Az elgatyázott világbajnokság

A magyar válogatott kedvező előjelekkel készült az egyben az Európa-bajnoki címért is kiírt tornára: a megelőző négy alkalommal egyszer sem végzett a hetediknél rosszabb helyen, s igencsak biztató volt a nemzeti csapat játékosainak zömét adó Budapesti Korcsolyázó Egylet formája is. A BKE január 3-án a kanadai Winnipeg Monarchsot fogadta Budapesten, és derekasan helytállt – az első harmad után még vezetett, végül 4:1-es vereséget szenvedett. A mérkőzés rangját az ellenfél nívója adta meg: a manitobai együttes nem a magyar klub kedvéért érkezett Európába, hanem mert a mezőny egyetlen Európán kívüli tagját, Kanadát volt hivatva képviselni a davosi világbajnokságon. (A sportág őshazája az első, 1920-as tornától kezdve egészen 1963-ig rendre valamely amatőr klubcsapatát küldte a vb-re.)

Tizenkét nappal később Klagenfurtban – igaz, már a BBTE (Budapesti Budai Torna Egylet) néhány játékosával kiegészülve – 5:0-ra intézte el vendéglátóját a BKE. Másnap is összecsaptak a felek, s a visszavágás vágyától fűtött karintiaiak durva játéka láttán a csapat túravezére, az egykori válogatott labdarúgó és futballkapitány, Minder Frigyes úgy döntött, az eredmény hajszolása helyett inkább csak óvatosságra inti a játékosokat. „A végén egész határozottan ki kellett adnom az utasítást, hogy semmi faultot ne viszonozzanak, s legyen az eredmény, ami lesz, de a világbajnokság előtt meg ne sérüljenek – idézte a Nemzeti Sport a szakembert, aki ráadásul az egyik játékvezető ténykedésében részrehajlást vélt felfedezni. – A két osztrák bíró közül az egyikkel szintén pechünk volt, mert bizony ez rettenetesen húzott a klagenfurtiakhoz. Három gólunkat nem adta meg!” Az érvényes gólok számában ezúttal nem is sikerült felülmúlni az osztrákokat, de a fontosabb célt sikerült teljesíteni: mindenki épen és egészségesen jött ki az ütközetből. Úgy tűnt, a válogatott a legerősebb összeállításában utazhat Davosba, a Lator Géza dr. szövetségi kapitány által kihirdetett névsor mégsem lehetett teljes, a kor egyik legjobb magyar játékosa, a csapatvezető fia, a BKE Winnipeg elleni és klagenfurti meccseit derékfájdalomra hivatkozva kihagyó Minder Sándor ugyanis nem tartott az együttessel. Az ok? A Nemzeti Sport kurta közlése szerint „hivatalos elfoglaltsága nem engedi meg, hogy a magyar válogatott túráján részt vegyen”.

A válogatott tehát egyik legjobbja nélkül, de önbizalommal telve indult neki az alpesi télnek. A vébé csoportkörében három ellenfél várt rá, ebből kellett volna kettőt megelőznie a középdöntőbe jutáshoz, amire a közvélekedés szerint minden esélye meg is volt. Az általános nézet az volt, hogy Hollandia nem jelenthet gondot, Svájc a csoport favoritja, már csak a hazai környezet miatt is, bravúr lenne ellene a pontszerzés, Svédországra viszont 1935-ben még senki sem tekintett sportági nagyhatalomként, sőt, a sportnapilap esélylatolgatásába mintha némi lesajnálás is vegyült volna: „Csoportbeosztásunk nem jó, de nem is rossz. Ha a svédeket nem tudjuk megverni, aligha boldogultunk volna más, egyivású ellenféllel szemben. Hiszen a svédek nem olyan nagy mumusok.”

Nos, Hollandia ellen a január 19-i nyitányon valóban egy jó felhozó mérkőzést sikerült játszani, ifjabb Bethlen Istvánék hatot számoltak a szerényebb képességű riválisra. Maga a gróf, a korábbi miniszterelnök fia, a kiváló hátvéd nem csupán a meccsen tette hibátlanul a dolgát, de a Nemzeti Sport olvasóit is kifogástalan tudósításban részesítette a találkozóról. A legjobb, amit a hollandokról el tudott mondani, hogy szívósan és okosan védekeznek, emellett úgy érezte, „még legalább négy gól benne maradt a csapatban”.

