Bár a magyar vívók mindig is a világ legjobbjai közé tartoztak, az első három olimpia úgy telt el, hogy érmet sem nyertek versenyzőink. Ennek az volt az egyszerű oka, hogy a legjobb magyarok mind a katonaság kötelékébe tartoztak, és nem kaptak engedélyt az olimpiai versenyeken való indulásra.
Az 1908-as játékokat viszont már komolyabban vette az állami vezetés, és felsőbb nyomásra a hadsereg irányítói is fejet hajtottak. Meglepetésre azonban egy civil, egy jogász is be tudott kerülni a csapatba, pedig Fuchs Jenőnek igazából semmilyen kiemelkedő eredménye nem volt, de a nyolctagú keretbe így is befért.
Minő szerencse, mert ő tudott a legjobban alkalmazkodni a londoni körülményekhez – a versenyeket ugyanis salakon rendezték. A nyolcas döntőbe öt magyar is bejutott, ahol körvívással döntötték el a helyezések sorsát: ő és Zulawszky Béla egyaránt hat győzelmet szerzett, így egy tusig tartó aranymeccset vívtak, amit Fuchs nyert meg. Természetesen ezek után az első ízben kiírt csapatversenyen is lehetőséghez jutott, és két aranyéremmel érkezett haza Londonból.
Ezután négy évig csak edzeni járt a vívóterembe, egyáltalán nem versenyzett, azonban címvédőként így is bekerült a stockholmi olimpiára utazó csapatba, és a svéd fővárosban is duplázni tudott. Bár 1924-ben és 1928-ban is megpróbálkozott a csapatba kerüléssel, ezt már nem sikerült kiharcolnia, négy aranyérmével sokáig így is ő volt a legeredményesebb magyar olimpikon (1952-ben előzte meg egy másik kardvívó, bizonyos Gerevich Aladár).
Az egyéni kardvívás az egyik olyan versenyszám, amely az eddigi összes újkori olimpia programjában szerepelt, összesen 29-szer. A magyar vívók közül Fuchs Jenőé volt az első (és a második) aranyérem férfi kard egyéniben. Napjainkban ez a szám már 15-nél tart, dupláznia azonban Fuchson kívül csak Kárpáti Rudolfnak és Szilágyi Áronnak sikerült, sőt, Szilágyi triplázott három évvel ezelőtt Tokióban, és Párizsban akár a negyediket is megnyerheti.
A magyar kardhegemónia azonban Fuchs Jenővel kezdődött.