Márciusban rajtolt a hatvan évvel ezelőtti futballbajnoki idény

Az átállás előtti egyidényes futballbajnokságot a Győr nyerte meg 1963 őszén, hogy aztán a Bajnokcsapatok Európa-kupájában csak 1964 szeptemberében rajtoljon, amikor már a Ferencváros volt a címvédő. A Fradi pedig úgy vágott neki a BEK-évadnak 1965-ben, hogy már a Vasas mondhatta magát elsőnek.

Amikor az MLSZ tárgyalt a változtatásról, jegyzőkönyvben szögezte le, hogy „az UEFA 32 tagállama közül 28 őszi-tavaszi bajnoki rendszerben játszik (a tavaszi-őszi rendszert alkalmazó Szovjetunió, Svédország, Norvégia és Finnország is csak éghajlati, időjárási okok miatt kénytelen a nyár köré tömöríteni bajnokságát)”. Ezzel együtt „a nagy tömegeknek jobb a »naptári« éves bajnokság rendszere, mert nem kell hóban, fagyban és locspocsban játszaniuk, hiszen kb. március közepén kezdenének és október végén, november végén végeznének a bajnoki küzdelmekkel”. Az időjárás aztán megcáfolta az érveket…

Zűrös, homályosan indokolt rendszer volt, de a miénk. Mindenesetre a drukker legfeljebb a fejét csóválta, ha meccs volt, akkor ment a lelátóra. Mint 1964 márciusában a hónap harmadik hétvégéjén, amikor minden volt, csak tavasz nem. Állt a hó a pályákon, az időjárási előrejelzés pedig nem volt biztató: „A következő 36 órára csupán annyi javulást várhatunk, hogy a csapadék – havazás, havas eső, eső – kissé csökken, s északkeleten is lesz néhány órás napsütés. A vasárnapi maximumok valószínűleg ismét elérik a plusz 1–plusz 5 fokos értéket.”

A szövetségben nem estek kétségbe, a legcélszerűbb megoldást választották, a játékvezetőkre bízták, hogy lesz-e meccs vagy sem. Hegyi Gyula MLSZ-elnök pedig optimistán engedte útjára az évadot, mondván, hogy „az NB I-es csapatok a felkészülés tervszerű, szervezettebb és nagyobb igényű útjára léptek. A tatai közös edzések, amelyekben úgyszólván valamennyi NB I-es játékos részt vett, értékes alapot adtak az egész idényen át tartó magasabb szintű edzésmunkához. De csak az alapot teremtették meg!”

Tatán készült tehát két héten át mind a tizennégy csapat, már mértek és számoltak is, mintha a követelményrendszer elődjét fedezhetnénk fel a módiban. Megjegyzendő, a tíz évvel későbbi szisztémát MLSZ-elnökként jegyző Kutas István ekkor a sporthatóság második embere volt – tehát hatalomban.

Hegyi ugyanakkor elveti az uniformizálást, sőt. Azt szeretné, ha az edzők nem csupán egymás között, törzshelyeiken (Rozmaring és Párisi presszó) osztanák meg észrevételeiket, hanem a sportág egésze előtt. Ugyanakkor egy előremutató, de mindig érvényes mondat: „Labdarúgó-csapatainkban az edzők meglehetősen magukra hagyatva dolgoznak, a játékosok pedig egy kissé el vannak kényeztetve.”

Ezek után indult az idény Csepelen, ahol a Győr nyert (1:0).  „Özönlik a tömeg, senki se fél az esőtől. Ezúttal azonban nagy fényűzés ülőhelyre szóló jegyet venni. Csupa víz minden. Zene szól, zsong, vitatkozik a derűs arcú szurkolósereg”  – kezdi a Népsport, hozzátéve: „A pályát, amennyire az idő viszontagságai engedték, rendbe hozták.” Aztán a Csepel végig fölényben játszott, de végül Povázsai László gólja döntött. Keglovich László beadása után „a rossz nyelvek szerint Povázsai nem is látta a labdát. Csak úgy ráesett a cipőjére. De onnét viszont… Élesen és süvöltve egyenest a háló bal oldalába. Lehet, hogy »csizmaszár« gól volt, de nagy gól volt.”

A Fradi nekilátott a hosszú vendégeskedésnek a Népstadionban, a Komló elleni mérkőzés volt az első, az 1974. májusi, Dorog elleni (2:0) az utolsó az Üllői út helyett – az új stadionban 1974. május 19-én volt az első bajnoki (Vasas: 0–1).

