Búcsú a boksz úriemberétől

Bicsák, a csepeliek középsúlyú bunyósa a BRE-s Szalai távollétében ellenfél nélkül maradt az 1945-ös válogató találkozón. Ekkor jutott eszébe valakinek a BVSC nevesincs fiataljának, bizonyos Papp Lászlónak a neve, szóltak is neki, ugorjon már be, szegény Bi- csák ne maradjon meccs nélkül néhány nappal az osztrákok elleni, nagyon fontos válogatott összecsapás előtt.
Nem maradt. Igaz, sok köszönet nem volt benne. Az a bizonyos Papp előbb annak a rendje és módja szerint kiütötte Bicsákot, majd ugyanezt a mozdulatsort (hatszor…) megismételte Ausztria legjobbja, Nesladek ellen is.
Mondhatnánk: egy csapásra befutott.
Holott Papp László (Görbe, Papp Laci, avagy Laci bácsi – tetszés szerint…) valamikor, a pályája elején súlyos dilemma előtt állt: a bokszot avagy a futballt válassza? Talán kevesen tudják: a BVSC labdarúgócsapatában egészen a másodosztályig vitte. A szorítóban kicsit többre.
Olyan kissrácok, akik már edzőként sem látták, de zsenge koruk ellenére már megcsapta őket a sport szeretete, kívülről fújják: London (a hazai közönség előtt a döntőben szinte tönkreverte az angol Wrightot), Helsinki (a dél-afrikai Van Schalwyck végigtántorogta, de talpon bírta ki a finálé három menetét…) és Melbourne (Pietrzykowski az elődöntő után egy életre elfelejthette, hogy korábban legyőzte a Legyőzhetetlent…) olimpiai bajnoka. Ezzel a triplázással mindmáig első, igaz, 1980 óta már az egyenlők között, hiszen egy Teofilo Stevenson nevű kubai úr 1972 és 1980 között, honfitársa, Félix Savón pedig 1992 és 2000 között ugyanezt véghezvitte – a pontosság kedvéért érdemes megemlíteni: 23 éve Moszkvában nem voltak ott az amerikaiak, Savón ugyanakkor a kubaiak szöuli bojkottja következtében már világbajnokként lemaradt 1988-ról, de hát a karibi fiúk semmiképpen sem állnak Laci bácsi előtt.
Max Schmeling, a németek egykori nehézsúlyú világbajnoka az ökölvívás legnagyobb úriemberének nevezte, Belmondo és Fidel Castro rajongott érte, meg a közönség, amerre csak járt. Sokat megélt profimenedzserek dörzsölték a kezüket, amikor híre ment: Magyarországon mégiscsak engedélyezik, hogy a harmincon már túl járó bunyós a hivatásosok között is kipróbálja magát. És ugyanezek a menedzserek dobták dühösen el szivarjukat, amikor a világbajnoki címmérkőzés küszöbén mégis megálljt parancsolt neki a kádári rezsim.
Legenda ma már a profikarrier is, amely hamvába holt valahol az 1956 után újra lábra kapó és elsőrangú érzékkel a megfelelő helyen és pillanatban keményítő nagypolitika útvesztőiben. Ettől persze még Papp László a hivatásosok táborában is begyűjtötte az Európa-bajnoki címet, hat ízben meg is védte, amíg puszta irigységből (mit szól a melós, ha dollártízezreket keres egy honfitársa? – semmit sem szólt volna, örült volna neki) közbe nem léptek a Marosán-félék. A bokszlegendának érthetően egészen a haláláig fájt a seb.
Maradtak tehát a megfakult filmfelvételek a konok, kis magyarról, akinek ütései után időnként a kötelek közül hullottak ki az ellenfelek, vagy csak úgy, egyszerűen eldőltek egy-egy szikrázó balcsapott vagy -horog nyomán (mint a Barna Tigris becenevű amerikai, aki nevét meghazudtolva már-már falfehér arccal fogott padlót…), emiatt aztán nagy volt az öröm, ha valaki kihúzta a három, később, a profik között a nyolc vagy tizenkét menetet. Nagy volt, és ritka volt.

