Miért nem jön Messi?!

Az elmúlt hetek-hónapok eredménytelenségéből fakadó frusztráció Mazzarri mellett elsősorban az új elnökre, Erick Thohirra zúdult. Pénzügyek, Financial Fair Play, az új gazdaságpolitika és Moratti öröksége terítéken.Az elmúlt hetek-hónapok eredménytelenségéből fakadó frusztráció Mazzarri mellett elsősorban az új elnökre, Erick Thohirra zúdult. Pénzügyek, Financial Fair Play, az új gazdaságpolitika és Moratti öröksége terítéken.

Figyelem! Hosszú, helyenként száraz, számokkal tarkított poszt következik, melynek célja nem a szórakoztatás, hanem a tájékoztatás arról, mi és miért folyik csapatunk háza táján.

Erick Thohir 2013 őszi érkezésekor leszögezte: több éves, a klub gazdasági működését átalakító projektben gondolkodik, melynek végére a klub visszatérhet az európai elitbe. A szurkoló azonban csak szurkoló marad: a csapat továbbra is döcögős teljesítménye, valamint a komoly erősítések hiánya kapcsán könnyű céltáblává vált az újdonsült elnök, akit aztán a nyáron Moratti is faképnél hagyott. Pedig…

1. Az Inter helyzete hazai és európai vetélytársaival összevetve

Az összehasonlítás megkönnyítéséhez nézzük a Deloitte ábráit az európai topklubok bevételeiről.

Különösen hasznos lesz nekünk a bevételek lebontása források szerint: stadion (matchday), TV (broadcasting) és kereskedelmi (commercial – mezeladások, szponzori szerződések stb.). Fontos kiemelni, hogy a játékoseladásokból származó bevételt itt nem számolják, hiszen az nem a klub gazdasági működéséből fakad és teljesen esetleges.

Egyfelől látszik, hogy a két vezető olasz épphogy befér a Top 10-be. A másik érdekesség azonban az olasz klubok működésének strukturális problémájára világít rá, de ehhez nézzünk néhány klubot kicsit részletesebben.

Az olaszok:

Forrás: Deloitte Football Money League 2014 (2012/13-as szezon adatai)

Két dolog szembetűnő:

Az olaszok egyrészt nagyon rosszul állnak stadionbevételek tekintetében (világoszöld), másrészt elképesztő mértékben támaszkodnak a televíziós bevételekre (sötétzöld).

A stadionprobléma nem újdonság, ezerszer lerágott csont. A Juventus e tekintetben kakukktojás, hiszen nekik van már új stadionjuk, csakhogy annak befogadóképessége nem teszi lehetővé az európai nagyokkal való versengést e téren – de a többi olasz klubot így is alaposan lekörözik. Nem véletlen, hogy a másik három klubnál állandóan napirenden lévő téma az új stadion. A Roma áll talán a legjobban, míg mi a Milannal még mindig az erős ötletelés szintjén állunk.

A TV jogdíjakra történő erőteljes támaszkodásnak pedig az a nyilvánvaló kellemetlen velejárója, hogy egy-egy rosszabb év és a BL-ből való kimaradás komoly lyukat üt a büdzsén. Míg teszem azt a Manchester United egy BL-nélküli évben is képes raklapra vásárolni a játékosokat a kereskedelmi és stadionbevételeire támaszkodva, az olaszoknál gyakorlatilag létszükségletté vált az európai szereplés.

Sokszor azonban még ez sem elég. Gyakran elhangzik a csapat sorsát firtató viták során, hogy ha erősítenénk, bejutnánk a BL-be, akkor pedig lenne bevétel. Ez önmagában igaz, csakhogy ezzel még mindig nem lennénk kint a vízből, mert továbbra sem lennénk versenyképesek a többi nagycsapattal, amíg nem orvosoljuk a stadion- és kereskedelmi bevételek problémáját. Hasonlítsuk össze az Inter számait a Dortmundéval (millió):

A Dortmund ebben az évben BL-döntőt játszott, TV-s bevételei mégsem óriásiak, ellenben minden más tekintetben kenterbe verik az Intert és a többi olasz klubot (de vehettem volna példának bármelyik más topligás élcsapatot – akit érdekel itt böngészhet).

Mindezzel csak arra szeretnék rávilágítani, hogy fontos a BL-pénz, de önmagában a hajunkra kenhetjük. A strukturális bajok érzékeltetésére talán a legjobb példa a következő: ha a csapat ezzel a kerettel (tehát a kiadási oldalon nem változtatva) idén triplázna (tegyük fel, hogy a BL-ben vagyunk), azaz a 2010-es TV bevételeket venném alapul, akkor is 15 millió Euró veszteséget termelne! Ez egészen abszurd és sajnos pontosan mutatja, mekkora szeméthegyet kell eltakarítania Thohiréknak.

