„Az olimpiai aranyérmem fele a testvéremé, Luana világbajnoki címének a másik fele pedig az enyém” – Márton Viviana a Nemzeti Sportnak

– Annyira élvezete a verseny napján a Grand Palais közönségének támogatását, amit ritkán lát az ember. Ehhez képest mit élt át most a Trocadérón, amikor a Bajnokok Parkjában sétált végig a kifutón?
– Ez nagyszerű élmény nekem, főleg az, hogy ennyi ember lelkesedik az olimpiáért. Nagyon tetszett, hogy ennyien nézik és követik az eseményeket, ezt még valójában szokni kell.

– Ez itt ráadásul a Trocadérón nem is egy tekvandóhoz értő szakmai közönség volt, mégis hatalmas üdvrivalgás fogadott minden végigvonuló sportolót. Ez adott valami pluszt még a bajnoki élményhez?
– Én azt hittem a tegnapi győzelem után, ezt már nem lehet fokozni, de ez is nagyon sokat adott hozzá, hogy megértsem, mi is történik velem.

– Segített ebben, hogy amikor ma reggel felébredt, akkor ott volt az olimpiai bajnoki aranyérem?
– Ott volt, de még nem hiszem el, hogy mindez tényleg megtörtént. Nem is tudom, hány nap kell ahhoz elteljen, de talán előbb-utóbb felfogom.

– Az édesanyja is azt nyilatkozta nekünk, hogy egyelőre felfoghatatlan, ami önökkel történik...
– Ez így van, s tegnap, amikor ennyi ünneplő ember fogadott a kijáratnál, vagy azt megélni, hogy hányan követik, nézik az olimpiát, lehet, hogy hónapok kellenek, amíg ez nekünk realitás lesz.

– Beszéljünk még kicsit a történelmi siker estéjéről, mert őszinte leszek: más sportágban sem láttam még túl sok versenyzőt ilyen felszabadultan szerepelni egy olimpián, pláne nem tizennyolc évesen. Ez a könnyed személyiségének köszönhető, vagy ez is az erődemonstráció része volt? Elhitetni az ellenfelekkel, hogy a nyomás szót nem is ismeri...
– Nem, mindenki más, és mindenkinek más a stílusa. Én olyan vagyok, hogy szeretem élvezni, megélni a pillanatot. Olimpiát nem rendeznek mindennap és ilyen stadionban, ilyen környezetben sem léphetek pástra túl gyakran, úgyhogy ezt igyekeztem kiélvezni. Koncentráltam is közben, de élvezni is szerettem volna, hogy igen, ezek most az én perceim.

– De azt gondolnám, hogy csak az tud ilyen felszabadult lenni, aki biztosan tudja, hogy nyerni fog.
– Bíztam magamban, hogy így lesz. Azt is tudtam, hogy minden csata nehéz lesz, és hogy el kell végeznem a páston a munkámat, anélkül nem fog menni. De tudtam, hogy ha úgy koncentrálok, ahogy erre képes vagyok, akkor nagy eséllyel nyerek.

– Mit tett ehhez hozzá a nővére, az egy perccel idősebb Luana jelenléte, az, hogy edzőpartnerként, támaszként mindig számíthatott rá?
– Hatalmas motivációt adott nekem, hogy itt van, hogy mindent észrevett, minden részletre felhívta a figyelmemet. Annyira erőteljesen sulykolta belém, hogy ne hibázzak, hogy koncentráljak, olyan hangosan kiabált, hogy ma úgy terveztük, hogy közösen adjuk ezt az interjút – de teljesen elment a hangja.

– Hű, ez elő szokott fordulni a hangosan szurkoló családtagokkal. Akkor hadd fordítsam meg ezt a nézőpontot: ő mindenben támogatta önt, hogy sikeres legyen itt, Párizsban. Azt miképp élte meg, hogy Luana világbajnokként nem jutott ki az olimpiára?
– Neki egy nappal előbb volt a versenye, ami kijutásról döntött, és nagyon szomorúak voltunk, hogy nem sikerült. Mindent meg akartunk tenni, hogy azért nekem összejöjjön, és hogy sikeresek legyünk. Végül is az olimpiai aranyérmem fele is a testvéremé, Luana világbajnoki címének a másik fele pedig az enyém.

– Ez gyönyörű gondolat, nyilván az ikerlét része, hogy így együtt lüktetnek mindenben. Van azért különbség: ön például jobblábas a páston, Luana pedig bal. Van még valami, ami a külső szemlélőnek feltűnne önöknél?
– Luana nagyon taktikus, s inkább erőteljes és energikus. De szerencsére mindkettő eredményes út.

– Igaz ez az élet egyéb területeire is? Ott is különböznek, például, ha a tanulásáról van szó?
– De még mennyire. A tanárok nem tudnak minket megkülönböztetni, úgyhogy ebből voltak vicces helyzetek.

– Az mit jelent, trükköztek a dolgozatokkal?
– Persze. Nem is egyszer. Én jobb vagyok kicsit matekban, Lua pedig sokkal jobban magol.

– Vagyis?
– Hát, lapot cseréltünk, ha úgy hozta a helyzet – nevet nagyot.

– Az ikerlét újabb, csodálatos előnyei, nemde?!
– De bizony, és ki is kell használni – mosolyog.

– De azért az érettségi már zsebben van így is!
– Persze, az komoly dolog volt, és már a KRESZ-vizsgánk is megvan, most pedig a főiskolai évek előtt egy mentális master-coaching szakot szeretnénk elvégezni, mert a koncentrációnkat még mindig szeretnénk fejleszteni. Ez egy egyéves kurzus, és segíteni fog a stresszkezelésben.

– Pedig úgy tűnt, ez azért nem ment rosszul. De mi a helyzet a fogyás-hízás kérdésével? Önnek beleerősödnie kellett a 67 kilóba, Luanának meg a tíz kilóval kevesebb, az 57-kilós súlycsoportba kell befogyasztania, ha az olimpiáról beszélünk. Kinek van nehezebb dolga?
– A fogyás nehezebb, el kell ismernem, pláne, ha hosszú éveken keresztül kell valakinek fogyasztania.

– Akkor most fel se tegyem azt a kérdést, hogy spanyol tapasok vagy magyar töltött káposzta?
– De nyugodtan, és a magyar töltött káposztára szavazok. Most megyünk haza, otthon a nagymama azt készít, már nagyon várjuk. Jön az egy hónapos pihenés, megyünk a Balatonra, jön az unokatesónk, jön a legjobb barátnőm, alig várom, alig várjuk, hogy végre otthon legyünk.

– Aki tizennyolc évesen olimpiai bajnok lesz, azt mi motiválja még a jövőben?
– Világbajnok még nem vagyok. Luának az olimpiai arany hiányzik. Egyelőre csak osztozunk ezeken az érmeken. Szóval, irány Los Angeles, ott mindketten nyerni akarunk.