Virág a gomblyukban – a maffia és a futball kapcsolata Olaszországban

 

Corleone, a tízezer lakosú szicíliai város nem csupán Mario Puzo A keresztapa című regé­nyében és Francis Ford Coppola belőle készült mozifilmjében jelenik meg az alvilág meghatározó helyszíneként, a New Yorkba sodródó nagy hatalmú családfőnek, Vito Corleonénak vezetéknevet kölcsönző település a való életben is a maffia melegágyának számít. Tekintélyes a híres-hírhedt corleonei maffiavezérek névsora, Tommy Gagliano, Gaetano Reina, Jack Dragna, Giuseppe Morello, Michele Navarra, Luciano Leggio, Leoluca Bagarella, Salvatore Riina és Bernardo Provenzano egyaránt a Palermo vonzáskörzetébe tartozó városka utcáin tanulta ki a törvényen kívüli élet sajátos szabályait. Márpedig ahol az ördögöt sejtik, a szentelt víz is jobban fogy: Corleonéban úton-útfélen maffiaellenes üzenetekbe, kezdeményezésekbe, intézményekbe botlani, a település az alvilág elleni harc szimbolikus bástyájaként a bűnözés és a bűnüldözés történetét bemutató múzeumot működtet, nagy hangsúlyt fektet az ifjúságnevelésre és a bűnmegelőzésre.

Még a helyi futballéletet is a nemes küldetésnek rendelték alá, négy éve az olasz belügyminisztérium honlapján jelent meg a „Corleone adott egy rúgást a maffiának” című hír, amely arról számolt be, hogy a városi sportközpontot és az új műfüves pályát az alvilág fiatal áldozatainak emlékére avatták fel. A multifunkcionális sportpalota egy pásztorfiú, Giuseppe Letitia nevét viseli; a 12 éves gyerek 1948-ban birkanyája legeltetése közben véletlenül szemtanúja volt egy maffialeszámolásnak, másnap a sokkhatás miatt kórházba került, ahol zavaros elbeszélésbe kezdett a látottakról, ám nem sokat mesélhetett, néhány órán belül gyanús mérgezés végzett vele. A futballpálya két hatéves ikertestvérnek, Giuseppe és Salvatore Astának állít emléket; a fiúkat 1985. április 2-án vitte iskolába autóval édesanyjuk, balszerencséjükre egy városi politikusnak szánt bomba tévedésből az ő gépkocsijukat robbantotta fel, mindhárman életüket vesztették. A tragédia helyszínén azóta szobrot emeltek, a bronzalkotás az édesanyjuk nyakába kapaszkodó gyerekeket ábrázolja.

RIVA A NÉPSPORTNAK: „A MAFFIA JELEN VAN”

Olaszországban a futballválogatott 1982-es világbajnoki győzelme nemcsak a fényes szakmai siker miatt váltott ki feledhetetlen eufóriát a hátországban, hanem azért is, mert a maffiafenyegetettségtől és a politikai terrorakcióktól beárnyékolt hosszú-hosszú „ólomévek” után végre volt ok az önfeledt örömre. Cikkünkhöz forrásanyagot gyűjtve bukkantunk rá egy rendkívül érdekes interjúrészletre, amely mindössze két évvel korábban, a Népsport 1980. március 14-i számában jelent meg a későbbi főszerkesztő, Borbély Pál tollából. A neves sportújságíró interjúalanya Luigi Riva, az akkor már négy éve visszavonult csatár volt, aki kulcsszerepet játszott az olasz válogatott 1968-as Európa-bajnoki győzelmében, ahogyan a Cagliari csodaszámba menő 1970-es Serie A-címében is. Akkoriban az Alfa Romeónál vállalt autónépszerűsítési munkája után ismét a Cagliari alkalmazásában dolgozott már, szakmai igazgatóként segítette a klub életét. A magyar riporter kérdésbe bújtatott utalása alapján nem teljesen önszántából.

„– Rómában tréfásan azt mondták, hogy a szardíniái maffia hűtlenségnek nyilvánítaná távozását és meg is torolná...
– Erről nem volt szó közöttünk soha.
– Csak nem?...
– De igen: a maffia éppúgy, mint bármely olasz élcsapatnál, a Cagliari vezetésében is jelen van.
– Mi nagyon keveset tudunk a maffia belső életéről, és ez nem valami hízelgő...
– Az egymásra utalt emberek összefogása Olaszországban évszázados hagyomány. Ezt külföldi nem tudja megérteni, és azt is hiába magyaráznám, hogy sokfajta maffia van. Nem is szívesen beszélek erről, de azt elhiheti, hogy egyikünk ágya alatt sincs lefűrészelt csövű sörétes puska. Az a feladatunk, hogy jó csapatot szervezzünk, szórakoztassuk az embereket.”

Ugorjunk négy évet...