Sejteni lehetett, hogy ez a négy gól nem az Európa-bajnoki cím egyik várományosának tekintett házigazda Svájc ellen fog kijönni a válogatottból – annál nagyobbat szólt az 1:1-es döntetlen, pláne, hogy Barcza Miklós ötperces kiállítása ellenére sikerült kiharcolni. Az NS nem is tudta megállni, hogy szóhasználatában ne tegyen különbséget győzelem és döntetlen között, miközben azért már előretekintett a Svédország elleni ki-ki mérkőzésre: „Örülnünk kell a szép eredménynek, de vigyázni kell az örömmel. Reálisan meg kell verni a svédeket. De ha – ne adj’ Isten – kikapnánk tőlük, kiesnénk az európabajnoki tornából! Ezért erre a meccs­re kell most már minden figyelmünket és minden szurkolóképességünket összpontosítani a svájciak elleni fényes siker után.” Ha kimondta, ha nem, szinte mindenki úgy érezte, a neheze már „megvan”, a svédek ellen már csak be kell fejezni az elkezdett munkát. „Csak aztán derék fiaink el ne »gatyázzák« a dolgot” – öntötte szavakba Hunyady Ferenc gróf, a BKE elnöke a sokakban azért ott bujkáló szorongást.

Ehhez képest a sorsdöntő összecsapáson esélye sem volt a magyar válogatottnak, Svédország 3:0-ra nyert, és továbbjutott a középdöntőbe. Az okok között felvetődött, hogy a –26 Celsius-fokos, metsző hideghez a skandinávok esetleg jobban hozzá voltak szokva, de Lator dr. ennél lényegesen mélyebb szakmai elemzésre is vállalkozott. A szövetségi kapitány a legtöbb hiányosságot a mieink fizikai felkészültségében tapasztalta, a svédeket erősebbnek és gyorsabbnak látta. „A magyar válogatott fizikailag gyenge, főleg a csatársor s főleg ilyen masszív ellenféllel szemben. Amíg áttörő erő nem lesz csatársorunkban, addig igazán nagy (és sorozatos!) eredményt produkálni nem lehet.”

Ma már elképzelhetetlen, hogy egy csapat teljesítményét az adott mérkőzésen közreműködő játékvezető is nyilvánosan értékelje, kilencven évvel ezelőtt azonban ez általános volt, s abban sem volt semmi összeférhetetlenség, hogy egy aktív játékos fújja a sípot egy világbajnoki csoportmeccsen – így tett a kanadaiak 22 éves hátvédje, Cameron Shewan is a magyar–svéd párharc során. Természetesen válogatottunk teljesítménye őt sem nyűgözte le ( „Meglepett a magyar csapat gyenge játéka. Sokkal többet vártam tőlük ezen a mérkőzésen…”), főleg azok után, hogy az év elején Budapesten a Winnipeg Monarchs játékosaként testközelből tapasztalhatta meg, hogy a magyar jégkorongozók egyáltalán nem rossz képességűek.

A magyar válogatott csoportja harmadik helyén végzett, így a továbbiakban a „vigaszdíjért” lépett jégre Davosban. Ebben a körben sem járt sikerrel, a Magyarország, Lengyelország és Belgium közötti összevetésben az döntött, hogy a lengyelek nagyobb vereséget mértek Belgiumra, mint a mieink – maradt a 11. helyezés (15 csapatból), holtversenyben Romániával. A világbajnokságot a papírformának megfelelően Kanada – azaz a Monarchs – nyerte meg, legjobb európai csapatként (tehát Európa-bajnokként) Svájc zárt, ami szintén nem volt meglepő.

Hiába azonban a későbbi Eb-győztes elleni bravúrpont, a sajtó és az éppen általa felhergelt és megtévesztett olvasóközönség ezúttal is könyörtelen volt. A jégkorongozók a Nemzeti Sport hátsó oldalán, a BÖK! című szatirikus rovatban kerültek célkeresztbe, igaz, nem valószínű, hogy a poénok minősége bárkit is térdcsapkodásra késztetett volna. Íme, egy példa: „Nagyon kikaptunk Davosban! – És még merjék azt mondani, hogy az üdülőhely!”

Csak emlékeztetőül: a magyar válogatott csupán egyszer kapott ki a világbajnokságon.

Emlékeztető
9. JÉGKORONG-VILÁGBAJNOKSÁG, DAVOS    
1935. január 19–27.    
Világbajnok: Kanada, 2. (Európa-bajnok) Svájc, 3. Nagy-Britannia, …11. Magyarország