Madár szenvedett az övért

Juan Nelongo Pérez mondjuk nem tűnt túlzottan feszültnek, egy sörsátorban múlatta a meccsnap délelőttjét, persze szigorúan alkoholmentesen, kávét szürcsölgetve, stábja tagjaival kvaterkázva.
Hogy ki miként készült az estére, nyilván megérne néhány szót, legyen elég annyi, hogy a rendezvényért felelős Dámosy Zsolt egy, a Tisza-parton vett, majd feladott lottószelvénynyel kívánta az esemény kockázatát a minimálisra csökkenteni.
Erdei bokszolt már fontosabb mecscsen életében, nem is egyszer, elég, ha az általa vívott egy világ- és három Európa-bajnoki fináléra, a sydneyi elődöntőre vagy éppen a tavaly októberi, debreceni első címmérkőzésére gondolunk. A profibokszban ugyanakkor nem nagyon hibázhat az ember, a szépen, szisztematikusan felépített karrierek nem engedik meg, hogy a felfelé ívelő fázisban – és Madár itt jár – a mérleg második és harmadik rubrikájában ne a nulla díszelegjen.
Pérez ellen tehát kötelező volt a győzelem.
A kicsinosított, zsúfolásig megtelt újszegedi sportcsarnokban a társasági lapok fotósai is több tekercset ellőhettek, ha akartak, hiszen egyfelől megjelent a németek egykori nehézsúlyú menője, Axel Schulz (igaz, a méregdrága fekete öltönyhöz rajta kívül kevesen választanának sportcipőt és baseballsapkát), felesége társaságában az első sorban foglalt helyet a Kramnyik ellen készülő sakkzseni, Lékó Péter, no meg a WBF (Boksz-világalapítvány) nagyváltósúlyú világelsője, Kótai Mihály, de a politikai élet jelesei sem mulasztották el a kitűnő alkalmat, hogy feljebb tornásszák népszerűségi indexüket.
Természetesen befutott Cigány Józsi és bátyja, Totó is, akik nélkül el sem kezdték volna a szegedi gálát. Róluk elsősorban azt kell tudni, hogy a földkerekség egyik legnagyobb bokszrajongói, egy ízben a világ végére autóztak el azért, hogy egy kobrát és egy tigrist mintázó tortacsodával lepjék meg Kokót és Michalczewskit, majd általános elképedésre forró roma nótákra tanították a hannoveri felső tízezret.
Csötönyi Sándor MÖSZ-elnök az első sorból kísérte figyelemmel a mérkőzéseket, és szakértő kommentárokkal igazította el szűkebb környezetét a profi ökölvívás útvesztőiben.
Az eredetileg megadott programban eggyel korábbra került az örmény Koren Gevor fellépése, egyébként a rendezők tartották magukat a mérlegeléskor kihirdetett műsorhoz. A bírói-pontozói karban a német Werner Kasimir mellett Dőry Miklós és Nagy Imre is képviselte magát, ugyanakkor az est egyetlen címmérkőzésére a WBO (Bokszvilágszervezet) a belga Andre Van Grootenbruelt delegálta. Supervisorként pedig a már jól bevált módon Madár egykori klubtársa, Kovács István tevékenykedett.
Ennyit a technikai háttérről, a ringben ugyanis az előmeccsekkel fél nyolc tájban szép lassan elkezdődött a hamburgi Universum Box-Promotion második vidéki magyarországi ökölvívógálája.
A svéd Tomas Janssonnak négy menet sem kellett ahhoz, hogy technikai K. O.-val átlépjen a román Popon, majd jött a Gevorgjanból Gevorrá lett örmény, és korrekt verésben részesítette a másik románt, Saucát. A svéd Samuel Kebede következett, és az etióp felmenőkkel büszkélkedő fiú (akit cimborája, az első meccsen győztes Jansson félmeztelenül, kis fényképezőgéppel fotózgatott mosolyogva a ringsarokból, csak hogy az első párharcok komolyságáról némi képet alkossunk) ellen a román Popa a második menet után, hivatalosan a bal kéz sérülése miatt feladta a küzdelmet. A rendezők nyilván örültek, hiszen ezzel felgyorsult az addig lassan csordogáló program – szinte mérget vehettünk rá, hogy így lesz, a profigálákon ritkán éri meglepetés a promotereket.
