A Szőke Szikla támasza – az Östreicher-díjas Bardi Gyöngyi most is beállna röplabdázni

– Nem udvarlásnak szánom, tény: szinte ugyanúgy néz ki, mint aktív korában. Hogyan csinálja?
– Majdnem minden nap spinningelek, legalább egy órát. Van, amikor úgymond túrázni megyünk, de csak az edzőteremben persze. Nézzük a tévében a hegyi tájakat, és egyre nehezebb fokozatba kapcsoljuk a gépet. Szeretek biciklizni is, de azért az macerásabb.

– Cirka tíz évvel ezelőtt még beszállt strandröplabdázni. Manapság is megtenné?
– Több annak, mint tíz éve! Kálmánnal rendszeresen Törökországban nyaraltunk, beálltam akár négyen, akár hatan voltunk egy térfélen. De jó is volt! Talán ebből a sóhajtásból kiderül, manapság is beállnék. Azért nem tagadom, a térdem rakoncátlankodik, úgyhogy ennek kevés a realitása, és időm sincsen, mert a férjem ápolása egész embert igényel.

– Negró és Bohóc, a két kutya, amelyeket régebben férjével, Mészöly Kálmánnal sétáltatott, megvannak még?
– Negró sajnos 2015-ben kimúlt. De Bohóc mellett öt éve ott van Lucky.

– A nevében is benne van, hogy szerencsés. Tényleg az?
– Ha azt vesszük, hogy befogadtuk, akkor igen. Kétezertizenhat januárjában ott csatangolt a kert végében, látszott rajta, hogy rosszul megy a sora. Magunkhoz vettük, de kiraktuk egy falragaszra, hogy találtunk egy kutyát. Mondjuk, csak a rend kedvéért, mert én biztos voltam benne, hogy nem jelentkezik érte senki. A gazdája egészen egyszerűen kirakta. De Kálmán már nem vesz részt a kutyasétáltatásban, sajnos nagyon keveset mozog. Kikel az ágyból, megreggelizik, visszafekszik, alszik, megcsinálom az ebédjét, eszünk, aztán délután tévét néz. Vannak jobb és rosszabb napjai. Keveset beszél, szinte elszótlanodott. Nagyon nehezen jár, amikor megkaptuk a harmadik oltást a koronavírus-fertőzés ellen, úgy jött mellettem, hogy erősen kapaszkodott a vállamba.

– Amikor Mészöly Kálmán 80. születésnapja előtt megkerestem, nehezen állt rá a beszélgetésre. Miért?
– Nagyon ritkán nyilatkozom. Megértem, hogy az embereket érdekli az állapota, már csak azért is, mert benne volt a magyar futball vérkeringésében játékosként és szakvezetőként egyaránt, de jelenleg életünknek már a csendesebb szakaszát éljük. Valóban, amikor megkeresett, kimért voltam, de elmondtam, az utóbbi négy-öt évben a gyengélkedése beárnyékolja az együttlétünket. Kálmán sok betegségen esett át. Volt, amelyikből meggyógyult, de amikor keringési zavarral kezelték, az is kiderült, hogy gond van a szívével.

– Hogyan telnek a napjaik?
– Úgy, ahogyan az imént mondtam. Délelőtt van egy kis saját időm, akkor spinningelek, hogy ne hagyjam el magam. Mert azért látom, hogy néhány kortársam bizony elhanyagolja a mozgást.

– Ingatlan-tanácsadással foglalkozik még?
– Igen. Ebben a munkában az a jó, hogy úgy osztom be, ahogyan akarom, és annyit, amennyire még van időm.

– Nem gondolt rá, hogy a sportágában helyezkedjen el?
– Most már nem időszerű, amikor az lehetett volna, nem kellettem, ennél jobban nem tudom kifejezni magam. Vagyunk így néhányan, nem hívtak bennünket, nem kerestek. Tehát én hiába gondoltam, hogy a röplabdázásban lenne a helyem, mások nem így vélekedtek.

– Háromszázhuszonkilencszeres válogatottként talán sikerült volna néhány hasznos tanácsot adnia, nem?
– Mit mondjak erre? Nem volt ránk fogadókészség, mert például Bánhegyiné Radó Lucia és Torma Ági sem kellett.

– Torma Ágnes edzősködött Egerben és a BSE-ben is...
– ...rövid ideig, aztán otthagyta az egészet.

– Azért nemigen szomorkodtak, csak mosolygós arcot láttam a fotókon: a honi szövetség 2018-ban egyszerre köszöntötte önt a 60., Bánhegyinét a 70., és szövetségi kapitányukat, Kotsis Attilánét a 90. születésnapja alkalmából.
– Hát persze, hogy nevettünk, azért nincs miért sírdogálnunk.

– Teljesen elszakadt a sportágtól?
– Annyiban nem, hogy tévén néztem a lányok Eb-szereplését.

– Mi a véleménye?
– Változott a röplabda.

