Az utolsó magyar KEK-döntős

Az FTC edzője, Dalnoki Jenő még a KEK-döntő előtt nyilatkozott csapatáról, elmondta, a nemzetközi sorozatban futballistái rengeteg tapasztalatot szereztek, hozzátéve: „Már nincs messze az idő, hogy megtörjük a Dózsa hegemóniáját.” A mester, aki a fiatalok beépítésére szánta az idényt, a jövőbe látott, a Fradi 1976-ban elhódította a bajnoki címet… A szaksajtó pozitívan értékelte a zöld-fehérek törekvéseit, a Labdarúgás így írt: „Aki azt merte volna mondani, hogy a gyerekek szárnypróbálgató csapata KEK-döntőt játszik, még a Fradi-öltözőben is megmosolyogták volna.” A Crvena zvezda elleni elődöntő belgrádi visszavágóján a kiállított Bálint Lászlót remekül pótló Rab Tibor így reagált a dicséretekre: „Még sokat kell tanulnom, de van kitől.” Egy érdekes történet Báró kiállításával kapcsolatban: a nyugatnémet bíró, Walter Eschweiler Magyarországon keresztül utazott haza, útközben találkozott a Fradi-drukkerekkel, akik nehezményezték a középső védő piros lapját. Nem hiszik el: egy étteremben beszélték meg a történteket, ami manapság szinte elképzelhetetlen lenne.

A bázeli fináléban a négy között a holland PSV-t felülmúló (3–0, 1–2) Dinamo Kijev várt a Fradira. Hogy milyen játékerőt képviselt? Itthon nem sokat tudtak a szovjet élcsapatról. A szakmabelieknek annyi derengett, hogy bizonyos Szabó József pályára lépett a válogatottban Magyarország ellen az 1966-os vb negyeddöntőjében, amelyben az ellenfél 2:1-re győzött. A vájt fülűek még azzal is tisztában lehettek, hogy az egyik szovjet gólszerző, Valerij Porkujan is kijeviként játszott. A Kijev a szovjet érában az első bajnoki címét 1961-ben nyerte meg, a hatvanas évek második és a hetvenes évek első felében ismét felszálló ágba került. Öt elsőség (1967, 1968, 1971, 1974, 1975) és két Szovjet Kupa-győzelem (1966, 1974) a mérleg, 1975-ben a KEK-sikerrel fejeződött be a klub első nagy korszaka. A tárgyalt időszakban, 1966 és 1975 klözött Andrej Biba (1966), Jevgenyij Rudakov (1971) és Oleg Blohin (1973, 1974, 1975) nyerte el a Szovjetunióban az Év labdarúgója címet, az utóbbi a KEK-győzelem után, 1975-ben aranylabdás is lett! A csapat, ha nem is számított egyeduralkodónak a szovjet futballban, mindenképpen meghatározó képviselője volt. Az 1975. április 2-i Szovjetunió–Törökország (3–0) Eb-selejtezőn a hazaiak kezdőcsapata csak kijeviekből állt, úgy, hogy hárman a cserepadon is ültek… Az 1972-es Eb-n a Szovjetunió ezüstérmes lett, 1976-ban a négy közé jutásért esett ki a későbbi győztes Csehszlovákiával szemben (0–2 és 2–2, gólszerző Burjak és Blohin), de mellettük Rudakov, Troskin, Konykov, Kolotov és még számos ukrán helyet kapott a legjobbak között.

Első kijevi időszakában (1973–1982) a sikerekben oroszlánrészt vállalt az ukrán egyesület korábbi labdarúgója, Valerij Lobanovszkij. Hogy milyen szakember volt a kispadon folyamatosan előre-hátra billegő tréner? Az 1986-os vb-n a magyarokat 6–0-ra legyőző szovjetek szakvezetői stábjának tagja volt Sándor István, aki ezt mondta állhatatosságáról: „Előfordult, hogy négy órán keresztül, hajnalig nézett velünk újra és újra egy-egy meccset. Néha akkor szúrt ki valami lényegeset, amikor már harmadszor vetítette a felvételt, és kezdte magyarázni, hogy látod, István, itt ez és ez történik… Minden részletre odafigyelt, kemény és határozott volt, a tekintélye pedig megkérdőjelezhetetlen. Ha edzésen vitás helyzet támadt, egy intéssel eldöntötte a kérdést, senki sem mert neki visszaszólni.”

