A jótékonyság angyala az Üllői úton

Az Üllői úton alig több mint három hónappal Gavrilo Princip végzetes pisztolylövése után a legszebb Ferenc József-i hagyományok szerinti magyar–osztrák mérkőzést rendeztek („És kivel játszunk? – kérdezte még a békeidőkben egyszer királyunk és császárunk…). Hivatalosan is jótékony célra, a harctéren elhunytak családjainak megsegítésére vagy a sebesültek gyógykezelésre. De az eredetileg tervezett Bécs–Budapest találkozó helyett Magyarország és Ausztria csap össze, mert „ezt az alsóausztriai szövetségnek kellett volna rendeznie, amelynek égisze alatt folyik le október 4-én Bécs–Berlin mérkőzése is, így ez az alszövetség két ízben is szerepelt volna a jótékonyság szolgálatában, míg az osztrák szövetség kimaradt volna a segélyakció részeseinek a sorából. Az osztrák szövetség természetesen ezt nem viselhette volna el, mert ártott volna a presztízsének.”

Nos, így lett magyar–osztrák, immár a huszonötödik, de: „a budapesti és bécsi válogatott mérkőzés nem fog számítani a rendes magyar-osztrák mérkőzések sorozatában”. Aztán persze mégis. A meccs hivatalos labdáján ez állt: „Vöröskereszt-mérkőzés 1914-ben, a háború évében” – a sorsolásnál Johann Studnicka, azaz az osztrák csapat nyert, és vihette haza emlékbe.

A századelő magyar sajtója ritkán nélkülözte a pátoszt, nem volt ezzel másként a Sporthírlap (akkoriban hetilapként jelent meg, az eleinte ugyancsak heti kiadványként működő Nemzeti Sport 1912 és 1919 között épp szünetelt, csak 1923-ban éledt újjá) sem, amely így kezdte beszámolóját az Üllői úti csatáról: „A jótékonyság angyala lebegett ma délután az Üllői úti pálya felett s örömteli szívvel állapíthatta meg, hogy helyén van a mostani nehéz időkben a football, a tömegeket mozgásba hozó nagy erő is. Ünnepnapja sportunknak a magyar–osztrák mérkőzés mindig, de sokszorosan az volt ma, amikor a jótékonyság gyakorlásának fölemelő érzése ülte meg a közönség lelkét. A sport szempontjából nem mondhatjuk sikerültnek a mérkőzést, mert hisz’ megtörtént a ritka eset, hogy pályánkon nem tudtuk legyőzni az osztrák csapatot, mégis footballsportunk történetének legértékesebb lapjaira kerül a mai nap.”

Kehrling Béla, Klement Engelbert és Pótz-Nagy Árpád személyében három újoncot avatott az utolsó hivatalos kapitányi meccsét a frontra indulás miatt kihagyó Herczog Ede – aki Herendi Artúr (ő az 1896-ban az első futball-labdát Angliából Magyarországra hozató Löwenrosen Károly helyére került be), Minder Frigyes, Oláh Károly és Ordódy Béla társaságában alkotta az öttagú válogató bizottságot.

Igen, ez a Kehrling „az” a Kehrling, a húszas-harmincas évek szédületes teniszezője, aki MAC-játékosként négyszer a futballválogatottban is pályára lépett, később aztán 35 évesen csapatban asztalitenisz-világbajnok is lett. Hosszú éveken át a közvetlen világelitbe tartozott teniszben, amelyben még negyven felett is magyar bajnok tudott lenni, mígnem 1937-ben 46 évesen elvitte a szíve. De a Sporthírlap nem volt valami nagy véleménnyel a családi mosodájuk miatt Puci becenévre hallgató bekk Üllői úti bemutatkozásáról: „A két hátvéd közül Csüdör volt a jobb, Kehrling lassúsága sok veszélyes helyzetet teremtett…”

A mérkőzést az osztrák szövetséggel történt megállapodás alapján magyar játékvezető, Fehéry Ákos dirigálta (két segítője Langfelder Ferenc és Farkas István volt), a kezdőrúgást Bárczy István polgármester tette meg, mégpedig azzal a labdával, amelyet nem más, mint a balfedezet Kertész II Vilmos bocsátott az MLSZ rendelkezésére.

