A mocskos arcú angyal – 60 éve a Juventus sztárja kapta meg az Aranylabdát

Omar Sívori Buenos Airestől 200 kilométerre, San Nicolás de los Arroyosban született, Argentínában nem ritka módon olasz bevándorló családban. Túl azon, hogy ennek majdani Európába költözésekor lett jelentősége, érdemes a figyelemre, hogy apai nagyapja, Giulio Sívori Cavi di Lavagnából, Genoa mellől, míg édesanyja, Carolina egyenesen Pescara környékéről érkezett meg Dél-Amerikába.

A kis Omar futballtehetsége hamar kitűnt, tizenkilenc évesen megkapta első profi szerződését a River Plate-től. Itt a negyvenes évek végének legendás csatársorából („La Máquinának”, azaz Gépnek nevezték a nagy ötöst, a vége felé Alfredo Di Stéfano is tagja volt) még megmaradó Ángel Labruna és Félix Loustau mellé beverekedte magát a kezdőbe, és mindhárom itt töltött felnőtt idényében bajnoki címet ünnepelhetett, a River Plate történetében a 11.-et, a 12.-et és a 13.-at.

Az '56-os pánamerikai bajnokságon Mexikóvárosban megszerezte első gólját az argentin válogatottban: éppen a már győztes brazilok ellen egyenlített a 85. percben a mexikóvárosi Estadio Olímpico Universitarióban.

Az 1957-es Copa Sudamericanát (a mai Copa Américát) Argentína nyerte meg, Sívori ekkor már igazi vezér volt. A válogatottat kedvesen Los Carasuciasnak, azaz Mocskos arcú angyaloknak becézték, egy 1938-as, Kertész Mihály (azaz Michael Curtiz) által rendezett, James Cagney, Pat O'Brian és Humphrey Bogart főszereplésével forgatott amerikai gengszterfilm után, amely Magyarországon „A villamosszék felé” címmel ment.

A hétcsapatos, körmérkőzéses perui tornát Argentína öt győzelemmel és a Peru elleni, már tét nélküli utolsó meccsen elszenvedett vereséggel abszolválta, Sívori három gólt vállalt a 25-ből, a vele együtt a nyáron Olaszországba szerződő Antonio Valentín Angelillo (a Boca Juniorsból az Interbe) és Humberto Maschio (a Racing Clubból a Bolognába) összesen 17-et... De ettől még a Nagyfejűnek becézett Sívori kelt el közülük a legdrágábban, a Juventus 10 millió pesót (több mint 90 ezer fontot) fizetett érte, és ezzel ő lett a világ legdrágább játékosa. Jellemző, hogy az érte kapott pénzből a River Plate végre befejezte stadionja, az El Monumental építését, és a negyedik kanyart rögtön el is nevezte Sívoriról. Viszont nélküle a csapat a következő 18 évben képtelen volt bajnokságot nyerni.

Nem úgy a Juventus! „Sívorival tökéletesen hoztuk a nagyember-kisember csatárpárost, hihetetlenül technikás volt, senkivel sem élveztem annyira a játékot, mint vele” – mondta róla örökös torinói párja, John Charles. A walesi gólvadász volt a Juve támadásaiban a célszemély, Sívori visszavontabban játszott, és folyamatosan őrületbe kergette a védőket. Lehúzott sportszárral futballozott, ezzel direkt jelezve az ellenfelek hátvédjeinek, hogy nem fél tőlük.

A Juventusban megállíthatatlan volt, a catenaccio hazájában első négy évében 22, 15, 28 és (1960–1961-ben) 25 gólt jegyzett, de második idényének egyharmadát sérülés miatt kihagyni kényszerült. 1955 és 1961 között csak 1958-ban nem lett bajnok, előtte a River Plate-tel, után a Juvéval triplázott.

A sorban a hatodik, 1961-es Aranylabda-szavazáson nyilván sokat nyomott a latba nem csupán a Serie A góllövőlistáján 25 góllal elért második hely és a Juventusszal megnyert scudetto, hanem az is, hogy az olasz válogatottban is szépen termelt, az 1962-es vb-részvételről döntő Izrael elleni selejtezőn 1961. november 4-én Torinóban például négy gólt rúgott. Már az 1960-as szavazáson kilencedik lett, és 1961-et követően további három éven át kapott mindig szavazatot. 1961 végén az előző évben éppen Puskás Ferencet megelőző spanyol Luis Suárezt sikerült hat pont különbséggel maga mögé utasítania.