– Ennyi?
– Nézze, mi a kontinensen, de talán az egész világon ott voltunk a topon. Ha világversenyen nem jutottunk a négy közé, ferde szemmel néztek ránk. Most pedig – nincs mit szépíteni – óriási bravúrnak számít a kontinensbajnoki szereplés. Mi a dobogón álltunk, és talán nem sértem meg a mostaniakat, ha azt mondom, nekik erre jó néhány évig nem lesz esélyük.

– Mit ért az alatt, hogy változott a játék?
– Aki magas, erőset üt, az már előnyt élvez. Ezzel önmagában nem lenne baj, csakhogy a játék hiányzik: egy-egy technikás megoldás, nőies kifejezéssel élve, egy kis huncutság. A finesz hiányzik leginkább, manapság felugranak, bevágják a labdát vagy nem – ez a röplabda.

– Pályafutása legfájóbb emléke?
– Az 1983-as rostocki Európa-bajnokság. A hatos döntőbe a csoportunkban az NDK-tól elszenvedett vereséget vittük, ám az ezüstéremre lett volna esélyünk, ehhez le kellett győzni a Szovjetuniót. Kettő nullára és tizenegy hatra vezettünk, ám a lengyel bíró elcsalta a mérkőzést, három kettőre kikaptunk.

– Hogyan lehet elcsalni csaknem két és fél szettet? Hiszen háló választja el az ellenfeleket...
– Nem is kellett két és fél szettet „elvezetni”, nekünk már csak négy pont hiányzott a harmadik játszma megnyeréséhez. Hogy háló választ el? Persze, csakhogy akkor is befújták, hogy hozzáértem, ha egy méterre megközelítettem... Vagy: a szovjetek ütései pontot értek, ha a labda a pályán kívül ért a parkettára, a miénk meg hiába volt vonalon belül, outot ítéltek. Ilyen egyszerű!

– Ha azt mondom, hogy moszkvai olimpia?
– Még ma is sírni tudnék. A bolgárokkal játszottunk a bronzéremért, a tornán már megvertük őket három egyre. Döntő játszmára került sor, nekem nem ment rosszul a játék, Kotsis Attiláné mégis cserét kért. De nem mentem le! Aztán kintről integettek a csapatvezetők, hogy menjek le, majd Csapó Gabi és Torma Ági is. Kiderült, hogy bunda volt, de erről csak a vezetőség tudott, a játékosok nem. Állítólag a bolgárok abban segítettek, hogy a négy közé jussunk, ott viszont vissza kellett adnunk a meccset. Tátott szájjal néztem az öltözőben, amikor ez kiderült. Később felvetődött egy másik verzió is, hogy a megbeszélt eredménybe nemcsak a röplabdaeredményeket kalkulálták bele, hanem más sportágakét is. Szép, mi?!

– Kiderült az igazság?
– Nem, de gondolhattuk azt, majd négy év múlva. Ám Los Angelesbe nem utazhattunk el. Az olimpiai szerepléstől való visszalépés hírére sokan lemondták a válogatottságot, a kubai Barátság-versenyre hevenyészett összeállítású kerettel utaztunk ki – pedig ha tudtuk volna, hogy később itthon olimpiaként ismerik el... Végül hatodikok lettünk.

– Se olimpiai érem, se az ezzel járó életjáradék. Melyik hiányzik jobban?
– Amikor aktív voltam, egyértelmű volt, hogy a dicsőség. Amióta kiderült, hogy létezik az olimpiai életjáradék, bizony kár lenne tagadni, hogy mindkettő hiányzik. De tudja, mit: ha abból a pénzből visszakapnék valamit, amit a török Eczacibasi játékosaként befizettem az OTSH-nak olimpiai hozzájárulás címén, már jobban állnék. Ehelyett a kint eltöltött három év még a munkaviszonyomból is hiányzik...

– Az Östreicher-díj átadásakor azt mondta, felemás érzések vannak önben, azért kapja, mert férjét, Mészöly Kálmánt ápolja. A hangjában éreztem némi keserűséget, mintha ott bujkálna önben, hogy az egykori élsportolókat nem becsülik meg, legfeljebb, ha bajba kerülnek.
– Igen, volt bennem hasonló érzés, mint amit említ. De ez nem a sértődöttség hangja, annak szólt, azért kapom, mert Kálmán ápolásra szorul.

– Hallott korábban az Östreicher-díjról?
– Tudtam róla, hogy férjem egykori klubtársa, az elhunyt Ladinszky Attila párja is megkapta.

– Érik pozitív impulzusok?
– A Magyar Sportújságíró-szövetség 2018-as Év Sportolója Gáláján Kálmánt az MLSZ Életmű-díjával tüntették ki, akkor nekem is meglepően összeszedett volt.

– A pályán kemény Szőke Szikla elérzékenyülve köszönte meg az elismerést...
– ...könnyek között „gyenge palinak” nevezte magát, pedig minden jelző illik rá, csak az nem, hogy gyenge.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. október 9-i lapszámában jelent meg.)