Interkontinentális bajnokok jöttek egymás után. Előbb a legutóbbi olimpián amatőrként ezüstérmes (a mostani vb-n harmadik Káté Gyulát legyőző kubai Kindelantól kapott ki) Andrij Kotelnik, aki a WBA-nál (Bokszvilágszövetség) birtokolja a kisváltósúlyú övet, majd a harmatsúlyban a WBO-nál "kisvilágbajnok” 38 éves Isaszegi Róbert, aki egykor (1988-ban) a szöuli olimpián állt a dobogó harmadik fokán.
A közönség már hergelte magát a záró találkozókra, néha fütyült, sürgette volna az idő múlását, hiszen a belépőjegyét azért Nagy János és főleg Erdei Zsolt miatt vette meg.
Nagy nem vacakolt sokat az amúgy nem rutintalan, már a 62. profimérkőzését vívó szlovákiai Fehér ellen. Egy óvatosabb menet után a másodikban néhány ragyogó sorozással üzent az óceán túlpartjára Julio Pablo Chacónnak – október 25-én nem árt, ha vigyáz a Kokó-verő dél-amerikai, a dinamitöklű győri fiú nem esélytelen ellene.
Nem csupán Erdei Zsolt érkezett a ringbe, de a bevonulódalt, a Szállj el, kismadárt jegyző énekes, Cipő is, ekkorra már mindenki előkerült, aki addig szolid sörözéssel vagy cigarettázással töltötte a csarnokon kívül az idejét.
Madár eltökéltnek tűnt, összeszorított szájjal figyelte a meccset megelőző ceremóniát, és szívére tett kézzel hallgatta meg a Himnuszt.

Pergős iramban kezdett, az első menetben remek ütemű balkezesekkel tartotta a jóval hosszabb karú, meglehetősen kigyúrt Juan Nelongo Pérez ellen a távolságot. Több-kevesebb sikerrel, hiszen a korábbi hamburgi edzőpartner arra ugyan garancia volt, hogy sportszerű keretek között folyjon a meccs, hogy a belga mérkőzésvezetőnek szinte ne is kelljen beavatkoznia, arra azonban már nem, hogy az ütéseket bizony keményen álló, mi több, veszélyesen közbe is ütögető spanyol ne tegye azt végig nyílttá.
A második menetben ütötte be az első figyelmeztető jobbkezest, ami után Madár még emelt a fordulatszámon, gyilkos, önveszélyes tempóba sodorva ezzel az összecsapást. Tizenkét menetet ugyanis korábban még nem bokszolt, sőt tíz egészet sem, így a tizedik három perc környékére nagyon úgy festett, hogy fogyóban az erő.
A finis csúnya volt, rengeteg fogás szabdalta szét a záró meneteket, és hozta egyre közelebb a címvédést. Az utolsó felvonásban egy kemény összefejeléstől a padlóra rogyott a spanyol, akinek kutya baja sem volt, ám arra feltétlenül jó volt az ott töltött idő, hogy a közönséget végképp lázba hozza. Ekkor már csak másodpercek voltak hátra a meccsből, hangosan számolt vissza a csarnok, Erdeinek szinte az utolsó gongszó pillanatára fogyott el teljesen az ereje – megharcolt a WBO interkontinentális övéért, óriási csatában, lélekemelő, nagy harcban múlta felül egyhangú pontozással riválisát.
A kondiról bebizonyosodott, hogy már nem rossz, de a jövőbeni fellépésekhez még több kell.
Pérez ellen a szakmai tudás és a rendkívüli szív és akarat elég volt. Van, aki ellen ma még nem lenne elég.
Ezen és ezért kell Zsoltnak dolgoznia.