Az osztrák csapat kapitánya a kis Tekusch frissen ledoktorált játékosként odahaza dr. Karl álnév alatt játszott – derült ki a Pesti Hírlap felvezető cikkéből, amely szerint „csapatunk elismert régi, kitűnő játékosokból áll s két új ember (Kehrling, MAC és Bőti, Törekvés – az utóbbi eredetileg Beöthy, de játszott Böjtiként is – a szerk.) beállítása is egyhangú helyesléssel találkozott. Tóth beállítása a jobb szélre a pillanatnyi formák szerint szintén szerencsés volt. (Végül nem ő, hanem az MTK-s újonc, a szép nevű Klement Engelbert kezdett – a szerk.) Pataki ugyan a centerben nem játszhat betegsége miatt, de Pótzban a válogatók jó helyettest találtak, akinek nagy technikája Bodnár és Schlosser közt előnyösen fog érvényesülni.”

A sajtóban természetes módon jelentek meg a harctéren elhunyt vagy megsebesült sportolókról szóló hírek, az 1914. októberi magyar–osztrákon például a Fradi két ásza, Tóth Potya István és Weisz Ferenc sem tudott pályára lépni – a családjukat ért gyász miatt.

A lelátón pedig „a katonák csukaszürke ruházata dominált s tette szenzációsan érdekessé a közönséget. Lépten-nyomon uniformisra bukkant a szem s bizony a fájdalom és öröm vegyes érzés, bicegő, fölkötött karú sebesülteknek szólott, az öröm érzése pedig a felépült hősök félé szállott. Mert nagyobbára a football hadseregéből valók voltak a mérkőzés egyenruhás látogatói. Ismert nagyságok és reményteljes névtelenek, akikre számítottunk és számítunk ezután is rendíthetetlenül. Az előbbiek sorában fölfedeztük a többek között Rumboldot, Biharit, Weinbert, Korodyt, sok játékháború és igazi csata diadalmas hősét” – írta tudósításában a Sporthírlap.

A jótékony célt sikerült teljesíteni, 9500 korona volt a bruttó bevétel, a tiszta haszon pedig pontosan 5823 korona 50 fillér. Ezt az összeget négy egyforma részre osztották: 1455 korona 88 fillért kapott a magyar, ugyanannyit az osztrák Vöröskereszt, valamint a frontra vezényelt magyar és az osztrák katonák családjai.

Ezek után szinte mellékes, hogy Studnicka vezető góljára még a szünet előtt Ferdinand Swatosch ráduplázott, majd a fordulást követően a civilben a Magyar Állami Operaház magántáncosaként működő Pótz-Nagy szépített (ez volt az egyetlen válogatott meccse, így igazán kerek, 100%-os a meccs/gól mutatója!), hogy aztán a nagy Schlosser Imre még a hajrá előtt beállítsa a 2:2-es végeredményt. A hőskor kiemelkedően legjobb magyar labdarúgójának nemzeti színekben a 42. fellépésén ez volt a 45. (!) találata, a 11., amelyet az osztrák hálóba helyezett.

„Egyik csapat sem ismerte a sok új játékos következtében pontosan játékerejét s így lehetőleg hamar akarta magának az esetleges győzelmet jelentő előnyt megszerezni. A két nemzetet jellemző stílus azonban a játék folyamán mégiscsak kidomborodott, az osztrák csapat szemre tetszetősebb és csiszoltabb játékot produkált, míg a magyar csapat a több tűzzel és nagyobb eréllyel dolgozott” – értékelt a Sporthírlap, amely fontosnak tartotta kiemelni, hogy az első félidőben a két kapott gól ellenére szenzációsan védő Zsák Károlyt leszámítva senkire sem lehetett ráismerni, csak a másodikban közelítették meg igazi formájukat.

A magyar futball a világháború árnyékában nem vonult teljes pihenőre, igaz, labdarúgóink innentől kizárólag Ausztria legjobbjai (mármint azok, akik megúszták vagy túlélték a harcteret…) ellen mutathatták meg tudásukat. Legközelebb csak 1918 májusában fordult elő, hogy más nemzet (az örök semleges Svájc) volt az ellenfél.