Nápoly, 1984, megérkezik az argentin csodacsatár, Diego Maradona. Érdemes elővenni az ünnepélyes bemutatásról és az első sajtótájékoztatóról őrzött, internetes videomegosztón is elérhető felvételt. A későbbi látványos sikerek elhomályosították a sporttörténeti mozzanatot, de a néhány perces film bizonyítja, az első nyilvános szereplés kis híján botrányba fordult. A zsúfolásig megtelt San Paolo Stadion népe mámoros hangulatban várta a nagy találkozást, a dél-amerikai stílusú könnyű sapkát és szivárványos Puma-pólót viselő 24 éves fiatalember szépen ki is szállt az őt szállító autóból, a feje fölött őrjöngő tömeg zajától kísérve végighaladt a tribünök előtti árokban, majd befordult az alkalmi sajtótájékoztatónak helyet adó tornaterembe. A plafon üveglapján át lehetett látni-hallani az odafent delíriumban „diegózó” szurkolókat, a sajtó megvadult embereit pedig fel kellett szólítani, hogy tartsák a megfelelő távolságot. És amikor végre többé-kevésbé készen állt minden és mindenki a kezdésre, a sajtóbeszélgetés moderátora jelezte, várja az első kérdést. Alain Chaillot, a francia televízió munkatársa jelentkezett, és a jelenlévők megdöbbenésére a következővel nyitott: „Tudja-e Maradona, hogy mi az a Camorra? Tisztában van-e azzal, hogy a Camorra pénze ott van mindenben, így a futballban is?”

Egy pillanatra megfagyott a levegő, Maradona borjúszemekkel nézett maga elé, ám még mielőtt bármit szólhatott volna, elvették előle a mikrofont, és odaadták Corrado Ferlainónak. A Napoli elnöke felállt a helyéről, és szinte tajtékozva küldte el a sértő kérdést megfogalmazó újságírót. Pedig a francia vendég nem szélsőséges magánvéleményének adott hangot a Camorra és a nápolyi futball összemosásával, erősen tartotta magát az értesülés, hogy a Barcelonának kifizetett több mint tízmillió dollárnak nem minden centje származott tiszta forrásból. „Egy párizsinak mi sem természetesebb, mint az, hogy ha egy nápolyi szokatlanul nagy összeget fizet ki, akkor biztosan a Camorra áll mögötte. Én ebbe belefáradtam már, ezért is zavartam ki az újságírót, mihelyst a kérdését meghallottam” – nyilatkozta az esetről sok évvel később Ferlaino. A nápolyi alvilág és Maradona zavaros viszonyát számos cikk, film boncolgatta, ennek kifejtése meghaladja jelen írás terjedelmi korlátait. A kötődést erősítette a futballcsillag pályán kívüli zajos élete, intenzív kokainfogyasztási szokása, a Giuliano klán tagjaival ápolt barátságát pedig közös fényképek is bizonyítják. Az 'O Rre (Király) becenéven ismert Luigi Giuliano, az említett kör későbbi feje 2002 óta együttműködik a hatóságokkal, és immár a nyilvánosság előtt beszélhet a nápolyi futballista Forcella városrészben átélt legendás estéiről is: „A családomnak megvolt a kellő befolyása ahhoz, hogy előmozdítsa az eseményeket, így nagybátyám, az akkori főnök elintézte a forcellai látogatást. Carmine imádta a futballt, a Napoli volt a mindene, rajongott Maradonáért. Ő pedig olyan ember volt, aki nem tagadta meg a társaságát senkitől, örült, hogy olyanokkal mulathat, akik imádják őt.”

Maga az ünnepelt labdarúgó egy 2017-es dokumentumfilmben beszélt a kifogásolt nápolyi találkozásokról. Hangoztatta egyébként logikus érvét, amely szerint nem kérhette el mindenkinek a személyi igazolványát, mielőtt összeállt egy közös fotóra az illetővel, és elmondta, soha semmilyen szívességet sem kért az alvilágtól – a lányai biztonságát azonban garantálták neki. Maradona hozzátette: „Az a gond, hogy amint megbízol a Camorra embereiben, úgy érzik, az övék vagy.”

CSALÁDI TRAGÉDIÁK – EZ NEM DISNEYLAND

A város sötét oldalához tartozók nem mindenkit hordoztak a tenyerükön úgy, ahogyan Maradonát. Tanúskodhat erről Marco Borriello, a 39 éves, korábbi hétszeres olasz válogatott csatár, akinek édesapját, Vittoriót 1993-ban a Camorra gyilkolta meg. A La Gazzetta dello Sportnak adott 2013-as interjújában a futballista így beszélt gyerekkoráról: „Nem volt könnyű. Tízéves kisfiúként veszítettem el apámat, Nápolynak abban a negyedében, San Giovanni a Teducció­ban nőttem fel, ahol a városi maffiaklánok a leginkább jelen vannak. Nem mondom, hogy dzsungel, de nem is Disneyland. Egy gyereknek ott ébernek kell lennie, hamar megtanulja az életet, egy év a környéken felér tíz másikkal valamelyik szelíd városban. Hogy apám is kötődött az alvilághoz? Büntetlen előéletű volt. Sok évvel később tudtam meg, hogy miért kellett meghalnia. Kölcsönadott egy nagyobb összeget egy Caserta megyei falu volt polgármesterének. Ez az ember a Casalesi klán tagja volt, és nem akarta visszaadni a pénzt, inkább agyonverte apámat.”

