárlabdába belekóstoltam három hónapig katonaként Egerben, az ötödik játékost elvitte a nagy Honvéd, négyen maradtak és beálltam – válaszolta csepeli lakásában a 80. életévét szerdán betöltő Buzek László, hazánk valaha volt egyik, ha nem a legjobb röplabdázója. – Nem az én sportágam, nem élveztem. A foci gyerekkoromban jó szórakozás volt, kapuskodtam, de az egyik edzőm kritizált, hogy a 190 centimmel nehezen érek le a lapos labdákra, ezután befejeztem. Galgócz Anti barátom fedezett fel a röplabdának, később rengeteget játszottunk együtt. Szerdán lesz Óbudán a születésnapi összejövetelem, sajnos nem tud eljönni, nincsen jól, ahogy Csík Laci sem, pedig egy időben többet voltam vele, mint a feleségemmel.

– Mit szeretett meg a röplabdában?
– Először meg kellett tanulnom, mi a kosárérintés, az ütés, elég hamar belejöttem, 17 évesen kezdtem és 19 évesen már válogatott kerettag lehettem. A csepeli teremben versengtünk, ki tud nagyobbat ütni, én a padlóra pattintva a plafonig ütöttem a labdát. Jött egyszer hozzánk egy finn csapat, több játékosa is simán megcsinálta ugyanezt edzésen – meg is vert minket… Jó volt kiszúrni másokkal, beütni, ejteni a labdát, hogy ne tudják megcsípni, visszaadni.

– Csepelen jó kis társaság jött össze akkoriban…
– A régi, idősebb játékosok, élükön Kövér Györggyel abbahagyták, Galgócz volt a csapatkapitány, aki néhány évvel később kiszállt, bementünk egy étterembe és átadta nekem a kapitányságot. Nem volt akkor még olyan, hogy a csapat választott. 1982-ig maradtam a poszton, összesen húsz évet töltöttem a Csepelben, tíz bajnokságot, tizenegy Magyar Kupát nyertünk, másodikak lettünk a KEK-ben, ami nem rossz.

– Kijelenthetjük, hogy a játékára, a képességeire világszerte is kíváncsiak voltak? Úgy hírlik, ön miatt hívták nemzetközi tornákra a Csepelt.
– Olaszországba mindig meghívtak minket egy vajaskenyértúrára, pontosabban az olasz szakszervezet a magyart, rendre vagy a Vasas ment, vagy mi. Az olaszok mondták, hogy én mindenképpen legyek ott, és érdemes is volt oda menni, óriási közönség előtt játszottunk, amely értette is a játékot. Adódtak egyébként problémáim a vezetőkkel, nem voltam jó gyerek. Egyszer az egyik hazaküldött Pozsonyból és eltiltottak egy évre, mert nem mentünk el időben aludni, a vacsora után még tévéztünk, szép volt a csajszi, Alain Delon is szerepelt a filmben, végig akartuk nézni. Másnap ez a vezető közölte, hogy haza kell mennem, felültem hát a vonatra. Hamarosan jött egy újabb olaszországi meghívás, de nem volt szolgálati útlevelem, az OTSH-s ismerősöm segített. A csapatunk tartalékjátékosa, Józsa Gábor nevén játszottam. Amikor fel szokott köszönteni, úgy zárja az üzeneteit: „Józsa Gábor, az igazi.” Minden nagyon szép és jó volt, amíg egyszer csak Holvay Bandi, a magyar és nemzetközi szövetség vezető személyiségének fülébe nem jutott a sztori, hogy milyen jól játszott a Buzek, és eltiltottak még egy évre a csapattal együtt, de ez a hivatalos nemzetközi mérkőzésekre nem vonatkozott. Majdnem lejárt az eltiltásom 1977-ben, amikor játszottunk az alakulóban lévő, Garamvölgyi Mátyás vezette válogatottal, és elvertük. Ekkor rájöttek, nem lenne rossz, ha én is mennék az Európa-bajnokságra.

– Milyen emlék volt ez az Eb? Nyári Sándor szerint szinte egyedül vitte a csapatot a legjobb négy közé.
– Negyedikek lettünk, Sanyi mesélte, hogy az All Star-csapatba is beválasztottak, erre nem is emlékeztem, nagy dolog, mert oroszok, lengyelek, csehszlovákok, románok voltak az ellenfeleink. Jó tornát zártam, de fájt a tenyerem, három ujjam kifehéredett, fájdalomcsillapítót nem szedhettem, bekötöttem. Itthon a Honvédkórházban Góczi Árpád megnézte, szétütöttem az ereket, nem volt vérkeringés, két hétig kórházban voltam, aztán amikor érzékelt ott pulzust a doktor, hazamehettem. A háziorvos azt mondta, abba kell hagynom, hát ráhúztam még több mint tíz évet, és azóta is rendben van a kezem.

