„Hiába az én városom, innen ki kell törni, és én ki is fogok”

Attila nemrégiben a magyar küldöttség egyetlen érmét szerezte Törökországban, az ökölvívók ifjúsági Eb-jén. A 17 esztendős fiúval nagyot fordult azóta a világ. Nem szokott ő hozzá az efféle népszerűséghez. Korábban csak akkor figyeltek fel rá az iskolában, amikor botrányt okozott. Most pedig még kimondani is alig meri: Európa-bajnoki ezüstérmes...

„Nagy visszhangja volt az Eb-nek, főleg a suliban, pedig nem is ide, Hadházára, hanem Debrecenbe járok iskolába. Annyian gratuláltak, hogy már én szégyelltem magamat miatta. De azért jólesett. A családom is büszke rám, főleg anyám” – mesél a regénybe illő fogadtatásról Bernáth Attila.

Az alacsony, fekete szemű srác mosolya olyan őszinte és felszabadult, hogy nem gondolnám, fiatal kora ellenére mennyi nehézségen van már túl. Szemrebbenés nélkül, nyugodtan meséli, hogyan csavargott éveken át a többi utcagyerekkel. Talán az volt a szerencséje, hogy kicsi korában mindig megverték, s így hamar megfogalmazódott benne a vágy: kitörni! Aztán jött a boksz, s vele a lehetőség. Megtanulta megvédeni magát. Akik addig bántották, egyszeriben tisztelni kezdték. Ő pedig megtalálta helyét. Az edzőteremben.

„Hiába az én városom, innen ki kell törni, és én ki is fogok. Hogy mit szeretnék elérni? Kétezerhuszonnégyben ott lenni az olimpián! A következőre, Tokióra még nem állok készen, túl fiatal vagyok, de utána már ott akarok lenni, és érmet nyerni. Megmutatni, hogy bár cigány vagyok, kikerültem onnan, ahová születtem” – mondja Attila, s csak mosolyog tovább, miközben szavai szomorúan konganak a DVSC ökölvívó-szakosztályának hajdúhadházi edzőtermében. A kopott falakat rendezett sorokban fényképek és kivágott újságcikkek borítják a különböző versenyek plakátjaival, szabályosan váltakozva.

A ring fölött pedig az elmaradhatatlan, dedikált Papp Laci-fotó. Itt minden egyetlen ember, Salánki László keze munkáját dicséri. A lelkes edzőét, akinek nemcsak az eredmények számítanak, hanem maguk a gyerekek is. Egytől-egyig.

„Nehéz elképzelni azt a szegénységet, amelyben a versenyzőink egy része él. Amikor leigazoltuk őket, volt, aki a tagkönyvhöz szükséges nyolcszáz forintos fényképet sem tudta kifizetni. Amikor télvíz idején valaki egy szál pólóban jön, akkor vagy én adok neki valamilyen meleg ruhát, vagy szólunk a klubban, és Debrecenből küldenek ezt-azt. Sokat köszönhetünk az elnökünknek, Szabó Sándornak. Ezt a tornatermet is, ahol vagyunk, ő vette meg azért, hogy legyen hol edzenünk. Az itteni viszonyok között nagyon jó helynek számít. Én már csak tudom. Nálam mostohább körülmények közül kevesen jöttek. Egy garázsból átalakított zugban kezdtem magam is bokszolni. Talán ezért is értem meg ennyire ezeket a fiúkat” – meséli Salánki, aki ma már a DVSC ökölvívó-szakosztályának vezetőedzője. Az ő lelkesedésének is köszönhető, hogy a klub mind jobb eredményeket ér el utánpótlásszinten, s erre Bernáth Attila ifjúsági Eb-ezüstérme a legjobb bizonyíték.

Összesen hatvan-hetven fővel foglalkoznak, a Hajdúhadházi fiókcsapatban mintegy harminc-harmincöten vannak. A legjobbak, így a Bernáth fiúk is Debrecenbe járnak edzeni. A földrajzi távolság alig 20 kilométer, a megyeszékhely mégis egészen más világ. A lehetőségek városa. Az olyan nehéz sorsú fiatalok, mint Attila és unokatestvérei számára mindenképpen.

„Menjetek innen! Én ezt mondom nekik, még ha fáj is a szívem azokért, akik Debrecennél messzebbre, mondjuk, Pestre mennek. Mégis küldök mindenkit, akiben van tehetség és kitartás – mondja Salánki. – Itt nagy a veszélye annak, hogy beszippantja őket a rossz közeg. A boksz a legjobb lehetőség arra, hogy megmutathassák magukat. Ezért aztán mindig szomorú vagyok, amikor olyan gyerekek, akik már hét-nyolc éve nálam sportolnak, egyszer csak nem jönnek többé. De a mostani, az nagyon jó csapat. Ezekben a srácokban nagyon bízom, remélem, hogy megragadják a lehetőséget.

A hajdúhadházi tornateremben éppen edzésre gyülekeznek fiúk és lányok. Amíg Salánki László velünk beszélget, a fiatalok az egyik idősebb Bernáth fiú vezetésével végzik a gyakorlatokat. Előbb a bemelegítésen mennek végig, majd erősíteni kezdenek. Senki nem zajong, senki nem rendetlenkedik. Mindenki pontosan tudja, mi a dolga. Még sincs súlya a csendnek. Inkább nyugodt és családias a légkör. Nem is csodálkozom azon, amit Laci, Attila unokatestvére mond.

„Én már öt éve idejárok. Olyan, mintha a második otthonom lenne. Szinte itt nőttünk fel. Azért szeretek bokszolni jönni, mert nemcsak azt tanulja meg az ember hogyan mozogjon, hogyan üssön, de Laci bá az életre is felkészít minket. Nagyon jó edző, de most már inkább barátként tekintünk rá. Mindig segít, ha kérjük.”

Bernáth Laci – unokatestvéréhez hasonlóan – ott volt az antalyai Európa-bajnokságon. De nem volt szerencséje. Rögtön a többszörös Eb-ezüstérmes török ellen kellett ringbe lépnie, és 4:1-re kikapott. Ennek ellenére ugyanolyan nagy tervei vannak, mint Attilának, na meg a többieknek. Mindannyian a jövő évi ifjúsági Eb-re, amely egyben kvalifikációs torna a Buenos Aires-i ifjúsági olimpiára.

„Rá sem lehet ismerni ezekre a srácokra – meséli Salánki László, nem titkolt büszkeséggel. – Amikor idekerültek, még sok gond volt velük. Most ösztöndíjakat kapnak, javul a tanulmányi eredményük, és a viselkedésükre sincs már panasz. Fontos, hogy jó bokszolók legyenek, de az még inkább, hogy tisztességes ember váljék belőlük. Ezért csinálom ezt az egészet.”

Persze a trénernek is vannak rossz napjai. Amikor úgy érzi, csupán szélmalomharcot vív. Felsorolni sem tudja a tehetséges fiatalokat, akik hét-nyolc évnyi bokszolás után fordítottak hátat a teremnek. De most optimista. A Bernáth fiúk a legjobb úton haladnak afelé, hogy jobb, emberibb életük legyen, mint sorstársaiknak, akik bizonyára örökre ott maradnak. Ahogyan ők mondják: a vasúton túl...