És persze az edzőség. Bárhol is vállalt munkát, nem kell ecsetelni: tódultak hozzá a gyerekek. Mert a nép mindig is imádta a fiát, aki egyfajta huszadik századi kurucként leverte a nála nagyobbakat, nem véletlen, talán csak Puskásék, Kárpátiék népszerűsége vetekedhetett Papp Lászlóéval – tudjuk, "Paplaci”, így, egybeírva, már a becenévben is benne van minden, az a mérhetetlen szeretet, amely ezt a csendes, szerény, istenfélő embert, amióta csak a kötelek közé lépett, körülvette.
Majd a válogatott. Gedó Gyuri, Kajdi Jancsi, Orbán, Botos vagy Badari, később Kovács István, olimpiai, világ- és Európa-bajnokok, hatalmas generáció nőtt fel Papp László (és elmaradhatatlan társai, egykori edzője, Adler "Zsí” Zsigmond, később Kajdi, Csötönyi Sándor, a mai szövetségi elnök, majd Szántó Imre, a mostani kapitány) keze munkája nyomán. Kisebb szünetekkel egészen Barcelonáig csinálta. Azután? Talán kissé érthetetlen, Papp László távol került a magyar ökölvívástól. Persze, ott volt a nevével fémjelzett boksziskola, amelyet a kilencvenes évek második feléig (amíg egészségi állapota ezt úgy-ahogy megengedte) csinált, de mégis… legfeljebb egy-egy budapesti válogatott vagy magyar bajnoki mérkőzésen tűnt fel.
Két és fél éve, amikor hetvenötödik születésnapja alkalmából Óra utcai lakásán jártunk, már nagyon beteg volt. Fáradtan ült a fotelben, csak a szeme csillogott. Megszoríthattuk a kezét. A kézfogása egy fiatal emberé volt.
Nemcsak a megfakult filmfelvételek, de óhatatlanul ez is megmarad az emlékezetünkben.

Papp Lacit gyászolja a sportvilág

"Megint elment a nemzet egyik nagyja, nehéz szavakat találni”

Grosics Gyula olimpiai bajnok labdarúgó: "A tragikus hír hallatán még a lélegzetem is elakadt. Az ember ilyenkor mindig megáll egy pillanatra, és elmereng azon, hogy megint elment a nemzet egyik nagyja, nehéz szavakat találni… Laci kiváló ember, szeretetre méltó barát volt, a vereségek után együtt sírtunk, a sikereket követően együtt nevettünk. Most pedig nagyon fáj, hogy elbúcsúzott tőlünk. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy amíg a magyar sport létezik, addig Laci mindig velünk lesz. Papp Laci nem is távozhat el közülünk.”

Kárpáti György háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó: "Nagyon jóban voltam vele, és nem azért, mert hozzám hasonlóan ő is háromszoros olimpiai bajnok. Hanem azért, mert az igaz barátaim közé tartozott. Még 1952-ben, Helsinkiben köttetett a barátságunk, amikor az olimpia nyitóünnepségén a magyar küldöttség utolsó sorából integettünk a nézőknek. Mi, a kicsik, azaz Laci, Puskás Öcsi meg én… Három olyan ember, akit csak a vidámság és a jókedv jellemez, akinek a sport tölti ki az életét. És most elment. Mit lehet még mondani? Talán azt, de ezt talán felesleges is hozzátenni, hogy Laci csodálatos ember volt.”

Csötönyi Sándor, a Magyar Ökölvívó-szakszövetség elnöke: "Mélyen megrendített a hír, hiszen példaképet, bálványt vesztett Lacival a sportág. Tizenegy éven keresztül több időt töltöttem a társaságában, mint a családommal, ő csinált belőlem valakit, amiért hálás leszek neki, amíg élek. Tudtam, hogy nagy a baj, de reménykedtem, hogy felépül. Milyen az élet, pár napja, miközben Pakisztánból hazafelé repültem, éppen egy vele kapcsolatos történet jutott az eszembe: a szöuli olimpián a fejébe vette, hogy valahogyan felrázza a társaságot, focizni invitálta a srácokat, és azt mondta nekem, gyere, mutassuk meg ezeknek a sutyerákoknak, hogy az öregek mit tudnak a labdával… Nem kell mondanom, a magyar boksz pótolhatatlan embert vesztett a halálával.”

Kovács István olimpiai bajnok ökölvívó: "Szomorú vagyok, mint mindig, ha egy közeli ismerős, egy sportoló távozik. Nemcsak mint ragyogó ökölvívót és edzőt, hanem mint jó embert is nagyon lehetett őt szeretni. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy hosszú éveken keresztül együtt dolgozhattam vele, mi több, két hetet kettesben töltöttem vele az Egyesült Államokban, és ha másért nem, azokért a napokért örökre a szívembe zártam.”

Szántó Imre ökölvívó-szövetségi kapitány: "Bevallom, elsírtam magam, amikor meghallottam a hírt. Évek óta úgy éltem, hogy elhessegettem a gondolatot, mondván, Laci bácsival egyszerűen nem történhet semmi baj. Abban a csodában akartam élni, hogy közöttünk van, még ha ez nagyon meseszerűen is hangzik. Már-már egyedülálló volt a tisztessége, az embersége és az őszintesége. A sportág számára örökös hivatkozási alap volt, és az is marad. Példamutató volt az élete, kizárólag a becsületes, tisztességes, egyenes útban hitt, indulatmentesen, szeretetben élt, csak teljesíthető célokat tűzött ki maga elé. Rendkívül fáj, hogy eltávozott.”