Ráadásul úgy volt, hogy nem is lesz meccs, állt a hó a játéktéren, Soós Gábor játékvezető nem akarta a kezdést. Aztán felkérték a drukkereket, hogy a havat tapossák le . „Hihetetlen látvány volt, ahogy a drukkerek kéz a kézben, a Fradi-indulót énekelve jóval a kezdés előtt taposták a havat a pályán. Nem a hóekének, hanem a »Fradi-lábaknak« köszönhetően tehát meg lehetett rendezni a találkozót, s az volt a minimum, hogy mindezért cserébe legyőztük a Komlót…” – így Albert Flórián, aki a meccs mindkét gólját szerezte (2:0).

Mészáros József edző pedig megtalálta a pozitívumot:  „Erőnlétből jó vizsga volt ez a mérkőzés. Afféle »túlsúlyos« edzéshez hasonlíthatnám, nehéz cipő, nehéz labda, nehéz talaj, ezt cipelni kellett. Tulajdonképpen jó átmenet volt ez az időjárás az alapozó időszakból a formába hozó időszakba.”

Debrecenben is szakadt a hó, ám a honvédség segített, hogy legyen meccs, az Újpesti Dózsa győzelméhez (3:0) pedig az is kellett, hogy Szusza Ferenc edző a kapuba Cselényi Györgyöt állítsa, a válogatott Solymosi Ernő helyén pedig Borsányi II Attilát játsszon – lévén könnyebbek, így jobban mozognak a havon. A nézőtéri vitákat persze nem fogta vissza az időjárás, a Dózsa harmadik góljánál azért tüntetett a lelátó, mert szerintük Kuharszki Béla kezét érte a labda. Aranyosi Lajos játékvezető a játékos combjára esküdött, de az indulat már eső (hó) utáni köpönyeg volt, hiszen a 88. percben járt a meccs, és kétgólos hátrányban volt a Loki.

Pécsen szombaton havazott, vasárnap az eső esett, amikor a helyi Dózsa a Bp. Honvédot fogadta (0:0). A döntetlen a pécsieket dicséri, hiszen a 18. perctől tíz emberrel játszottak, jobbszélsőjük, Györkő Antal Mihalecz Boldizsárral ütközött, súlyosan megsérült, az idényben többet már nem is lépett pályára.

Dorogon a Szeged vendégszerepelt (0:0). A szegedi edző, Moór Ede a dorogiak egyik legjobbjának, Monostori Tivadarnak az őrzését a 19 esztendős Csömör Zsigmondra bízta, aki eleget tett a feladatának, olyannyira, hogy Monostori még tizenegyesét is kihagyta, a kapufára lőtte. A dorogi edző, Buzánszky Jenő nem beszélt mellé: „Büntetőt kihagyni nem pech – bűn” – mondta. Nem mellesleg a mezőny legjobb embere Szűcs Lajos volt, aki aztán 1966-ban a Fradiba igazolt, és világválogatott is lett (1968).

Diósgyőrben nyert a Vasas (1:0), de némi szerencsével. Már amennyiben Fortunának köszönhető, hogy Szentmihályi Antal nagy formában védett, a tudósítás szerint „a mezőny fölé nőtt”. De a meccs hősei a hóekék és a teherautók vezetői voltak, ők tették lehetővé, hogy egyáltalán játszhassanak.

Az MTK–Tatabánya mérkőzésen is a talaj volt a főszereplő. Jellemző eset volt, amikor Vasas Mihály „hiába cselezett ki egymás után három embert is, területet nem tudott nyerni, mert a labdát nem tudta kirugdosni a sárból”.

A forduló lényegét a Képes Sport foglalta össze:  „Ilyen kevés gól ki tudja, mikor esett az NB I-es fordulók során. Összesen csak hétszer rezgett a háló. Elosztva, mérkőzésenként ez egy gól, egyetlen gólocska. (Három mérkőzésen azonban egyetlen gól sem esett, tíz csapat egyáltalán nem rúgott gólt.) A szokásos heti 14-17 gól helyett ez bizony sovány termés.”

A Népsport azzal mentegette a csatárokat, hogy az ingoványos talajon mindig a védők vannak előnyben. Ám nem volt szükség különösebb mentegetőzésre, mert akkoriban a futball szeretete még felülírta a szakmát. Hiába voltak áldatlanak a körülmények, az érdeklődés figyelemre méltó volt. A hét mérkőzést 62 ezren látták, ez meccsenként 8857 néző. Hóban, fagyban ez nem akármi.

Nem mellesleg április közepén, a szintén rangadó nélküli 7. fordulóban (hőmérséklet: 15–20 fok) már 14 286 volt a mérkőzésenkénti átlag.