Népsport: a megtiport igazság szava

A magyar futballirodalom talán legerősebb novellája Ferdinandy György Egyfordulós bajnokság című írása. Keresetlen őszinteséggel, dermesztő egyszerűséggel ragadja meg az elnyomó rendszerek hétköznapi keservét, az eltiportak dühödt igazságkeresését, egyszersmind a rokkant apa fájdalmasan háttérbe szoruló alakja mellett öntudatra eszmélő fiú hirtelen felnőtté válását. 

A 2024. január 7-én, 88 évesen, Miamiban elhunyt szerző önéletrajzi ihletésű elbeszélése 1950 őszén játszódik, amikor az MLSZ félidényes bajnokságot rendezett az NB I-ben, hogy aztán a szovjet rendszert lemásolva áttérhessen a tavaszi-őszi lebonyolításra. A kommunista diktatúra durva sportpolitikai beavatkozásaként az előző időkben átnevezték és átszínezték a magyar futball meghatározó klubjait: a Kispesti AC-ból Budapesti Honvéd, az Újpesti TE-ből Budapesti Dózsa, az MTK-ból Textiles, a Ferencvárosból ÉDOSZ SE lett.

„Nem lett Édosz a Fradiból – olvassuk Ferdinandynál. – Mondhatott akármit az újság, Édoszról itt az Üllői úton senki se beszélt. Az új idény nyitányán is a »hajrá Fradi« zúgott, talán még dacosabban, mint a tavalyi bajnokság diadalmas napjaiban.” 

A Budapesten született író akkor 15 éves volt, túl a családját szétszakító második világháborús traumán, a kisdorogi tehénpásztorkodáson, az éhező pesti gyerekek csoportjával Belgiumban töltött nyolc hónapon, megnyomorodott apja első kórházi kálváriáin, a külügy francia levelezőjéből takarítónővé „átképzett” édesanya és három gyermeke kényszerű garázsba költözésén és a Kocsis Sándortól, Czibor Zoltántól, Budai II Lászlótól, Deák Ferenctől, Henni Gézától megfosztott 1949-es ferencvárosi bajnokcsapat brutális átalakításán. És akkor aznap, 1950. augusztus 27-én, az ÉDOSZ–Győri Vasas mérkőzésen (2:1) a szünetben Pamuki Tibor helyett beállt Csikós Gyula, a régi idők legendás kapusa...

„Csikós Gyula! Nem hittem a fülemnek. Tíz évvel ezelőtt, a horvátok ellen ő védte a magyar válogatott kapuját. Talán ötéves lehettem, arra a meccsre hozott ki először az Üllői útra apám. Tökmagot rágtunk, rezesbanda masírozott körbe a pályán, katonák, pedig akkor még híre se volt Budapesten a háborúnak.

A játékosok kijöttek. Ő volt az, valóban. Csikós Gyula bácsi. Alacsonynak tűnt a nyurga Pamuki után, és szemmel láthatóan öregebb volt, mint a többiek. De a régi ellenzős sapka, Zeman és Pelikán, Zsák és Zamora pepitasapkája most is ott volt a fején. Nem törődött vele, hogy az új világsztárok már mind fedetlen fővel állnak a kapuban.

Megtapsolták, néztem őt, és tapsoltam én is. Akkor jutott először eszembe, hogy elmúltak az évek. Apám nem fog már kézen, és nem áll mellettem az Üllői úton. Egyedül üldögél, valahol messze, vidéken. Hiába a Fradi, a B-közép, valaminek menthetetlenül végeszakadt.”

Az erkölcsi tisztaság, a becsület és az elhivatottság példájaként, egyúttal az erőszakos önkényuralmi szellem áldozataként jelenik meg a hűséges Fradi-hátvéd, Kispéter Mihály alakja. Ami Újpesten, a Bőrgyári Dolgozók SE elleni mérkőzésen, az Attila utcai pályáján történt vele, bántó sűrűsödése a rendszer kegyetlenségének.

„Száva, a középcsatár, mindjárt az újrakezdés után, teljes erejéből a nála egész fejjel magasabb Kispéter mellébe rúgott. Hallani lehetett a reccsenést. A Péter pedig a földön maradt.

– Gyilkosok! – üvöltötte a nép. – Csibészek! – Fenyegetően emelkedett Újpesten a kiáltás. Gyilkosok! Szávával senki se törődött. Nem lehetett félreérteni: a gyilkosok azok, akik tönkretették az egyesületeket, akik megcsúfolták a sportot, és nem ezek a szegény megzavarodott bőrgyáriak.

– Gyilkosok! – kiáltottam én is. Fuldokolva zokogtam, mintha őt rugdalták volna az apámat, akit itt, Újpesten vertek nyomorékká a háború alatt.

– Ne sírj! – mondta mellettem az előbbi öregember. A fejemre tette a kezét, és megismételte: – Ne sírj, kisfiam.”

A kulcsmondat a tolókocsis édesapa szájából hangzik el, amikor fia kiviszi őt a Csengery úti egészségügyi intézményből a ferencvárosi csapat mérkőzésére, a BKV Előre pályájára.

