Miközben a 400 vegyes után a Himnuszt hallgatta, egyszer csak sóhajtott egy óriásit. Talán ekkor szabadult meg végig attól a súlytól, amely rajta volt. Igaznak bizonyul-e az út, melyre Shane Tusuppel léptek rá, és tántoríthatatlanul haladtak rajta? Be tudja-e bizonyítani, hogy az ő útja az arany út? Tud-e felelni a kétkedőknek?
Igaznak bizonyult. Be tudta bizonyítani. Meg tudott felelni, csattanósan.
Az a győzelem végtelenül sima volt. Sohasem láttam hasonlót. Sohasem néztem alacsony pulzussal egy magyar érdekeltségű olimpiai döntőt. Sohasem tudtam biztosra, hogy amikor beugrik, már nyer is. Különös, megfoghatatlan érzés volt. Annyira sima, hogy csak a tágra nyílt szemű csodálat maradt, hogy ilyen nincs. Ekkora fölény nincs.
A 100 hát más volt. Eleve, Hosszú Katinka sokkal lazábbnak tűnt. Az elődöntő után a vegyes zónában önkritikusan beszélt – nem koncentrált az előfutamon, nem állt össze teljesen az úszása a következő körben –, de egyben felszabadultan is. Megkapta már a legnagyobb jutalmat, a legnagyobb jelet, hogy az ő útja helyes.
A rajt megint nem volt az igazi, hiába mondta, hogy javítani kell rajta. Hetedikként kapta el, ötödikként fordult. És jött. És jött. És jött.
Most megvolt az az izgalom, amit 400 vegyesen az elképedt bámulat váltott fel. Most megvolt a gyorsuló pulzus, a hajsza, megvolt az üldözőverseny, megvolt az adrenalin. És megvolt Kathleen Baker is, még pont jókor. A hajrá ellenállhatatlan. A benyúlás jó. Olimpiai bajnok az ötös pályán Hosszú Katinka, Magyarország! Másodszor Rióban. Kettőből kettő. Aztán ment 200 vegyest úszni az eredményhirdetés után, kevesen ünnepelnek így.
Ez most katartikus siker volt, nézőnek, sporttársnak, versenyzőnek egyaránt. Egy sima, egy szoros. Mindkettő mögött elképzelhetetlen kitartás, erő, akarat, megfeszített munka.
Azt mondta Hosszú Katinka az elődöntő után, hogy már a finálénak is örül, hiszen ő nem sprinter.
Tényleg, mit tett volna, ha még sprinter is lenne?
Három napon túli csodák – Ballai Attila publicisztikája