– Ez volt karrierje csúcspontja?
– Válogatott szinten igen, nagyon jó fiatal társaság jött össze, én voltam a legöregebb, remekül tudtunk együtt játszani, Garamvölgyivel másképp dolgoztunk, mint a korábbi edzőkkel, a srácok hajlandóak voltak mindenre, amit mondott nekik. Én azért kaptam engedményt, egyszer megfájdult a derekam, a földön aludtam, egy hét múlva mentem vissza edzésre, szóltak is, hogy azt hitték, nem látnak már többet… A Csepellel az Alma-Ata elleni BEK-meccsek jelentették a csúcsot, Kazahsztánban 6000-es arénában játszottunk, nem láttam a végét, háromszor akkora volt, mint a csepeli, az oroszok akkorákat ütöttek, hogy a labdaszedők össze-vissza rohangáltak, elég simán kikaptunk három nullára. A visszavágón lógtak le az emberek a nézőtérről, három nullra nyertünk, két ponton múlott a továbbjutás. A mérkőzés után az orosz edző és egy vezető megkérdezte, melyik egyetemet szeretném elvégezni, oda valószínűleg kiengedtek volna.

– 1982-ben ment végül külföldre, előtte egyáltalán nem engedték vagy nem akart menni?
– Az 1977-es Eb-n nagyon elvertük az olaszokat, hívtak is onnan, de nem engedtek, hiába kérvényeztem és mentem be Greminger Jánoshoz, a korábbi kosárlabdázóhoz az OTSH-ba. Aztán puhult a világ, a külkereskedelmi minisztériumban dolgozó Antalpéter Tibor segített elintézni, hogy a német Bundesliga kettőbe igazoljak, akkor tudtam meg, amikor épp a Balatonon nyaraltunk. Harminchét éves vagyok, most kezdődik az élet, kimentünk a családdal, kaptunk bútorozott lakást, a benzinkúton elég volt a hónap végén fizetnem. 1984-ben már összejött egy Golfra való, dolgoztam a játék mellett egy asztalosüzemben – kétajtóst vettem, mert féltem, hogy a négyajtós javítása sokba kerül, ha elkezd majd rohadni, mint egy Wartburg, de megtettem vele 110 ezer kilométert és hozzá sem kellett nyúlni. Negyvenévesen szerződtetett a Moers, az elnököt nem érdekelte a korom, Hamburgból leköltöztünk a Ruhr-vidékre, 120 négyzetméteres lakást kaptunk, az erkélyen pingpongozni lehetett, akkora volt. Német állampolgár is lettem, a kisebbik lányom – aki azóta hazaköltözött – szintén, a nagyobbik lusta volt elmenni a követségre, most magyarként él Németországban, én meg németként itthon. Már kétszeres dédnagyfater vagyok, ráadásul Buzek néven futnak a fiúk!

– Edzősködni is szeretett?
– Nem igazán, nem az én világom. A Moersnél edzősködtem, furcsa világ volt, az akkori gazdag klubelnök, Günter Krivec kiszámíthatatlan ember, kétszer is átéltem vele furcsa edzőcserét, egyszer az újságból tudtam meg, hogy már nem én irányítok. Nem volt könnyű vezetni a csapatot úgy, hogy nem voltam német ajkú, de viszonylag jól szerepeltünk, megnyertük a CEV-kupát. Kétezeröt és 2007 között két idényen át a Csepel kispadján is ültem, felkerültünk az élvonalba és nem estünk ki, de nehézkesen ment az is, hogy időben elkezdjük az edzéseinket, és én úgy voltam vele, ha valamit csinálunk, azt csináljuk jól. Később szövetségi edző is voltam az U17-es fiúknál, egyszer sem vettük sikerrel az Eb-selejtezőt, 2012-ben próbálkoztunk utoljára, azóta nem dolgozom edzőként. Két évig nagyon jól működött a röplabdatábor Zánkán, Lestár Lacival felügyeltük az ottani munkát, aztán a harmadik évre minden megváltozott, már nem mehetett akárki oda, és aki röplabdára jelentkezett, az sem volt ott a meghirdetett időpontban. Azóta csak tévén követem a meccseket, és néha egyet-egyet megnézek a helyszínen.

– Hogyan értékeli a maiak teljesítményét?
– 2001-ben jártunk legutóbb Eb-n, Nyári Sanyival jutottunk ki, de a tornán már Demeter György irányított. Férfivonalon nagyon elment mellettünk a nemzetközi szint, hatalmasak a játékosok, én már csak liberó lehetnék a magasságommal. Egy dolog, hogy nagyot ütnek, de meg is fogják ezeket. Az U17-es bajnokságnak névadója vagyok, elmegyek évente díjátadónak, láttam is egy ügyes feladót, mondtam a páromnak, hogy a mozgása is nagyon jó, aztán kiderült, már az apja is röplabdázott.

– Miként tartja magát karban?
– A csepeli strandon szoktam úszni, díszpolgárként ingyen belépőm van, reggel hatkor úszom egy órát, aztán télen szaunával, nyáron termálvízzel vezetek le, beszélgetek az ismerősökkel.

– Szállóigévé vált Vitár Róbert (olvasónk szerint Szőnyi János – a szerk.) korábbi mondása, ami a korábbi feleségével kapcsolatban hangzott el egy közvetítésben: „Buzekné hátulról, ahogy a férje szokta”. Nyilván itt az erős leütésére célzott a riporter. Eljutott ez önhöz akkor?
– Eredetiben nem hallottam, de felhozták a Heti Hetesben és többször, több helyen. Egyébként jó, vállalom. Amikor megint ide költöztem Csepelre, fel kellett újítani a lakást, a vízvezetékszerelő írta fel a nevemet és megjegyezte, „magának volt az a híres röplabdázó a felesége”. Mondom igen. Azt nem tudta, hogy én is az voltam.