2. Moratti öröksége

Legyünk őszinték: noha a 2010-es triplázás megszépíti az emlékeket és Morattinak a klub iránt érzett oldhatatlan szeretetét nem lehet kétségbe vonni, az öreg Massimo terhes örökségét a klub még évekig fogja nyögni. A probléma kétrétű: pénzügyi és működési.

Pénzügyi szempontól Moratti – hasonlóan sok más olasz tulajdonoshoz – a régi receptet követte: amíg a privát kasszájában volt pénz, az anyagiak nem jelentettek akadályt a klubnál sem. Jöttek-mentek Pachecók és nagy sztárok hihetetlen összegekért, a sikerek persze a befektetett összeghez képest ritkán jelentkeztek.

Mivel a klub természetesen sokkal többet költött – elsősorban az átigazolások miatt – mint amennyi bevétele volt, az éves mérlegnek viszont stimmelnie kellett, Moratti minden évben tőkeinjekcióval, saját pénzével egyenlítette ki a mínuszokat. Tessék megkapaszkodni: a Moratti éra 20 éve alatt (2014 nyaráig számolva) 1.27 milliárd Eurót fektetett bele a csapatba a saját zsebéből – ez mai árfolyamon kb. 400 milliárd Forint. Ez azt is jelenti, hogy a klub működése során az elmúlt húsz évben ennyi veszteséget – évente átlag 65 millió Eurót – termelt.

A baseball-analitika tette híressé azt a módszert, hogy egy klub menedzsmentjét az minősíti, hogy mennyit költenek egy győzelemre, azaz elosztják a keret bruttó fizetését a megnyert meccsek számával. Focira fordítva ugyanezt a szerzett pontokkal osztjuk. Gyors számadat a Moratti éra utolsó teljes szezonjáról (a történelmi átlag is hasonló képet mutat), avagy mibe került egy megszerzett pont az Internél és riválisainál 2012-ben, illetve összehasonlításképpen a 2014-es őszi félszezon számai az egész évre vetítve:

Emellett ugyanakkor vajmi kevés történt annak érdekében, hogy a klub saját bevételei növekedjenek: ha volt siker, voltak televíziós illetve UEFA pénzek, egyébként meg Moratti hozta a malacperselyt otthonról. Ennek az idilli (?) állapotnak vetett véget egyrészt a Financial Fair Play (FFP), másrészt az, hogy Moratti olajcége, a Saras, az elmúlt években kevésbé jól muzsikál.

Működési szempontból érdemes átgondolni, hogy Moratti menedzselési stílusa milyen következményekkel járt a belső kultúra és döntéshozatal szempontjából. Közhely, hogy a gyerekeket a nagyszülők rontják el. Nos, Moratti pont úgy vezette ezt a klubot, mintha a kedvenc unokái lettek volna a napköziben: mindenki emlékszik, hogy kik voltak a személyes kedvencei, akik bármit csináltak, maradtak a csapatnál, mígnem az új kedvenc ki nem szorította őt a pikszisből (néhány hete Vieri adott hosszabb interjút, melyben annyit mondott, hogy Moratti telefonhívásai „ritkábbá váltak” Adriano érkezése után). Kívülről nézve mindez szimpatikus is lehet, de gondoljuk végig, hogyan éreznénk magunkat, ha a munkahelyünkön így menne a döntéshozatal. Ennek a hozzáállásnak ugyanis egy következménye volt: az edzőkön kívül a vezetőségben jóformán senkire nem nehezedett felelősség a teljesítményért, holott abszurd feltételezés, hogy az iszonyatos költekezések mellett elmaradó sikerekről csak az edzők tehettek. Ennek kicsúcsosodása Branca volt, akiről akkor derült ki, hogy határozatlan idejű szerződése van (!!), amikor Thohir ki akarta rúgni.

3. Miért baj ez?

Nézzük, hogy – leegyszerűsítve – hogyan válhat sikeressé egy klub anyagilag és a pályán:

Ha van bevétel, lehet erősíteni a csapatot, így lesznek eredmények, melyek újabb nézőket hoznak, melyekből újabb bevételei lesznek a csapatnak, és a ciklus folytatódik. (A nézőket tágan kell érteni: a világon bárki, akinek valamiféle kötődése lesz a csapathoz és így közvetlenül vagy közvetve bevételhez juttathatja a csapatot.)