Hasonló családi tragédiát más futballistának is át kellett élnie, Daniele De Rossi, a világbajnok, 117-szeres válogatott labdarúgó apósát 2008-ban egy Rómához közeli település vasútállomása melletti bokros részen lőtték agyon. Az AS Roma játékosának ismeretségi köre sem volt éppen makulátlan, a középpályás számát is megtalálták Giovanni De Carlo hívásnaplójában, miután 2014-ben letartóztatták a római éjszakai élet inkriminált alakját. Ott volt a listán Giuseppe Sculli, a Serie A-t körbefutballozó csatár száma is, az ő alvilági kötődésén azonban nincs miért csodálkozni – nagyapja Giuseppe Morabito, a calabriai 'Ndrangheta bűnszervezett egykori rettegett vezére volt. Ugyanennek a körnek dolgozott a 2006-os világbajnok Vincenzo Iaquinta édesapja, Giuseppe Iaquinta is, akit 2015-ben egy 117 embert érintő rajtaütés során letartóztattak, és jelenleg is 13 éves börtönbüntetését tölti. Kis híján fia is mehetett a rács mögé, az apánál talált fegyverek ugyanis az ő nevén voltak, végül megúszta két év, próbaidőre felfüggesztett büntetéssel. A játékos így kommentálta a 2020-as ítéletet: „Néhány éve még világbajnok voltam, most hirtelen apámmal, Giuseppével együtt az olasz igazságszolgáltatás áldozata. Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire méltatlan vádak miatt kell magyarázkodnom.”

A KLUB CSAK VIRÁG A GOMBLYUKBAN

Kétes hírű barátok gyakorta felbukkantak a közelmúlt olasz labdarúgásának ismert alakjai körül, Mario Balotellit például Nápoly külvárosában, az Európa drogkereskedelmi központjaként számon tartott Scampiában látták 2011-ben két közismert bűnözővel, Salvatore Silvestrivel és Biagio Espositóval. Talán tudtán kívül, de fényképezkedett alvilági alakokkal Olaszországban Marek Hamsík, Fabio Cannavaro és Roberto Carlos is. A sportcsillagok mellé odaálló maffiózók indítéka alighanem ugyanaz, mint az alacsonyabb szintű csapatok gyanús tulajdonosaié vagy mecénásaié, akik így akarják kivívni a helyi közösség elismerését, tekintélyét. A jelenség lényegére Luigi Ciotti katolikus pap, a maffiaellenes harc ismert figurája tapintott rá lapunkban néhány éve idézett megállapításával: „Csodálkozom azokon, akik csodálkoznak. A maffia saját területén mindig is kézben tartotta a futballcsapatokat. Ma pedig minden korábbinál erősebben irányítja a fogadásokat, befolyásolja a meccseket, és használja a sportágat arra, hogy politikai kapcsolatait építse, pénzt forgasson vissza. Meg kell törni a csendet, bátran jelenteni és dokumentálni a visszaéléseket, példát mutatni azoknak a kis csapatoknak, amelyek még megőrizték átláthatóságukat. A futballklub a tulajdonosnak sok esetben csupán virág a gomblyukában, státusszimbólum és a terület feletti ellenőrzés jelképe.”

A közelmúlt olasz futballjának legismertebb bűnbe esője Fabrizio Miccoli, a tízszeres olasz válogatott csatár, aki a Palermo csapatkapitányaként maffiamódszerekkel, erőszakkal fenyegetve próbálta behajtatni egy diszkótulajdonoson 12 ezer eurós tartozását. A csatár szicíliai alvilággal folytatott élénk kapcsolata nyílt titoknak számított, közeli barátságot ápolt Mauro Lauricellával, a letartóztatott maffiavezér, Antonino Lauricella fiával, az pedig már csak ráadás, hogy kettejük egyik lehallgatott telefonbeszélgetése során mocsoknak nevezte a maffiaellenes küzdelem szimbolikus alakját, az 1992-ben felrobbantott Giovanni Falcone bírót. A kusza viszonyokról mindent elmond Miccoli egykori főnöke, Maurizio Zamparini Palermo-elnök néhány évvel ezelőtti nyilatkozata: „Néha az a benyomásom, a maffia elsődleges célja, hogy a maffiaellenes harc képviselőit pénzelje.”

 

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. február 19-i lapszámában jelent meg.)