„– Figyeld meg – mondta apám – öt év nem sok, annyit sem fog tartani ez az aranycsapat. Utána pedig vége lesz a magyar focinak. 

– De miért? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Mert minden nagy dolog lent kezdődik, az alapoknál – felelte apa. – Hazugságra, csalásra nem épülhet sem egy ország, sem egy futballcsapat.”

Az 1956-ban kivándorolt, a Franciaországban, majd Puerto Ricóban letelepedett író Ólmos eső című elbeszélésében is szól gyermekkori sötét futball- és diktatúratapasztalatáról.

„A szülők féltek, hogy a gyerekek elszólják magukat: nem szívesen engedték őket szabadon. A szomszéd Ferike például egyedül futballozott, önmaga ellen, nem hívhatta be az utcabeli fiúkat. Csapat volt és közönség, rádióriporter és játékvezető egy kalap alatt. 

– Lefutok! – rikoltotta, míg rohant a gangon az ötös meccslabda után. – Beadom, kapura török, vetődök – éles füttyszó –, – gól! – üvöltötte a riporter, és néha még azt is hozzátette lihegve: a stadionban dübörög a taps.

De Ferike játszott legalább. Rohant, képzelődött, kiabált. Bent, a lehúzott redőnyök mögött, a hátországban – cinkosai várták.”

Itt is előkerül a Ferencváros erőszakolt átnevezése, a tizenéves fiatalember találkozása a kor alattomos légkörével és a vad valóságban egyre inkább emlékké szelídülő édesapa figurája.

„A Ferencváros sporttelepére utoljára apa vitt ki, még a háború alatt. Most már egyedül is megtaláltam az Üllői utat. Megálltam a B középen, a fából ácsolt régi lelátón, beszívtam a kátrányt, a gyantaillatot. Esett az eső, »Édosz«, hirdette a zöld-fehér lobogón a felirat, mert az egyesület hivatalos felszólításra nevet és indulót változtatott. Az Édosz az élelmezésipari dolgozók szakszervezete volt. Az illetékesek úgy gondolták, hogy éhes ember szívesen szid egy élelmiszeripari csapatot.

Ebben is tévedtek. A tribünökön valóságos tüntetés tört ki, amikor kifutott a pályára a megtizedelt zöld-fehér csapat. Soha nem felejtem el azt a napot. Ordítottam, könnyes szemmel, kétségbeesetten, és körülöttem is mindenki ordított. A hallgatásnak, a fojtogató némaságnak aznap egy csapásra vége szakadt. Az egyfordulós bajnokság csatakos ősze lett az én soha vissza nem térő, felejthetetlen hőskorom. 

– Lesz még itt második forduló! – kiabálták a szurkolók a lobogó alatt.”

Nem lett. Viszont az igazságérzet parancsa, a belső indulat ott maradt az Üllői úti közönség tagjaiban, mint Ferdinandy György példája mutatja, évtizedek múltán is.

„Történelmet nem tanítottak azokban az időkben, és nem volt se televízió, se popfesztivál, hogy népszerűsítse a gengsztereket vagy a világsztárokat. A Ferencváros csonka csapatából válogattam össze az eszményképeimet. Kinevethetnek: de amit ott tanultam, a B középen, annak elszántság volt a neve, küzdeni tudás, akarat. Összetartás és összetartozás. Megtanultam, hogy nem lehet akarata ellenére vezetni a népet, és hogy a mégoly megtiport igazságnak is vulkánokat megszégyenítő ereje van.”

A ferencvárosi pálya misztikuma, a konkrét helyszíntől elvonatkoztatható szentsége az Egy régi placc című novellában is hangsúlyosan előkerül.

„Ennyi maradt meg a régi világból. Ez a kátrányillat, ezek az akkordok, ez a placc. (…) Ezen a placcon minden talpalatnyi helynek története van. Innen lőtte rá Kispéter. Itt csúszott be, itt törte el a lábát szegény Rudas. Ezen a pályán éjjel, holdvilágnál, árnyak játszanak. Csak odanézel, és tudod, hogy hol vette le Kéri Birka, vagy hol gurította be középre Lakat.”

A futballpálya a szabadság, a boldogság, a képzelet birodalma.

„Mert tessék, itt van ez a placc. Se eleje, se vége: valami legelő. Az se baj, ha huplis, vagy kátyús, vagy akár lejt is egy kicsit. Kaszáló, virágos rét, vagy külvárosi grund. És akkor idesétál ugye egy gyerek, valami labdafélével a hóna alatt. Körülnéz, felméri a terepet, azután, ha van a keze ügyében, leszúr két botot. Ha nincsen, akár egy ing és egy sapka is megteszi.

A lényeg, hogy amint felegyenesedik, eltűnik a rét és eltűnik a grund. Ami van helyette, pálya. Alapvonal, szögletzászló, kapufa. Ötös és tizenhatos. Háló, az ing és a sapka között. A háló talán a legfontosabb. (…) Az ember pedig csak áll, azzal a labdafélével a hóna alatt. Hallgatja a tömeg zúgását, várja, hogy kifusson a pályára a csapat.”