A kijeviek nem engedték az ellenfelet kibontakozni. Lobanovszkij a funkcionális képességek tudományosan kidolgozott maximális kihasználására épített. Vallotta, a gyorsaság a technikával párosulva (és fordítva) érvényesül. „Az egész élet számokból áll” – hangoztatta. A hetvenes években – és persze második edzői ciklusában is – matematikai alapokra helyezte az ellenfél, illetve a saját csapata játékának elemzését, számítógépes módszereket is igénybe vett. Alrendszerek kialakítása, taktikai evolúció és spártai szigor jellemezték a munkáját. Anatolij Zelencov személyében maga mellé vett egy bioenergetikai szakértőt, aki matematikai alapokra helyezte az ellenfél játékának, illetve saját csapata stratégiájának elemzését. Néhány észrevételük manapság is érvényes a sportágra, íme: „Az a csapat, amelyik legfeljebb 15-18 százalékban követ el hibát, verhetetlen.” „Ahhoz, hogy támadni tudj, először meg kell szerezned a labdát az ellenfeledtől. Hogyan egyszerűbb ezt megoldani: öt játékossal vagy tizeneggyel? A futballban nem az a legfontosabb, hogy mit csinál a labdát birtokló játékos, hanem hogy mit csinál az, akinél nincs labda. Szóval, amikor mi azt mondjuk, hogy van egy nagyszerű játékosunk, akkor abból az alapvetésből indulunk ki, hogy a jó játékost egy százalék tehetség és kilencvenkilenc százalék kemény munka teszi.”

Novák Dezső megnézte a kijeviek Ararat elleni bajnokiját Jerevánban: „Kemény, gyors, energikus, jól védekezik, s a kapura állandó veszélyt jelentenek a csatáraik és a középpályások egyaránt. Kolotov a játékmester, Blohin pedig gólveszélyes és gyors.” Dalnoki nem számíthatott a sérült Branikovits Lászlóra – aki utóbb azt nyilatkozta, akkoriban Dalnoki már „tolta ki” a csapatból – és Pusztai Lászlóra, az eltiltott Bálint helyére dr. Pataki Miklóst állította, aki 1974-ben került az Üllői útra, addig kétszer volt tagja a csapatnak, egy bajnokin és Liverpoolban az 1–1 során. A helyettes optimista volt: „Ha előttem lefogják a többiek az embereket, nem lesz baj!”

Sajnos lett baj. A Dinamo igazolta félelmetes hírét, 3–0-ra lemosta a Fradit. A Népsport nem tagadta: „Az történt a pályám, amit a szovjet játékosok akartak. (…) Sokkal gyorsabb volt az összjátékuk, s megerősített középpályássorukkal sokat tettek azért, hogy mindvégig kezükben maradjon az irányítás. Tudatos játékfelfogásuk is közrejátszott abban, hogy a Ferencváros játékából ezen a mérkőzésen hiányzott az oly sokszor megcsodált lendület, tűz, némelykor úgy tűnt, hogy még harcos erényüket sem tudták megfelelően csillogtatni.” Az egyéni értékelés a zöld-fehérek közül csupán Rabot és Megyesi Istvánt dicsérte (mértékkel), a győztesnél „a csapat és a mezőny legjobbja Troskin volt”, „gyakran vezetett támadást Fomenko és Resko is”, továbbá „Blohin a befejezésekre törekedett, Onyiscsenko viszont két gólján kívül az előkészítésben is részt vállalt.” Lobanovszkij szerint: „A siker jó hatással lehet a nemzeti válogatottra. Tudjuk, hogy még sokat kell fejlődnünk, de mindent megteszünk a szovjet labdarúgás felemelkedéséért.” 

Dalnoki – aki a Népsport szerint hibázott Pataki doktor beállításával, mert a játékos a liverpooli találkozó óta még csak a csapat közelébe se került, legalább a Békéscsabán 1–0-ra elvesztett bajnokin be kellett volna állítani – így látta: „Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Dinamo most a legjobb a kontinensen.” Játékosairól így vélekedett: „Saját fiaimról csak annyit: a csupa szív játéknak, a lelkesedésnek és a rengeteg edzésmunkának köszönhető, hogy eddig eljutott ez a fiatal társaság.” Kovács István, a francia válogatott szakvezetője nem kertelt: „Nem volt azonos súlycsoportban a két együttes, a Dinamo Kijevet az Eindhoven elleni két mérkőzés után a holland újságírók is nagycsapatnak ismerték el. »Itt az új Ajax«, írták akkor.” Kovács dicsérte a Fradit is: „A Ferencváros minden elismerést megérdemel, hogy idáig eljutott. Ez már az új szellem eredménye.” Géczi elismerte, Onyiscsenko második góljánál hibázott, hozzátéve: „A kupadöntőről azt tudom mondani, hogy méltó kezekbe került a kupa.”

S noha a Kijevből nem lett új Ajax, a mieinkkel kapcsolatban a Labdarúgás hangsúlyozta: „A KEK-ben való szereplés minden elismerést megérdemel, még akkor is, ha a döntőben már nem tudtak egyenrangú ellenfelei az európai labdarúgás élvonalába berobbant Kijevnek.”