A gondot az jelenti, hogy az olaszok fordítva ültek a lovon: soha nem a bevétel alapozta meg a csapatra költött pénzt, hanem a tulaj pénztárcája. Ez akkor sem változott, ha jöttek az eredmények, pedig a kilencvenes és a kétezres évek elején mutatott dominanciát (vagy az Inter 2010-es triplázását) fel lehetett volna használni a helyzetük konszolidálására, ha erre mutatkozott volna szándék. Ehelyett a sikerek elmúltak, és részben a makrogazdasági helyzet, a gazdag tulajok lemorzsolódása, részben más bajnokságok erőre kapása miatt az olaszokat letolt gatyával érte az új idők szele: abból kellene most felépíteni ezt a modellt, ami a régi dicsőségből maradt (a top olasz csapatok brandje még mindig értékes, de messze lemaradt az európai topcsapatokétól), csakhogy eközben európai szinten a pályán már nem igazán versenyképesek.

Forrás: BrandFinance Football

(Az egyes ilyen rangsorok metológiáján és a konkrét számokon lehet vitatkozni, de a trendek világosak: az olaszok csúsznak vissza.)

A Financial Fair Play elvileg erre az útra próbálja rászorítani a klubokat: csak annyit költhetsz, ammenyit megkeresel. Számokra lefordítva ez annyit jelent, hogy egy klub nettó vesztesége nem haladhatja meg az elmúlt három szezonban az 5 millió Eurót. Ez alól kivétel, ha a klub tulajdonosa tőkeinjekciót hajt végre (ez a legtöbb nagy klubra igaz, az olaszokra különösen – lásd Moratti 1.3 milliárdját), ez esetben a limit 45 millió euró. Na, az Internek az érintett időszakban körülbelül 230 millió Eurós veszteséget sikerült termelnie, finoman szólva meghaladva a felső határt. A klub vezetői a nyár óta gyakorlatilag havonta jártak Svájcba Canossát járni az UEFÁ-hoz, ahol, mint a bukásra álló nebuló, arról kell számot adniuk, hogy miként tervezik rendbe hozni a klubot anyagilag. Az egyik ilyen őszi vizit után elejtett nyilatkozat („Ez a régi idők öröksége”) vezetett Moratti megsértődéséhez és lemondásához is.

4. Merre tovább?

A Financial Fair Play miatt a pálya viszonylag kötött. Tekintve, hogy a klub eddigi pénzügyi teljesítményével már így is az UEFA mikroszkópja alá került, nagy költekezésre nem lehet számítani. Még egyszer hangsúlyozom, nem azért, mert Thohirnak nincs pénze, vagy mert spúr, hanem azért, mert a szabályok egész egyszerűen nem teszik lehetővé, és meglépésük már szankciókat eredményezhet, amit örülhetünk, ha így is megúszunk. Mindezt úgy, hogy a kialakult helyzetről legkevésbé sem az indonéz tehet, neki egy mélyen pirosban úszó klubot kellene pénzügyileg nyugodtabb vizekre rángatnia úgy, hogy közben félig meg van kötve a keze.

A nyáron Thohir egy új, 230 millió Eurós hitelszerződést kötött az UniCredittel és a Goldman Sachs-szal, újrafinanszírozva a klub adósságait (körülbelül 180 milliót örökölt Morattitól). Ez rövid távon minimális mozgásteret adhat, azonban még így sem látszik, hogy 1-2 év alatt hogyan lehetne önfinanszírozóvá tenni a klubot.

Az új hitelszerződést megvizsgálva azonban körvonalazódni látszik, hogy milyen távlatban gondolkodik a vezetés a klub anyagi szempontból történő lábra állítása szempontjából. A törlesztés ugyanis kisebb részletekben történik egészen 2019 tavaszáig, 2019 június 30-án azonban a hitelösszeg fennmaradó részét, 184 millió Eurót egyben (!) kell kifizetni. Ebből arra lehet következtetni, hogy a menedzsment úgy gondolja, négy év kell a klub önfinanszírozóvá tételére, ellenkező esetben az utolsó törlesztőrészlet esedékességekor ismét a tulajdonosoknak kell a saját zsebükből tőkeinjekciót biztosítani.

A vezetőség felrázása már megtörtént: az új CEO (ügyvezető igazgató) Michael Bolingbroke, aki előtte ugyanezt a szerepet töltötte be a Manchester Unitednél. (Érkezésével az ex-Juvés Fassonét kvázi lefokozták.) Emellett új vezetői vannak a marketingnek, a pénzügyeknek, a stadion bevételeknek és a globális partneri kapcsolatoknak, javarészt mind kitűnő pedigrével rendelkező külföldiek. Csodát azonban néhány hónap vagy egy-két év alatt nem lehet tenni.

Négy év. Aki a kilencvenes és a kétezres évek elejét végig nyócegyezte, annak talán nem is tűnik soknak, de pár évvel a triplázás után ilyen hosszú böjt azért mégiscsak fáj. Szurkolóként borzasztó pár évre előre lemondani a sikerekről azért, hogy újra talpra álhasson a klub. Viszont most legalább van hosszútávú koncepció, így én azt mondom: várjuk ki a végét!