A Népsport az első négy helyezettről, így a dobogóról épp leszoruló szovjet kapusról, Lev Jasinról még beszámolt, de az ötödik Puskás Ferenc természetesen már nem fért be a hírbe, igaz, az egyaránt itthon futballozó Grosics Gyula és Tichy Lajos helyezései sem érték el a szerkesztő ingerküszöbét. Sívori nemcsak a Juventus, hanem a komplett olasz futball első aranylabdása is, mi több, előtte egyetlen újdonsült honfitársa sem végzett az első háromban, éppen Omar Sívori 1960-as kilencedik helye volt a legjobb. (Bár az Aranylabda a kezdetekkor kizárólag európai játékosnak járt, az exargentin Sívori előtt kétszer a spanyollá lett, ám Buenos Aires-i születésű Alfredo Di Stéfano is megkapta, míg Sívori torinói csatártársa, John Charles 1959-ben lett éppen Di Stéfano és Raymond Kopa mögött bronzlabdás.)

Nyolc torinói idény után Nápolyba szerződött, a brazil-olasz José Altafini oldalán 1966-ban bajnoki ezüst-, majd a kapuban Dino Zoff-fal 1968-ban bronzérmesek lettek, innen vonult vissza 34 évesen, 1969-ben. Pályafutása során a barátságos meccseket is beleszámítva 432 gólt szerzett, rettegtek tőle a kapusok, bármerre is járt.

Magyar csapat ellen csak egyszer lépett pályára, 1961 augusztusában gólt is lőtt az MTK elleni 3:3-as meccsen a Népstadionban. Pedig később is játszhatott volna ellenünk, hiszen a Juventus a Sívori-éra alatt 1962-ben felkészülési meccset játszott a vb-re igyekvő magyar válogatottal (2:0 ide), a Ferencvárossal pedig a Közép-európai Kupában (1. csoport: 0:1, 1:1), a VVK-híres 1965-ös döntőjében (Fenyvesi góljával itt született meg a mindmáig egyetlen magyar kupasiker Európában) pedig Torinóban csapott össze – de Omar Sívori ezekről az összecsapásokról hiányzott. A válogatottunk elleni mérkőzésen épp a chilei vb-n volt a squadra azzurával (ahová csak a legmagasabb szövetségi szintről érkező könyörgésre volt hajlandó repülővel menni, annyira félt a levegőben...), a Vásárvárosok Kupájának 1965. júniusi döntője idején pedig már kegyvesztetté lett az iramfutballt játszató spanyol mesternél, Heriberto Herreránál. Nem véletlen, hogy nem marasztalták, amikor 30 évesen bejelentette, hogy a Napolihoz szerződik.

Rögtön visszavonulása után edző lett, hazautazott Argentínába, ahol elsőként a Rosario Central kínált neki állást. Az 1974-es vb selejtezőjében Argentína élén is remekül helyt állt, még nem volt 37, amikor kapitány lett, tulajdonképpen saját magát is pályára küldhette volna. Csapata Paraguay és Bolívia előtt így is simán megnyerte a csoportját, és kvalifikálta magát a nyugat-németországi tornára – ott azonban már nem Sívori, hanem Vladislao Cap volt a főnök.

Marcello Lippi úgy emlékezett rá, hogy bármikor is került szóba a Juventus, Sívorinak felcsillant a szeme. Robert Bettega, a hetvenes-nyolcvanas évek Juve-klasszisa a bátyjának tekintette, aki bálványból közeli barátja lett, amúgy pedig Bettega szerint minden idők egyik legnagyobb labdarúgója.

Imádott olasz klubjának játékosmegfigyelőjeként dolgozott a hetvenes évek közepétől, szülővárosában, San Nicolásban telepedett le, itt vitte el hasnyálmirigyrák. Még nem volt 70 éves.